Fiatalok egy csoportja megunta a fotelből filozofálást, és a tettek mezejére lépett. Megelégelve a szociális ellátórendszer tehetetlenségét, adománygyűjtő bulit szerveztek, majd március közepén egy teljes hétre kitelepültek a Blahára, ahol éjjel-nappal ételt és ruhát osztottak, beszélgettek és programokat szerveztek a rászorulóknak.
A kezdeményezésről egyik aktivistájukkal Kátyával, az ELTE szociológia szakos hallgatójával beszélgettem.
Az ötletgazda Hudra Móni, szintén szociológus, aki egy évig dolgozott hajléktalan szállón. Az ott tapasztaltak sarkallták arra, hogy létrehozzon egy nagyrészt szociológus hallgatókból álló Facebook csoportot, amelyből megindult a Krízisközpont szervezése.
A kitelepülést megelőzően, már januárban elkezdtek interjúkat készíteni a hajléktalanokkal, melyekkel felmérték az igényeiket, hogy később személyre szóló adománycsomagokat tudjanak összeállítani nekik. Ezek az interjúk, vagy kérések felkerültek a Krízisközpont Facebook oldalára, beleegyezésük esetén fotóval, hogy közelebb hozzák az adományozókhoz a rászorulókat, megismerhessék a történetüket. A személyre szabott adományozási rendszerben a szokásos adományokon túl például mobiltelefonok és három laptop is bekerült a csomagokba. Kátya elmesélte, hogy sokakkal már ekkor szoros kapcsolat jött létre, ami a kitelepülés alatt még jobban megszilárdult, sőt barátsággá alakult.
A kísérleti hetet megelőzően adománygyűjtő bulit szerveztek, ahol félmillió forint körüli összeget sikerült összegyűjteni. Egy héttel később már ki is települtek a Blaha Lujza térre a sátrukkal.
Nagy fába vágták a fejszéjüket.
„Nem volt semmilyen tapasztalatunk, mit hogyan kell csinálni, kihez hogyan kell szólni, és ebből született is néhány konfliktus és félreértés, de szerencsére ezeket sikerült kezelni – mesélte Kátya. “Sokunknak nehéz volt igazodni ahhoz, hogy kicsit másfajta hangnemben, stílusban kell beszélni. Például, ha valaki este túl sokat ivott, hogyan kérd meg, hogy ne zavarja a többieket a pihenésben úgy, hogy ne érezze kioktatónak. A hét utolsó napjaira ezek már teljesen természetessé váltak, és azok a prekoncepciók amik bennünk éltek, szinte teljesen eltűntek.”
Hiába azonban a jó szándék, és a tenniakarás, a vállalkozás azért hordozott magában némi veszélyt, mert adott esetben szükség lehet előképzettségre. Ennél is fontosabb, hogy a kitelepülés után se szakadjon meg a kapcsolat a hajléktalanokkal, ne érezzék magukat becsapva azok, akiken addig segítettek. Kátya megnyugtat, hogy ők is tisztában vannak ezzel:
„Azóta is minden hétvégén ételt osztunk, majd gyűlésezünk az akcióink alatt megismert barátainkkal. Ők is nagyon lelkesek és érdeklődők, ugyanúgy feladatokat vállalnak, ahogy a csoport többi tagja. Ahogy mi, úgy ők sem szeretnék, hogy ennyivel véget érjen az egész. Olyan programokat próbálunk szervezni, amelyeken közösen tudjuk jól érezni magunkat, most például egy piknikre szeretnénk elmen
ni. Nagyon az elején vagyunk, de arra törekszünk, hogy az összes különbséget leromboljuk magunk között, és amennyire csak tehetjük egyenlő félként kezeljük a másikat. Éppen azzal próbáljuk meg elkerülni, hogy csalódást okozzunk, hogy velük együtt cselekszünk értük.”
Igyekeznek együttműködni más szervezetekkel, kezdeményezésekkel, és tanulni annak érdekében, hogy minél jobban működjön a csoport.
„Felmerült egy oktató jellegű beszélgetés A Város Mindenkié csoporttal, ahol elmondanák a saját technikáikat, és a náluk jól bevált módszereket. Ezekből néhányat valószínűleg át fogunk venni, azokat, amelyek a mi elképzeléseinkbe is beleférnek, hiszen ők ezeket évek tapasztalataiból építették fel és tökéletesítették”
De a Krízisközpont tajai még az együttműködésnél is többet szeretnének elérni. Úgy látják, hogy sokan szeretnének segíteni, és számos szervezet is működik, de épp ezért a segítő szándék el is aprózódik.
„Már a kitelepülés előtt is az egyik célként fogalmazódott meg, hogy egy olyan platformot hozzunk létre, ahol ezek a szervezetek tudomást szerezhetnek egymásról, érintkezhetnek, nagyobb belátást nyerhetnek egymás munkájába, kisegíthetik egymást. Részben magunkra is egy ilyen alulról szerveződő organikus káoszként tekintünk, amely ott segít, ahol csak tud.”
A legvégső cél pedig az, hogy maguk az érintettek álljanak ki magukért, és az ehhez szükséges önszerveződésüket segítse a Krízisközpont.
Kátya legjobb élménye a kitelepülés fogadtatása volt.
„Azt hittem, hogy sokkal nehezebb lesz bevonni az embereket, de rengetegen érdeklődtek, és sok pozitív visszajelzés érkezett. Még azok is, akik vitatkoztak, veszekedtek velünk, elmondták, hogy az elméleti részével egyetértenek. De ennél is kedvesebb, hogy sikerült bevonni az érintetteket, akik a második-harmadik naptól kezdve már velünk gyűléseztek. Nagyon sokan ott maradtak, és már az első pillanattól kezdve részt vettek a munkálatokban is. ”
A hét legfőbb tapasztalatait pedig ebben látja:
„A következő kitelepülést jobban elő kell készíteni, mert most nagyon hirtelen vágtunk bele, így voltak programok amelyeket vissza kellett mondanunk, úgyhogy ezentúl azt szeretnénk, hogy jobban a képességeinkhez igazítva vállaljunk dolgokat, de azokat maximálisan teljesítsük.”
Remélhetőleg a Krízisközpont hosszú életű, sikeres kezdeményezés lesz. Tervekben, és lendületben nincs hiány, a közös pikniken túl már tervezik a következő adománygyűjtő bulit, és kitelepülést a gyereknapi programhoz kapcsolhatóan, hosszabb megjelenésük pedig ősszel várható. Szerdánként és szombatonként is gyűléseznek, ami teljesen nyitott, bárkit szívesen látnak, és meghallgatnak. Ha fel szeretnéd venni velük a kapcsolatot, vagy csak figyelemmel kísérnéd munkájukat, megteheted a Facebook oldalukon.
