Ájemef – az mi a csuda? Kérjünk kölcsön azért, hogy a tartozásainkat fizessük vissza ugyanazoknak? Milyen játék az a török kártya, amit állítólag játszani akarunk? A gazdasági hírek kuszaságából adódóan sokakban merülhettek fel ilyen, és ehhez hasonló kérdések – összefoglalónkban ezek megválaszolására törekszünk.
Habár már 2008-ban kirobbant a gazdasági válság, de főleg a 2010-es kormányváltás óta rengetegszer hallottuk a Nemzetközi Valutalap angol rövidítését, ennek ellenére sokan még ma se tudják pontosan, hogy mi rejtőzik az IMF-név mögött. S bár sokan nem ismerik, írnak és beszélnek róla – érdemes hát a körülményekhez képest a lehető legobjektívebben áttekinteni, mi és miért történt az elmúlt időszakban a magyar adósságkezelés és gazdaságpolitikai irányítás terén.
Az objektivitás persze nem könnyű, sőt teljes egészében gyakorlatilag lehetetlen is elfogulatlannak, véleményünktől függetlennek lenni – ám azért vannak olyan tények, amiket nem lehet vitatni. Ilyen például az is, hogy pontosan mi az a Nemzetközi Valutaalap?
Az IMF – mint azt a neve is mutatja – nem egy bank, ahonnan szükség esetén bárki kérhet kölcsön, hanem egy olyan nemzetközi pénzalap, mely a szerződést aláíró államok pénzbefizetéseiből nyúlt hitelt az éppen nehézségekkel küzdő tagországok számára. Ily módon az a kijelentés, mely szerint az IMF „a mi bankunk”, egyszerűen nem helytálló, hiszen bár valóban a szervezet tagjai vagyunk már 1982 óta, épp ugyanazok az elfogadott szabályok vonatkoznak ránk, mint a többiekre – s ha a magunk egy százaléknál kisebb szavazati súlyával hitelt akarunk tőlük felvenni, akkor meg kell felelnünk az előírásoknak.
Ebben az esetben azonban joggal tehetik fel sokan a kérdést, hogy mi szükségünk van nekünk egyáltalán az IMF milliárdjaira? Nem lehetne máshonnan pénzt szerezni? Egyébként is, ha kölcsön kérünk azért, hogy adósságot törlesszünk, akkor úgyis csak több lesz a tartozásunk, nem?
Hogy válaszolni tudjunk az IMF-et érintő dilemmára, először az itt felsorolt utolsó kérdést kell feloldanunk. Az adósság ugyanis nem csupán egy összeg, hanem tartozik hozzá egy lejárati idő, valamint egy kamat is. Gondoljunk csak bele: semmi baj sincs abból, hogy tartozunk, amíg pontosan tudjuk törleszteni a részleteket – ám amint egy kicsit is elcsúszunk vele, a hátralék olyannyira fel tud gyülemleni akár két-három hónap alatt is, hogy teljesen fenntarthatatlanná válik.
Az államadósság kérdésköre hasonlóképpen működik. A racionális államok különböző egyszeri, nagy összegű beruházásokra vonhatnak be külső tőkét, mégpedig államkötvények kibocsátásával, ezeket különböző kockázati szempontokat figyelembe véve a piac valamilyen kamatra hajlandó is felvásárolni. S mivel itt közel sem egy-, két millió forintról van szó, ezért általában nem az összes kibocsátott kötvény ugyanakkor jár le, hanem az ezt kezelő szervezet (hazánkban az Államadósság-kezelő Központ – AKK) igyekszik folyamatossá tenni, megkönnyítendő a visszafizetéseket.
Ha azonban épp lejár egy nagy értékű kötvénypakett, rendszerint újabb kibocsátás szükséges, hogy azt vissza tudjuk fizetni. Optimális esetben ez egy csökkenő spirál – mind-mind kevesebb kibocsátás szükséges, s egy idő után a még meglévőket már belülről is tudjuk fedezni. A probléma ott kezdődik, hogy az új kötvényeket nyilvánvalóan már nem a múltbeli, hanem az aktuális kockázati szint alapján értékelik, tehát válsághelyzet esetében – mint például a mai Magyarország esetében – sokkal magasabb kamat reményében veszik csak meg őket, hisz nagyobb kockázatot látnak abban, hogy nem kapják vissza a pénzüket. Ilyen helyzetben pedig ez máris nem egy optimálisan csökkenő, hanem egy drasztikusan növekvő spirál…
És itt lép be a kötvénykibocsátás alternatívájaként a képbe az IMF, amely sokkal kedvezőbb feltételekkel is hajlandó pénzt biztosítani – s cserébe csak néhány, a stabilitást szolgáló feltétel teljesítését kéri, melyeket – személyes véleményem szerint – egyébként is meg kellene lépni (Magyarország esetében körülbelül tizenkét éve kellett volna). Ilyenek például különböző költségvetési egyensúlytalanságok kiküszöbölései, a belső deficit csökkentése, és még számos egyéb.
További előnye az IMF-fel való megállapodásnak az, hogy ha tovább súlyosbodik az ország helyzete, legalább van egy konkrét pénzalap, egy konkrét vezérigazgató, akivel tárgyalni lehet – míg a számtalan különböző államkötvény-befektetőt funkcionálisan és fizikailag is lehetetlen felkutatni azért, hogy könnyítést kérjünk tőlük. Ráadásul, mint azt például a forint árfolyam-ingadozásain is látszik, az IMF-fel való megállapodás puszta ígérete is képes megnyugtatni a külső piacokat. Erre egyébként korábban a törökök is rájöttek, akik az ideiglenes árfolyam-erősödés reményében sokáig húzták a tárgyalásokat, aztán végül kihátráltak. Köztünk szólva, nem jártak olyan jól azért, hogy megérné lejátszani az ő menetüket is.
Az IMF azonban – konzekvens gazdasági szereplőként – fölöslegesen nem kegyelmez a különböző kormányoknak, amelyek felelőtlenül sokszor csak a rövid távú, saját négy-nyolc évükre vonatkozó eredményeket nézik, ezért nem fűlik a foguk a velük való megállapodáshoz, és persze az azokhoz járó szükségszerű megszorításokhoz. A szükség persze nagyon nagy úr, így nem lennék meglepve, ha az év végére már megszületne a várt megállapodás – vagy legalábbis közel lennénk hozzá –, de a felelőtlenül elvesztegetett, fölöslegesen erőltetett, extra kötvénykibocsátásokra pazarolt egy-másfél év már így is rengeteg pénzt facsart ki az állam zsebéből, s így a mi pénztárcánkból.
