„Fel sem merül, hogy a gyerekeket a fogyatékkal élőkkel való találkozásra külön oktatni vagy nevelni kéne” – interjú Bánlaki Szabolccsal

Nem sok ember volt eddig az életemben, akikkel esélyegyenlőségről, akadálymentesítésről tudtam volna beszélgetni úgy, hogy az adott valaki belülről lássa ezeket a dolgokat, ezért egy kis izgulás után, hogy mégis hogyan kéne rákérdeznem bizonyos problémákra, beszélgettünk Szabolccsal a bicebócaságról, a szégyenlősségről, és arról, hogy ezekre hogyan reagálunk a mindennapokban, és hogy mindez milyen társadalmi változásokat eredményez.

Viszonylag régen voltál egyetemista, de milyen volt akkor egyetemre járni mozgássérültként?

Nálam 22 évesen kezdődött az izomsorvadás, most már lassan 18 éve élek ezzel együtt, de akkor még – hála istennek – tudtam úgy mozogni, hogy megmásszam az egyetemhez vezető domboldalt. A Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetemre jártam, és ha akkor olyan állapotban lettem volna, mint most (vagyis hogy kerekesszékkel járok), akkor bejárni sem tudtam volna az óráimra. Azt, hogy most hogy van megoldva ott az akadálymentesítés, nem tudom, de nagy a gyanúm, hogy sehogy…

Miként kerültél a Magyar Máltai Szeretetszolgálathoz?

Három éve kezdtem itt dolgozni, valami teljesen eltérőt attól, amit tanultam, bár sokat foglalkoztam már grafikával és hasonló dolgokkal a szabadidőmben is. Végül úgy láttam, hogy elhelyezkedés szempontjából ez egy jobb irány, mint a tényleges szakmám, és munkalehetőség is úgy adódott.
A Máltai Szeretetszolgálat egy hatalmas szervezet, régiókra osztva működik, amelyeken belül különböző intézmények vannak, például hajléktalanellátás, hátrányos helyzettel küzdő családok gondozása, romaprogramok, fogyatékkal élőkkel kapcsolatos intézmények, idősgondozás, mentőszolgálat. Amikor idekerültem, akkoriban kezdték felpörgetni a fogyatékkal élők foglalkoztatását, előtte ez főleg vidéki helyszíneken működött – ott is olyan módon, hogy megváltozott munkaképességűeket foglalkoztattak, illetve létesítettek számukra és a fogyatékkal élő számára bentlakásos intézményeket. Ilyen helyeken előfordul, hogy akár fizikai, akár mentális sérültséggel rendelkezőket alkalmazzanak, de most már Budapesten is van egy ilyen pékség, Pátyon pedig egy komplex intézmény, ahol kerámia-, csomagoló- és kreatív műhely működik.
Ahol fogyatékkal élőkkel valamilyen formában foglalkozunk, oda megpróbálunk kapcsolni egy olyan intézményt is, amely foglalkoztatja őket.

A te állapotod fokozatosan romlott. Hogyan élted meg az újabb és újabb kihívásokat akár az élet legegyszerűbb területein, mint például a tömegközlekedés? Hozzá lehet ehhez szokni?

