Wagner feketén – fehéren

A nagy külföldi érdeklődés mellet pedig külön érdekes, hogy az itt létrehozott darabok felrúgják a megszokott – és néha avítt – Wagner – konvenciókat. A gesamkunstwerk itt új színezetet kap: teret enged a modern és kreatív rendezésnek, újszerű ötleteknek. A Lohengrin premierje utáni fogadáson Marton László rendező és Fischer Ádám karmester külön kiemelték a Budapesti Wagner-napok úttörő vonulatát, mint annak fő érdemét.

Idén a Lohengrin bemutatója és két felújított opera mellett egy különleges vállalkozásnak is helyet adtak a szervezők. A Hattyúlovag Hamar Zsolt Lohengrin átdolgozása gyermekek számára. Jelen esetben nem a sok szempontból vitatható „kötelezők röviden” koncepcióról van szó, ugyanis a Hattyúlovag nem meghúzott Lohengrin, hanem a wagneri elemekből építkező önálló alkotás. A gyermekeket érdemes igen korán bevezetni az operák hangzásvilágába, hisz Wagnerrel felnőtt fejjel találkozni sokkszerű: vagy megbabonáz, vagy eltaszít magától. Viszont, ha laikusként engedünk a sodrásának, hagyjuk, hogy magával ragadjon a teremet betöltő éteri, – Wagner szavaival – abszolút zene, különleges élményben lehet részünk. A kedvtelő Wagner rajongók számára ez egy sajátos narkotikum. Nincs semmi baj, ha esetleg ez a drog idén kimaradt, már lehet kapni a bérleteket a 2012-es Wagner-napokra.

Ahogy azt Fischer Ádám beszédében kiemelte, az előadások egyedi létrejöttéhez elhanyagolhatatlan a Művészetek Palotájának építészeti és akusztikai lehetőségeit megemlíteni. Mindhárom opera élt a lehetőséggel, hogy a minimalista díszletet beépítse és egybeolvassza a terem adottságaival. A leghatásosabb – bár sajnos meglehetősen kiszámítható ötlet – Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra Trisztán és Izoldájának díszlethez kötődik. Elképzelésükben felvonásról felvonásra szakadt le a három emelet, ahogy haladtunk a tragédia felé. Parsifaljuk pedig kihasználta az emeletek szimbolikus voltát, és a kórusok monumentális égi seregként jelentek meg a fejünk felett, miközben fentről alászálló égi hangjuk alapozta meg a nagypénteki áhítatot. Marton László alig élt ehhez hasonló eszközökkel, díszlete tökéletesen egybesimult a terem mintázatával. Idén az ő rendezésében kelt életre a Lohengrin, mely tartogatott igen érdekes meglepetéseket. Azt kell mondanom, hogy egy prózai rendezés megoldásaival szembesültem, nem feltétlenül egy operáéval, ennek ellenére a kristálytiszta koncepciója és apró ötletek engem meggyőztek. Ahogy az idei többi rendező, Marton László is a fekete és a fehér játéka köré építette fel a darabot, mely monokróm sémáját időnként hirtelen törte meg az eleven színek káosza. A darab jelenetei így egy festményhez hasonlítottak. Már az első felvonás eleje előrevetítette ezt Elsa ezüst ruhájának és Ortrud arany kosztümének kontrasztjában: a konfliktus után ez a két oldal fehérré és feketévé vált. Különlegesen érdekes volt a nők uszályának geometrikus és kontrasztos elhelyezkedése, ahogyan mozogtak a színpadon, vagy a hófehér nászmenet végére beálló fekete Talramund és Ortrud – akár Ady Lédával a bálban című versének illusztrációja.  Még egy egyszerű, de hatásos ötletet emelnék ki: a tükrök használatát. A víztükör mely mögé igazából nem láthatunk, csak a saját világunkba tekinthetünk, ha rápillantunk: Lohengrin épp ilyen ismeretlen és megfejthetetlen rejtély Elsa és Brabant számára. Az up-to-date királyi esküvőre hajazó nász és a security megjelenése, meg a Shakespeare világát idéző kutyák szerepeltetése a közönségből derűt váltott ki – ahogy a kritikusokból is. Bár kétségtelen, hogy ez az enyhe hatásvadászat szinte eltörpül Wagneré mellett. Camilla Nylund lírai szopránja kellemes volt, Elsa karaktere gyámolításra szoruló és törékeny. A nőalak, aki ezúttal a figyelem középpontjába került, mégis Petra Lang Ortrudja volt. A drámai mezzoszoprán cselszövőnő kiváló párost alkotott a délceg Telrmundot éneklő Perencz Bélával. Kovácsházi István, mint Lohengrin bánatos fináléja pedig olyannyira kifejező volt, hogy nem lehetett Elsára nem neheztelni oktalansága és kíváncsisága miatt.

