Krizbai Teca az ELTE Pedagógiai és Pszichológia Kar (PPK) pszichológia szakos, látássérült hallgatója. Vele beszélgettem a PPK-n az életéről, a sikereiről, a tanulmányairól, az éneklésről, azaz mindenről, ami őt Krizbai Tecává teszi. Teca egy kanapén ült a Lelki Fröccs bárban, s pillanatok alatt megnyílt előttem, őszintén beszélgettünk.
Nem lep meg, hogy ezzel a pozitív kisugárzással, amivel rendelkezel, a pszichológia szakot választottad az ELTE-n. Mi ragadott meg a pszichológiában, mik a konkrét érdeklődési területeid?
Igazából mindig is nagy vágyam volt, hogy segíthessek az embereken, mert láttam a környezetemben, hogy annyi a depressziós ember, láttam a kilátástalan helyzetüket. Azt mondtam magamnak, hogy én mindenképpen segíteni szeretnék ezeken az embereken. Úgy indult az egész, hogy a hatodikos koromban egy hittantáborban voltam, s ott volt egy pszichológus, aki mondta, hogy legyek zeneterapeuta, mert ahhoz is kell a pszichológia. Aztán rájöttem, hogy ehhez még többet kell tanulni, és azt az irányzatot kell tudni, amit igazán én nem tudok. És akkor azt mondtam, hogy énekelek is természetesen, de csak az éneklésből a mai világban nem lehet megélni. És akkor így jött a pszichológia, mert én ezt hivatásnak érzem, és nagyon szeretnék az embereken segíteni. A tanácsadás-pszichológia érdekel legjobban, mert akárhol is vagyunk, jól tudok – állítólag – tanácsokat adni, és általában be is szokott jönni az embereknek. Úgyhogy ez nagyon jó érzéssel tölt el. A kutatással az a baj, hogy az is érdekelne, csak elég erőteljesen látni kellene hozzá. Tanulmányaim során egyre jobban rájövök, hogy nekem a kutatás nem tetszik. Viszont ez a tanácsadást, interjúzást már most a magaménak érzem, mert a kedvenc órám a Kortárs segítés pszichológiája volt. Azt szeretném, ha egy konkrét esetén dolgoznék, és én ezzel megelőzni szeretném a betegséget.
Az ELTE célkitűzései között hosszú évek óta szerepel az esélyegyenlőség megteremtése, így számos programmal segítik a látás-, hallás-, és mozgássérültek tanulmányait. Miben érzed, hogy külön segítséget nyújt neked az Egyetem?
Nagyon nagy segítséget nyújt a szakirodalmak digitalizálásban. Nagyon empatikusak a tanárok, jó zh-kat állítanak nekem össze külön formátumban. Mindig van, aki elkísér egyik helyről a másikra. Ebben tudnak a legjobban segíteni. Hála istennek én elég jól megállok a saját lábamon. Nagyon örülök, hogy olyan képességekkel látott meg a Jóisten, hogy azért el tudom intézni magamnak a dolgokat. Igazából ha valamiben segítség kell, akkor odamegyek az adott személyhez, és szólok nekik. Úgy szoktam mondani, hogy „gyerekek, van szám, nem kell külön írásba foglalni, hogy miben kell segíteni meg hogyan, ami kell, arról szólok”. Igyekszem most majd az útvonaltanítást igénybe venni, mert nehéz mindig kísérőt találni. Igazából nagyon meg vagyok elégedve.
Az életben való nehézségek, ha valaki jól használja fel őket, építik a saját személyiségét. Mi az, amiben, úgy érzed, hogy máshogy gondolkozol, mint egy látó kortársad?
A problémamegoldó képességemet jobbnak tartom nagyon sok látóénál, mert sokszor érzékelem, hogy bizonyos szituációkban nem találják a megoldást, megrémülnek. A nehézségeimnek is a pozitív oldalát nézem, mert minden nehézségből, minden bakiból tudunk tanulni, és ez szerintem nagyon jó dolog. Meg úgy vagyok ezekkel, hogy az élet milyen lenne kalandok nélkül. Mondjuk másfelé indulok el, eltévedek, és akkor találkozom például új emberekkel. Szóba elegyedek az emberekkel, merek segítséget kérni. Ezt szokták az emberek díjazni, így jó beszélgetések, barátságok születnek. Én igazából tehát mindent kalandként és kihívásként fogok fel. Azért van, hogy én is persze kiakadok… Az azért rosszul szokott esni, amikor beszólnak néha az utcán, türelmetlenek hozzám. De ezt is viccesen szoktam lerendezni magamban: „még hogy én nem látok, ő nem látja, hogy bot van nálam”.