Kétféle alaphelyzet van mozgássérültség tekintetében: lehet, hogy egy hirtelen szerzett sérüléstől alakul ki ilyen helyzet, például ha baleset ér valakit; a másik pedig olyan, mint az enyém, hogy valakivel vele születik, esetleg az élete során alakul ki. Az utóbbi egy folyamat része, úgyhogy én például ebbe beleszoktam. A baleset traumatikusabb, én nem tudnék egy vonalat húzni, vagy fordulópontot megjelölni a mozgásom korlátozásában, mindig egy kicsit nehezebbé váltak bizonyos tevékenységek, amelyekre megoldást kellett találni. Nálam ezek nem voltak drasztikus dolgok, például már érettségikor megszereztem a jogosítványt, azóta is vezetek, így hát az autó például nagyban megkönnyíti a dolgom. A tömegközlekedés problematikusabb, van, amit igénybe tudunk venni, és van, amit nem. Mikor igénybe is tudjuk venni, helyzetfüggő az utazás megoldhatósága.
De alapvetően ebbe bele tud szokni az ember. Amikor például jöttem hozzátok (a szerző kollégiumába), akkor ugye előre megkérdeztem, hogy mit lehet tudni az épület megközelíthetőségéről. Persze az egy dolog, hogy volt hátsó bejárat, ahol csak egy-két lépcső van a főbejárathoz képest, ennek ellenére mégis ütköztünk vicces, de kényelmetlen akadályokba a bejutáskor. Nyilván megértem, hogy a mozgásukban nem korlátozott emberekben miért nem merülnek fel akár ilyen aprócska dolgok is, meg aztán meg is oldottuk deszkával és miegyébbel. Ha más nem, a főbejáraton keresztül is bejuthattam volna, ha szerzünk, mondjuk, két erős srácot, akik segítenek.
Rugalmasság kérdése és helyzetfüggő az egész. Az embernek bele kell tanulnia a helyzetétől függően is. Én például fel tudok állni a kerekesszékből, tudom használni a mosdót, stb., de sokkal szerencsétlenebb helyzetben van az, aki meg sem tud moccanni a kerekesszékben.
Illetve egy csomó olyan segítség van, ami nem kifejezetten erre lett kitalálva, például a Google street view. Megnézem az utcát, ahova megyek, látom a kapualjat, hogy hol van parkoló. De itt persze nemcsak a bejutás a lényeg, hanem hogy van-e használható mosdó, ha van, akkor az megközelíthető-e, alkalmas-e arra is, hogy olyanok használják, akik nem is tudnak átülni a székből. Ez nagyon sok helyen felmerül, amerre járok, és ha előre oda is telefonálok az adott épületbe, és azt mondják, hogy akadálymentes, sajnos nem mindig tudják, hogy ez mit is jelent igazából. „Persze-persze, akadálymentes, csak van egy-két lépcső a bejáratnál, meg ja, hát mosdónk sincs…”
Sokszor kerültem olyan sziutációba, hogy ezt nem is tudtam előre, mert nem mondták meg, vagy úgy kellett kihúzni valakiből, hogy mi a helyzet, és ott ért a meglepetés, hiszen nem erre készültem.

Van-e különbség a főváros és a kisvárosok/falvak között az esélyegyenlőség tekintetében?

Magyarországon belül Budapest nagyon sokat fejlődött az utóbbi időben, de még így is sok fejlesztésre volna szükség. A kisvárosokhoz, falvakhoz képest ég és föld a különbség: mind a lehetőségekben, mind az életmód minőségében. Nagyon sok kisebb településen a mozgássérültek gyakorlatilag szobafogságban élnek, nem tudnak kijutni rendesen az utcára, nem tudják önállóan intézni az ügyeiket, nem tudnak közlekedni, bejutni a legközelebbi városba. Aki mozgáskorlátozottként kis településre születik Magyarországon, iszonyatos hátránnyal indul.
A gyerekeknél már sokszor az iskolába jutáskor megbukik a dolog. Részt veszek egy olyan alapítvány munkájában, ahol kifejezetten izomsérült gyerekekkel és a családjaikkal foglalkozunk, innen nagyon sok tapasztalatom van az iskolakérdéssel kapcsolatban. Ajánlgatják persze, hogy legyenek a gyerekek magántanulók, de szellemileg teljesen ép emberekről van szó, simán járhatnának rendes iskolába! Nyilván a közösségre is volna igényük ezeknek a gyerekeknek, ehelyett teljes elszigeteltségben kénytelenek sokszor eltölteni az iskolás éveket, és ez a későbbi életükre nézve is hátrányt jelent, minden téren lemaradást okoz, az ember szociális életében is – gondolva arra, hogy mennyivel könnyebb lenne, ha a mozgásukban ép és korlátozott emberek együtt szocializálódnának, és nem érzékenyítéséket kéne tartani az ilyen élethelyzetek kezelésére, hanem természetes lenne.
A későbbi tanulmányokról és a felnőttéletről egyébként nem beszélve: valaki befejezi a tanulmányait, elmúlt 18 éves, és nincs mivel lekötni, nem igazán tud munkába járni, a szülei meg persze nincsenek otthon – és nyilván nem is tesz jót, ha valaki ennyi idősen még mindig a szüleire van hagyatva. Az lenne a normális, ha tudna önálló elfoglaltságot találni.

Mi a helyzet most az iskolákban és a munkavállalással? Éri diszkrimináció a mozgássérülteket?

