Ropogós oldalak és újdonsült, frissen magyarított fogalmak kerültek terítékre a „A kollektív áldozati szerep szociálpszichológiája” című könyv bemutatóján, amely idén júliusban jelent meg. A szerzők melegen ajánlják azon hallgatók számára, akik szeretnének egy olyan határterületet megismerni, amelynek égető kérdései különböző tudományterületek súrlódásából keletkeznek, és soha nem vesztik el aktualitásukat. Fülöp Éva és Kővágó Pál, a kötet szerkesztői és szociálpszichológusok beszélgettek Romsics Gergely történésszel.
Kollektív áldozatiság – a fogalom, amely mint egy tűzlabda pattog a szociálpszichológusok és a történészek között. De mit is jelent valójában? Hát, olyasvalamit, amit nem lehet két szóval definiálni. Egy végtelen komponensű kérdéskörről van szó, amelyben elég sok az irracionális elem, de azért tények is akadnak szép számmal, amiket a könyv nem sajnál értéksemlegesen kifejteni.
Most pedig következzen egy kis szemezgetés az előadáson elhangzottakból:
№1. A kollektív áldozati szerep fogalma a kilencvenes években jelent meg a szociálpszichológiában, és arról szól, hogy nemcsak az egyének szenvednek és élnek meg veszteségeket, amely nyomot hagy az egyéni élettörténetükben, hanem a csoportokat ért fájdalmak, traumák és veszteségek is kódolódnak a csoportidentitásban. A kollektív áldozatiság azzal foglalkozik, hogy ennek milyen pszichológiai következményei vannak.
№2. Innentől már világos, hogy a tudományterület miért nem kizárólag a történészek privilégiuma. S már csak azért sem, mert sokszor előfordul, hogy a trauma „nem csak úgy jön” a történelem sodrása által, hanem a közösségeknek lehetnek választott traumái is. A történetükből pedig ki kehet következtetni, miért pont az adott traumát választották identitásuk sarokkövéül. Ezek feltárásához pszichológiai, pszichodinamikai eljárások szükségesek.
№3. És a legfőbb szempont: sem a traumákhoz, se más érzelmi tényezőhöz nem lehet objektíven közelíteni. Vagyis lehet, csak épp nem érdemes. Romsics Gergely kezdetben így fogalmaz: „Mi, történészek, féllábúak vagyunk, nincsen meg minden eszközünk ahhoz, hogy a kollektív áldozati szerepet jól tudjuk vizsgálni. Ezeknek a társadalmi termeléséről tájékozottak vagyunk, de a befogadói oldalról nagyon kevés az információnk.” „Nagyon nehéz empirikusan vizsgálni, hogy a könyv által feldolgozott történelmi szövegek, tehát a szociális reprezentáció mögött milyen volt az érzelmi leképeződés. Márpedig a két komponens egyaránt fontos” – állítja Fülöp Éva. Egyedül a mikrotörténészek állnak közel a témához, akik a családon belül átadott emlékezetet is kutatják. A hallgatóságban jogosan merülhetett fel a kérdés, hogy ki jogosult, illetve képes arra, hogy a kollektív áldozati szereppel érdemben foglalkozzon.
№5. Ám mielőtt ez kiderülne, s azt hinnénk, hogy a fogalom csak a különböző tudományterületek képviselői között indukál ellentmondásokat, netán véres szócsatákat, tévedünk, mert önmaga is „több sebből vérzik”: az áldozatszerep rengeteg hátránnyal jár, s egyértelműen a vesztes fél az elkövetővel szemben, hiszen sokszor odaveszhet az identitása, bármilyen értéke vagy a kontrollja az adott helyzet fölött. Mindemellett viszont ez egy meglepően kellemes szerep: felelősségmentes, és úgy gondolhatja, joga van visszatámadni, ami további agressziót táplál, vagy a „Kié legyen az áldozati szerep?” című versengéshez vezet a csoportok között. Ez a versengő áldozatiság. Természetesen nemcsak ez az egyetlen „kiút” az áldozati szerepkörből, maga az áldozati élmény valóban nemes élménnyé emelkedhet, ha a csoportok vagy azok tagjai között szolidaritást, támogatást, proszociális viselkedést generál. Ennek ellentéte az exkluzív áldozatiság, amely kirekesztő.
№6. Létezhet-e a sok szenvedés után valódi megbékélés? Van-e áldozat–elkövető dichotómia? Mi van a többi szereppel, például azzal, amelyik passzívan viselkedik? S akkor kinek is kellene megbékélnie? Senki sem akar elkövető lenni. Ha az elkövető nem érdekelt abban, hogy felvállalja, amit tett, s az áldozat sem érdekelt abban, hogy elengedje áldozati identitását, s enyhítsen sérelmein, patthelyzet alakul ki, és nincs megbékélés.
№7. Az is kérdés, hogy ki ismerje el az áldozati státuszunkat. Kisebbség esetén nyilvánvalóan a többség. Viszont arra is van példa, hogy a többség mutat versengő mentalitást a kisebbségekkel szemben. Mindenkinek fontos az áldozati szerepének őrizgetése. A múltbéli sérelmek átvizsgálása nem könnyű, s a pszichológusok tudják, hogy azzal, ami az identitás alapját képezi, érdemes nagyon óvatosan bánni. Ezen kényes kérdések nem szakmai közegben való feszegetése akár forró, „késhegyre menő” diskurzussá is válhat, viszont a kötet képes róluk neutrálisan beszélni.
№8. S ha mégis létrejön a megbékélés, mire van szüksége a két félnek a folyamatban? Egy elkövetőknek – az elméleti modell szerint – arra, hogy ne rekesszék ki őt, ha felvállalja a szerepét. Egy áldozatnak pedig közelről sem elég a bocsánatkérés, kiengesztelés: érezni akarják, hogy ismét a maguk urai, és ők irányítják a saját sorsukat.