Aki valamiben más, sokszor kirekesztik, te azonban beilleszkedtél a közösségbe, sőt egy különleges emberré váltál a PPK-n. A társaid és oktatóid hogyan fogadtak téged?
Mindenki úgy fogadott, mint egy úgymond normál embert. Nem azt nézték, hogy „ez most vak, akkor féljünk tőle”, hanem az embert próbálták nézni. Látták rajtam, hogy egy nyitott személyiség vagyok, nem ülök kukán. Jól elvagyunk, szeretem a társaimat, az oktatóimra nagyon felnézek, elismerésre méltó tudással rendelkeznek. Rengeteget segítenek nekem az Egyetemen, hálás vagyok, hogy idejöttem, mert ez nem mindenhol adatik meg. És, igen, van kirekesztés, de tudni kell, hogy ahhoz a sérültek is kellenek, hogy befogadják őket.
Az egyetemi tanulást számos technikai eszköz segíti a látássérült hallgatókat. Párat bemutatnál ezek közül?
Például a számítógépen van egy olvasóprogram, amely abban segít, hogy felolvassa az összes anyagot. Segítenek különböző konvertáló programok, hogy az olvasóprogram jól működjön. Van dombornyomtató is. Sokat segít nekem a telefonon a segítőprogram, van pénzfelismerő program stb. Még van mit fejlődniük, de ez is ezerszer több, mint a semmi.
Kicsit térjünk át az éneklésre, mert szereted ezt és a zenét, nagyon szép hangod van, és zongorázni is tudsz. Hogyan alakult ki ez a kötődés a zene világához?
Köszönöm! Egészen kicsi koromhoz köthető. Van, aki szerint én már így születtem, zenélve. De igazából úgy volt, hogy szüleim sok zenét hallgattak velem egészen kiskorom óta, és nagyon megszerettem a Szandit. Kaptam egy házi színpadot, ahol felléphettem. Fogtam egy dezodort vagy egy játékos mikrofont, és azt szépen bekapcsoltam, és amikor jöttek a vendégek, szépen felmentem a színpadra, és énekeltem. Állandóan produkáltam magamat. Hétévesen egyszer felkeltem reggel, és azt mondtam a szüleimnek, hogy énekes szeretnék lenni. Harmadik osztályban kikerültem a látók közé, akkor elkezdtem egy művészeti iskolába járni, ahol lehetett énekelni, zongorázni. Rögtön beiratkoztam a zongorára. Elkezdtem énekelni is. Az első fellépésem egy karaokeverseny volt, ahol megfázva második lettem. Ott fedezett fel egy vak énektanár, nála kezdtem, utána pedig a zongoratanáromnál énekeltem. Nagyon hálás vagyok nekik, hogy mutatattak nekem egy alaptechnikát. Aztán kiderült, hogy jó lenne, ha könnyűzenei énektanárhoz is elmennék, el is mentem. A zongorát folytattam tovább, a mai napig sokat zongorázom, mert egy olyan tanárom volt, aki megértette velem a zenét.
Indultál a Csillag Születiken 2011-ben. Rengeteg ember szurkolt neked. Biztosan nagy hatást gyakorolt rád a verseny. Sokszor gondolsz rá azóta is?
Mindig is vágyam volt a tehetségkutatókra menni. Ez a 2011-es a harmadik nekifutás volt, kétszer nem jutottam tovább. Biztos meg volt az oka, hogy nem jutottam tovább, szerintem ez egy ilyen építő jellegű dolog volt, ami azért kellett, hogy fejlődjek. Aztán jött számomra az áttörés a harmadik szériában, amikor a zsűri elé kerültem. A mai napig könnybe lábad a szemem, hogy felállt nekem a zsűri, és továbbjuthattam. Felemelő érzés az, hogy nézett egy egész ország, hogy a döntőig juthattam, és hogy annyian támogattak. És az is, hogy mai napig emlékeznek rám, ha bárhová megyek. Sokat segített nekem a Csillag születik, lazított rajtam, önbizalmat adott. Megtanultam, hogy mindenben a kihívást kell látni. Imádtam ott lenni, mert nem éreztették velem a vakságot, hanem ugyanúgy bántak velem, mint a többiekkel. Ha tehetném, bármikor újra mennék, hiányzik. Az volt az egyetlen időszak az életemben, amikor nem betegedtem le, és ez mindent elmond. Olyan time of my life-időszak volt. Gondolok rá, álmodom vele a mai napig.