Emberi oldalról nem, viszont az sok munkáltató fejében megfordul, hogy az infrastruktúráját fejlessze-e egyetlen dolgozója miatt, mikor az adott pozícióra felvehet egy olyan valakit, aki miatt nem kell például rámpát létesíteni. Azért szerencsére elég sok olyan ismerősöm van, akik miatt igenis megtették azt a lépést, hogy sok fejlesztést bevállaltak az épületen belül, hogy akadálymentes legyen a közlekedés. Ez sajnos a ritkább, általában inkább szétteszik az emberek a kezüket, hogy hát ezt nem tudják megoldani.
A suli terén inkább elvérzik a dolog: értelmes, okos, csak a mozgásukban érintett fiatalok – de például látás- vagy hallássérültek is – nem tudnak olyan iskolát találni, ahol meg tudják oldani a hétköznapjaikat. A látássérültek például sokszor nem vihetik a segítő kutyájukat a kollégiumba. De a kollégiumok abszolút felkészületlenek akármilyen hátrányos helyzetű ember befogadására, ami főleg azért baj, mert az egyetemisták közösségeiben így abszolút nincs olyan ember, aki hozzászoktathatná a fiatalokat a mozgássérült társaikkal való együttéléshez.
Az akadálymentesítés senkinek nem hátrány, és vannak olyanok, akiknek még jól jöhet – időseknek, babakocsival lévőknek – ezért szerintem nagyon fontos, hogy a közösségi tereket, és főleg az iskolákat, kollégiumokat ilyenné alakítsuk.
Sok hátrányos helyzetű ember nem jut el a megfelelő iskolába, fiatal felnőttként még a szőnyeg alá söpörhetik, hogy mi lesz ezután, amíg a szüleik gondoskodnak róluk, aztán ott lesznek negyen-ötven éves korukra, amikor nem tudják majd megoldani egyedül az életüket, és elkallódnak, vagy kereshetnek egy bentlakásos otthont, ahol csak elvegetálgatnak. Nyilván minden rehabilitációs központ és bentlakásos intézmény lényege elsősorban az, hogy integrálják a hátrányos helyzetű embereket a társadalomba, és ezt minél fiatalabban jobb megtenni.

Társadalmi szinten szerinted mivel lehetne ezt a fajta tudatosságot fejleszteni, hogy tényleg gondoljunk az olyan embertársainkra, akik bármilyen szempontból korlátozottak?
Azt gondolom egyébként, hogy tök normális, hogy az emberek, akiknek nincs tapasztalatuk például mozgáskorlátozottakkal, furcsán kezelik az első találkozásokat. Ez nagyon emberi dolog, hiszen ismeretlen. Azt érzem sokak részéről, hogy először visszariadnak, nem tudnak mit kezdeni ezzel az egésszel. Változtatni ezen úgy tudnánk, ha lennének olyan fizikális és társadalmi terek, ahol az ép és hátrányos helyzetű emberek találkozni tudnak, hiszen csak így lesz igazán természetes egymás kezelése bármilyen helyzetben. Ha a gyerekek úgy nőnének fel, hogy normális dolog lenne, hogy ilyen társaik vannak az iskolában, az utcán, a közlekedésben, akkor nem kéne erre az oktatás vagy a felvilágosítás ügyében különösen nagy hangsúlyt fektetni. Most vannak érzékenyítő tréningek, amelyek persze jobbak a semminél, de ezek mind kreált szituációk, amelyekben nincs ott az emberi tényező.
Most már az ismerőseim, barátaim nagyrészt családosok, és nagyon sokat találkozom a gyerekeikkel, illetve ők sok más fogyatékkal élőt megismernek rajtam keresztül, és a gyerekek zsigerből jól kezelik az ilyet – miért? Mert nincs meg bennük a társadalmi nyomás. Vannak nagyon aranyos kérdések, amiket feltesznek, ilyenkor persze a szüleik csitítják őket, hogy ezt nem illik, pedig épp ellenkezőleg: nagyon is frissítő az őszinteségük, az ártatlanságuk. És néhány ilyen kérdés után számukra teljesen átlagossá válik, hogy van, amit mi nem, illetve csak máshogy tudunk megcsinálni, mint ők. Így náluk nincs olyan, hogy tudatosság, mert alapból benne lesz a tudatukban, hogy vannak ilyen emberek, akik egyébként ugyanannyira emberek, mint ők.

