Eseménydús, de bizonytalan. Így jellemezhető a KoMa Társulat háta mögött hagyott időszak, és e két szó jól leírja a jelent is: a KOrtárs és MAgyar „népszínház” 15. kerületi bázisának sorsa hol biztosnak, hol kevésbé biztosnak látszik.
Noha a legutóbbi hírek szerint a kerület polgármesterével kötött megállapodás értelmében a társulat helye megmarad, a pályázati pénzek hiánya így is a KoMa működésének végét jelenti. Ebben az „átmeneti” helyzetben beszélgettem a csapat egyik tagjával, Vékes Csabával a KoMa múltjáról, jelenéről és jövőjéről – abban a reményben, hogy utóbbit csak a jó értelemben vett eseménydússág jellemzi majd.
Jól gondolom, hogy a KoMa nemcsak színház, hanem jóval több ennél? Tantermi előadásokat, rendhagyó irodalomórákat tartotok. Mennyire működőképes ez a kezdeményezés?
Hogy több-e, mint színház? Ehhez először tisztázni kellene, hogy valójában mik is a színház határai. Vajon csak annyit jelent-e, hogy egy előadás este héttől elkezdődik, és ha egy szünet van, fél tízkor már vége is, vagy ennél többről van szó? Mi a csapaton belül arra törekedtünk, hogy ez a társaság ne színészekből, hanem alkotókból álljon – és ez nem többet, hanem mást jelent. Mindent magunk csináltunk a díszletpakolástól kezdve a világításszerelésen át a nézőtér kipakolásáig, és ez egészült ki azzal, hogy mind a fiatalok, mind a halmozottan hátrányos térségekben lévő falvak lakói fontos szerepet játszottak a csapat életében. Sokat utaztunk, és mondhatnám, hogy „színházat csináltunk”, de inkább azt mondom, hogy színházszerű játékokat játszottunk a felnőttekkel és a fiatalokkal.
Múlt időben beszélsz…
Igen…a jelenlegi helyzetben nagyon nehéz bármit is mondani a KoMáról, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy szeptemberben ez a csapat így, ilyen formában létezni fog. Van helyünk, de a pénz hiányzik, a következő évad tervezése tehát sehogy sem áll: egyelőre nincs sem új műsorterv, sem új előadásötletek. Bajban is vagyok kicsit, hogy feltételes vagy nem feltételes módban beszéljek a csapatról vagy maradjak a múlt időnél…
Kicsit időzzünk még a múltnál: hogyan fogadott benneteket a fiatalabb nemzedék? Mit akartatok üzenni nekik?
Az alapvető cél az volt, hogy megváltozzon az a gondolat, miszerint a színház egy olyan hely, ahová kötelezően el kell menni, hogy ettől az irodalom tanárnő kicsi boldogabb legyen, vagy meg lehessen vele úszni egy-két kötelező olvasmányt. Szerettük volna, hogy a fiatalok rájöjjenek: a színház tulajdonképpen nem más, mint játék, kortól és nemtől függetlenül. A jó színész pedig egyfajta ‒ jó értelemben vett ‒ infantilizmussal is rendelkezik, talán ennek köszönhetően is nyertük meg a fiatalokat, akik azt mondhatták: nahát, ezek milyen jó fejek! Ezt a formát tartalommal megtöltve tudunk nekik indirekt nyújtani valamit, ami hasznukra válhat.
Hogyan jelent meg mindez a gyakorlatban? Mennyire határozták meg ezek a célok a repertoárt?
Olyasmiről szeretünk előadást csinálni, ami minket érdekel, amit olyan témának tartunk, amiről beszélni kell, ez pedig összekapcsolódik azzal, hogy a téma a fiatalok számára is fontos lehet. Persze, figyelembe kell venni, sosem tudjuk megmondani a tutit, de ha párbeszéd jön létre, ha az emberek beszélnek valamiről, az már csodálatos eredmény. Remek példa erre Az utolsó roma egy ‒ utolsó cigány című előadás, amely nyilvánvalóan nem adhatott választ a cigánykérdésre, de felvillantottunk általa egy témát, amiről próbáltunk nem udvariasan beszélni.
Az utolsó roma ‒ egy utolsó cigány a jövőben játszódik, a Deilephila azonban az „otthont adó” 15. kerülettel kapcsolatos múltidézés. Hogyan értékelték a helyiek ezt a gesztust?
Nagyon hosszú harc lett volna (vagy lenne?), hogy a helyiek megszokják, hogy van egy színházuk. Az ott lakók sokszor azért nem jöttek el egy-egy előadásra, mert el sem jutott hozzájuk, hogy készült egy, a kerületük történetét bemutató előadás. Ehhez komoly kommunikációs és sajtóhadjáratot kellett volna (kellene?) folytatnunk. De azt hiszem, ha még három évre tervezhetnénk, ez a dolog megoldódna.
Idén igen zsúfolt évadot zártatok. Van olyan előadás, amelyet kiemelnél?
Erről természetesen nem tudok elfogulatlanul nyilatkozni. Én nagyon szerettem az összes előadást, a kiváló kis színészcsapatnak köszönhetően minden nagyon magas színvonalon működött, ez pedig tényleg nagy öröm. Óriási potenciál fog tehát most elveszni, és ezért kár igazán, ha ez nem működhet tovább. De hát mindig akkor érezzük át és értjük meg valaminek a fontosságát, amikor elveszítjük.
Ebben a bizonytalan helyzetben, gondolom, nem nagyon lehet előre tervezni. Ennek ellenére akad olyan előadás, amelyet meg lehet őrizni, tovább lehet vinni?
Egyelőre a legutóbbi bemutatónkról, a Prófétákról tudok nyilatkozni, ez a Pesti Magyar Színházban lesz ősztől látható. Nyertünk pénzt továbbjátszásra, de hogy mely darabokat fogjuk, tudjuk majd továbbra is játszani, azt nem tudom. A Vonnegut-előadással kapcsolatban is felmerült, hogy valahol továbbmehetne, illetve valószínűleg A sárkánnyal és a Plazmával is sor kerül még pár tantermi előadásra.
És mit lehet tudni a Te jövőd alakulásáról?
Orlai Tibor támogatásával fogok egy előadást rendezni Szép Ernő Igazgató úr című drámájából, amelynek szeptember végén lesz a bemutatója. Tantermi előadás lesz, mert nagyon fontosnak tartom, hogy a színházi foglalkozások a tanterv részévé váljanak. Ebbe a darabba is bele fogunk nyúlni kicsit – például beleillesztjük a tanár–diák viszonyt –, hogy közelebb érezzék magukhoz a fiatalok. Így beszélgetni tudunk majd a kiszolgáltatottságról, az egyre gyakoribb erőszakról és persze Szép Ernőről.
A célkitűzés tehát megmarad…
Igen, hiszen a közönségnevelés nagyon fontos dolog, amire persze nem azért van szükség, hogy 15 év múlva is nézzék azokat a darabokat, amiket én rendezek, hanem mert olyan változásokat indíthat el, amelyek az egész ország javára válhatnak.
Fotók: Szájer Fanni