A korábban már említett rendezőnő-páros szintén kiváló hangokat hívott darabjaihoz. Mind a Trisztán, mind a Parsifal címszerepét a nagyszerű tenor, Christian Franz énekelte, ő mégis az utóbbiban talált igazán magára. Általánosságban elmondható, hogy a Trisztán és Izoldából idén valami hiányzott. Egyrészről az operát lehelet finoman, de állandóan átszövő keserves és kísérteties erotika.  Hiába a tökéletes hangú (és külsejű) Evelyn Herlitzus Izoldája. Sajnos kevés, ha a nő és férfi közti feszültséget a kard és kehely díszletekben megjelenő oppozíciója, párbajukat pedig a vívómesterek és a sakkfigurák szimbóluma jeleníti meg, ha nem fogja egybe azt a rendezői elképzelés. A sakktábla fekete – fehér koncepcióját folytatta az idei év fénypontja, a Parsifal is. Nem véletlen: így olvad össze az angyali és a démoni Kundry doppelgängerében, akit a nagy Wagner-énekesnő, Waltraud Meier formált meg – azt kell, hogy mondjam, tökéletesen. Közte és Christian Franz ártatlan és a végsőkig emberi Parsifalja között megjelent minden, ami Trisztán és Izolda között nem sikerült: a második felvonás a székébe ragasztotta a hallgatót, a gondolat sem tudott elkalandozni, minden figyelem a kettősükre irányult. Christian Franz úgy öltötte magára ezt a szerepet, mintha csak rászabták volna: ösztönösen tört elő belőle Parsifal nyers és tiszta karaktere. Továbbá ebben a férfiak által uralt operában a többi szereplő is telitalálatnak bizonyult: az Amfortast, Guernemanzt, Titurelt és Klingsort alakító Hanno Müller-Brachmann, Eric F. Halfvarson, Kováts Kolos és John Wegner igen erőteljes férfikaraktereket szólaltattak meg, erős keretet adva ezáltal a Parsifalnak. A stabil keretet más is biztosította: a szintén a kiváló Fischer Ádám vezényelte MR Szimfonikusoknak sikerült azt a zenei hatást elérni és kihasználni, amelyet a terem akusztikája lehetővé tesz – sajnos, az Operaház zenekarának ez évben ez nem így ment.

Meglátjuk jövőre, ugyanis 2012 júniusában a teljes Nibelung Gyűrűje mellett a Tannhäuser premierjén is részt vehetünk. A bérleteket már kedvezményesen meg lehet vásárolni a MüPa honlapján és jegypénztárában. Diákoknak plusz egy tipp: az előadások előtt félórával minden diák 500 forintért vehet jegyet az állóhelyekre. De nem kell megijedni, hogy a Ringet esetleg végig kéne állni: olyan nincs, hogy egy szabad ülőhelyet ne lehessen találni. Viszont megnézni mindenféleképpen érdemes: ha nem is megszállottként, legalább egyszer az életben. Így lehet rájönni, hogy mi is a megbabonázottak táborába tartozunk-e. Nem kell félni Wagnertől, nem harap – legfeljebb megátkoz.

 

Kocsis Andrea
ELTE Online