Hogyan reagálnak még a gyerekek egy ilyen találkozásra a kérdésfeltevésen kívül?
Hát egy csomóan kipróbálják a kerekesszékem, tologatnak, meg irigykednek, hogy milyen jó a bácsinak, hogy nekünk menni kell ide-oda, ő meg csak gurul!
Fel sem merül, hogy a gyerekeket a fogyatékkal élőkkel való találkozásra külön oktatni vagy nevelni kéne. Az egyik kedvenc példám a Széna térhez közel lévő Mozgássérültek Rehabilitációs Központja, ahova én külsősként járok gyógytornára. Ide mindenféle mozgássérült ember jár foglalkozásokra, illetve lakik az intézményben, a bottal közlekedőktől elkezdve az elektromos kerekesszékesekig – jó kis bicebóca társaság. Itt a fizikai tornán, rehabilitáción kívül van például önállóélet-csoport, ahol az embereket főzni tanítják, kimegyünk együtt villamosozni, buszra szállunk, hiszen a központ egy tök jó csomópontban van mind a közlekedés, mind a különféle üzletek, szolgáltatások terén. És ebben a mikrokörnyezetben teljesen megszokott látvány lett mindenkinek, hogy kerekesszékessel találkozzon az utcán. A Lövőház utca például sétáló lett, elkezdtek rámpákat kitenni a boltosok, hozzászoktak, hogy mozgássérültek is vásárolnak náluk, hogy beülnek valahova enni. Van például ott egy pékség, ami egy pincében van, ezt nyilván nem lehet akadálymentessé tenni, ezért kitettek egy csengőt, így kijönnek a vásárló csengetésére.
Maga az a dolog, hogy mozgássérültek megjelentek ebben a közös térben, szocializálja az embereket az ő élethelyzetük elfogadására. Szerintem ezt mesterkélten nem lehet megtenni.

Voltam már olyan helyzetben mozgássérült ismerősömmel, hogy nem tudtam eldönteni, mennyire sértené az én segítségem az ő önállóságát. Hogyan lehet úgy segíteni, hogy az jó legyen mindkét fél számára?

Bármilyen fogyatékkal élő ember ugyanúgy különböző személyiség, mint mások. Zárkózottabb-nyitottabb, fel tudta dolgozni, ami vele történt, vagy nem. Persze, alap dolog megkérdezni, hogy tudunk-e valamiben segíteni, de nagyon fontos, hogy jól segíts, és akkor, ha valamiben tényleg segítségre van szüksége az adott egyénnek. Azért az is idegesítő tud lenni, ha mindenben segíteni akarnak. Én például abban, amit önállóan meg tudok csinálni, nem szeretem, ha folyton körülugrálnak, amit például ebben a munkahelyi környezetemben ismernek a körülöttem dolgozók, de mindig lesznek új ismeretségek, akik a segítséggel közelítenek majd, én meg igyekszem őket nem lehurrogni, hiszen tudom, hogy ez tőlük egy kedves, jó szándékú gesztus.
Ez egy kétoldalú dolog: ahhoz, hogy azt várjuk el, hogy az ép társadalom – utálom ezt a két kategóriát, de nem tudom másképp kifejezni – nyisson a sérültek felé, ahhoz a másik oldalnak is nyitottnak kell lennie. Kommunikálni kell, ez az egész nyitja. Túl kell lendülni a szégyenlősködésen, hiszen csak akkor várhatom el, hogy normálisan kezeljenek engem, ha magam is tudom kezelni a helyzetet, ha nyitottan tudok segítséget kérni, vagy csak beszélni dolgokról. Van például két olyan ismerősöm, akiknek egy egyetemi órára volt az a feladatuk, hogy kerítsenek egy mozgássérültet, akivel beszélgetést rendeznek, amit én szívesen bevállaltam – kb. húsz egyetemistával beszélgettünk mindenről, ami csak felmerült bennük. Tök fontos, hogy úgymond megfertőzzük ilyennel az embereket. Ismeretlenekkel szemben persze bennem is van egy kis szégyenlősség – nyilván senki sem szereti magát gyengének mutatni, meg a bénaságait felfedni, de ebben eljutottam egy olyan szintre, hogy ha ilyen vagyok, így élek, akkor ezt fel is kell vállalnom, és nem rajtam múlik, hogy ezzel mások mit kezdenek.

Sokszor elhangzik úgy nagy általánosságban, hogy színes egyéniségek vagyunk, de ilyen közvetetten csak kevésszer tapasztalja az ember. Mindennap együtt élni egy korlátozottsággal vagy betegséggel, segítségre szorulónak és segítőnek lenni egy szimbiotikus kapcsolat. Nem árt, ha egyszer-egyszer megtapasztaljuk, hogy a nagyratörés előtt az élet legtriviálisabb dolgai is tudnak kihívást jelenteni, és ezt nemcsak hogy így is lehet, hanem épp az, hogy ezáltal még emberibb, még széleskörűbb tapasztalatokkal leszünk felruházva.