Számomra nagyon maradandó élmény volt a Szerelmes vak című dalod. Ebben a dalban rendkívül őszintén énekelsz a szerelmedről. Hernádi Judit, a zsűri egyik tagja úgy értékelte a produkciót, hogy az a különleges a produkciódban, hogy másként látod a világot, de mégis ugyanazok az érzések. Ezt próbáltad a dalodban közelebb hozni a közönséghez.
A dal azért fontos számomra, mert a szöveget apukám írta, a zenét pedig én. Én egészen másként látom a világot, valóban. Próbálom ebben a rohanó világban a pozitívumot keresni, ezt próbálom a dalaimmal, az énekléssel és majd a pszichológiával is átadni. Most is szívesen mennék fellépni, de most az egyetem az első, ezért kevés fellépést vállalok, áldozatokat kell hozni az egyetemért.
Biztosan sok segítséget kaptál az önmegvalósításban a családodtól, kik a legfőbb támaszaid?
Az biztos. Először is a szüleim, édesanyám főként, ő nagyon mellettem van mindenben. Apukám is, de mivel elváltak, vele kevesebbet találkozom. A 17 éves lánytestvérem, aki magasabb nálam, most fog érettségizni és orvosi egyetemre szeretne menni, nagyon izgulok érte, hogy sikerüljön. Nagyon támogatjuk egymást. Most két éve van egy párom, vagyis most már vőlegényem, ugyanis nyáron megkérte a kezemet. Ő benne azt szeretem, hogy ezt a vakságot úgy kezeli, hogy ez egy állapot, de én egy ember vagyok ugyanúgy, mint bárki más. És ugyanúgy megy velem moziba, színházba, elmegyünk strandolni és nyaralni nyáron (idén nyáron itt kérte meg a kezemet). Látja, hogy ugyanúgy lehet velem mindent csinálni, ugyanúgy lehet velem beszélgetni. Egyébként raktári árukezelőként dolgozik, nagyon sokszor van élmezőnyben a munkatársai között, büszke vagyok rá. Engem a szíve érdekel, csodálatos lelke van. Sok támogatást kaptam az általános iskolai és gimnáziumi tanáraimtól is, történelemtanáromnak írtam egy zeneművet. És nagyon hálás vagyok még a zongoratanárnőmnek.
Hogy képzeled saját magadat öt vagy tíz év múlva?
Az a vágyam, hogy tanácsadás-pszichológus legyek. Egyszer majd szeretnék magánpraxist, mert nem nagyon szeretek függni senkitől a munkámba, kicsit autonóm személyiség vagyok. Családot szeretnék, azt, hogy elvegyem őt, akinek a jegygyűrűjét hordom most, gyerekeket neveljünk. Szeretném még, ha anyukám ötven évig élni, hogy még sokat foglalkozhasson az unokáival. Szeretnék egy nagylemezt is, és szeretnék Las Vegasban egyszer találkozni Celine Dionnal, mert ő a példaképem. Egyszer jó lenne vele még duettezni is. Annyi mindent szeretnék, hogyha mind összeszedném, betelne velem az újság. Rengeteg tervem és dolgom van itt. És ennek azért örülök, mert nem sokon múlt, hogy életben maradtam, ugyanis hat hónapra születtem, és az, hogy most itt van ez az élet, az nekem ajándék. A nagy tervem, hogy 120 évig éljek, 80 évesen is praktizáljak még, énekeljek…
Teca éppen egy látássérült barátjára vár, akivel sokszor szokott együtt találkozni, nagyokat beszélgetni, majd pedig egy zh-t ír, ami miatt nagyon izgul.
Fotó: Poósz Patrik (ELTE Online)