№9. A könyv a tárgyalt fogalmának vizsgált közegeiben is nagy diverzitást mutat fel: nemcsak történelmi traumák áldozatait, hanem teljesen hétköznapi eseteket vonultat fel egyetemisták és egyetemi dolgozók, idősek és fiatalok, nők és férfiak között. Az aldiszciplína egyik fő forrásvidéke Izrael – és azon belül is elsősorban a palesztin–izraeli konfliktus, illetve a holokauszt és tágabban a második világháború erőszakának emlékezete. Romsics Gergely történész hangot is adott a heterogenitás problematikájának, amellyel – Kővágó Pál szerint – a tudományterület még valóban nem tudott megküzdeni. Viszont figyeltek rá, hogy a könyvben ennek a „problémának” megfelelően differenciálják a fogalmakat, így a jelenségekhez kötötték a fogalomtárat. Magyarországon például az áldozat–elkövető dichotómia nem is állja meg a helyét, a megbékélési folyamat is egészen más, összehasonlíthatatlan más konfliktusokkal. A tétlen szemlélők kérdése kényes, az ilyen szituáció pedig nem mindig húzható rá elméleti keretekre.
№10. És mi van a feldolgozással, ami nagyjából a megbékélés előzménye? A kollektív traumák feldolgozása komplex jelenségkör, s nem sokat segít a tény, hogy sok esetben annak a történeti háttere sem világos, ami a traumát okozta. Ennek lehetséges okai, hogy vagy a forrás van egészen kiapadva, vagy két síkon egyszerre két forrás is csobog, tehát elképesztő verseny van azzal kapcsolatban, hogy melyik narratíva győzzön. És itt még nem volt szó a tényekről és az értelmezésekről… Ezt igyekszik felgöngyölíteni a narratív pszichológia.
№11. Igen ám, de ha a felgöngyölítés folyamata után is bizonytalan a végkifejlet? Mert a megbékélés ugyan tényleg lehet sikeres, viszont a csoportközi viszonyok annyira dinamikusak, a történelem és a jelen olyan szoros együttműködésben van, hogy a politikai viszonyok vagy bármilyen identitásszükséglet bármikor aktualizálhat feldolgozottnak tűnő traumákat.
№12. Valóban? – fordulhatott meg Romsics Gergelynek a fejében, aki nyomban hangot is adott az ismeretelméleti problémájának a diszciplínával kapcsolatban: „Ha a különböző áldozatiságok jelentéstartalmait hordozó dolgok aktiválhatók, hibernálhatók és reaktiválhatók, ha ezek ennyire körülményektől függő folyamatok, akkor ismeretelméletileg mi a valós mag?” A problémája a tapasztalatok átadásával születő emlékezettel volt, s nem érezte azt, hogy minden esetben számot tudna vetni a diszciplína ezzel.
№13. „A pszichológia nem foglalkozik a valósággal túl sokat…” – jött a frappáns válasz Kővágó Páltól, ami nem kevés derűt csempészett a beszélgetésbe. Persze azonnal enyhített: A pszichológia egy végtelenül szövevényes tudományernyő, amelynek vannak olyan részei, amelyek nagyon közel állnak a valósághoz. Erre példa az emlékezetkutatás, amely agyi aktivitás szintjén vizsgálja az emberi emlékezetet, az elme működését. A tudományterület adottsága, hogy a társadalmi kérdéseket egyelőre még nem sikerült lebontania az agyi aktivitás szintjére, s ezért csak absztrakció szintjén tudjuk megközelíteni a pszichológia legtöbb területét. Hozzátette: Az objektív valóság nagyon illékony, esetleges, és a pillanatnak szól. Az, hogy mit tudunk a múltunkról, jelenünkről és jövőnkről, állandóan formálódik, a közösségek és az egyének rángatják, s mindamellett, hogy állandó mozgásban van, van egy tehetetlensége és egy destabilitása. Az objektív valósággal nem nagyon lehet foglalkozni.
№14. Hogy van-e a témában konszenzus bármilyen szempontból is? Nem hinném: amilyen diverz a tárgya, olyan a jellege. Ezzel együtt kiváló példája annak, hogy hány meg hány irányból lehet közelíteni egy diszciplína felé, s mégis helyes útvonalakon, amelyek talán csak együtt tudják elérni az igazságot. Ez is bizonyítja, hogy mind a társadalomtudósok, mind a szociálpszichológusok, mind a történészek alkalmasak és jogosultak a diszciplína kutatására. Hiszen ez esetben a történészi munka, a reprezentációkutatás, a szociálpszichológia és tisztán a pszichológia útvonalairól van szó, illetve az objektivitás és a szubjektivitás állandó ütközéséről és ütköztetéséről.
Bár sok minden meghatároz minket, végtére mégis az a legfontosabb, hogy mi miben akarunk hinni. A jelen identitásszükségletei és az adott politikai viszonyok befolyásolják, hogy hogyan konstruáljuk meg a múltat. Saját identitásunknak is része, hogy az elődeink mit tettek. A szociálpszichológia szerint mindig a pozitív identitásra törekszünk, s ezáltal ferdíthetjük a múltunkat is – hisz nem szeretjük elfogadni azt a tényt, hogy a nagypapánk például náci kollaboráns volt. Tendencia, hogy a családi emlékezetben megszépül a múlt. Emlékezetünk saját politikusai vagyunk, ami egyszer talán felülírja a múltunkban, a jelenünkben és a jövőnkben szereplő hatalmak politikáját.
