Szeptember 29-én folytatódott az ELTE Karrierközpont ÉletútON sorozata. A legújabb vendégük Bányai Kelemen Barna színművész volt, beszélgetőtársa pedig Rakitai Réka, a Karrierközpont kommunikációs munkatársa. Szó esett többek között a kezdetekről, a járványhelyzetről és a színművész legfrissebb filmes szerepéről is.
Bányai Kelemen Barna Marosvásárhelyen született, itt is kezdte meg egyetemi tanulmányait a Marosvásárhelyi Egyetem színész szakos hallgatójaként. 9 éven keresztül volt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagja. 2010-től 2015-ig óraadó tanár volt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, improvizációt és helyzetgyakorlatokat tanulhattak tőle a hallgatók. 2015 és 2018 között a Szombathelyi Weöres Sándor Színház, 2018 óta pedig a budapesti Katona József Színház színésze. Kitüntették többek között Kaszás Attila-díjjal és Kovács György-díjjal is.
Rakitai Réka, az ELTE Karrierközpont kommunikációs munkatársa először arra kérte a színművészt, hogy az útkereséssel kapcsolatban meséljen a kezdetekről. Emlékei szerint Marosvásárhelyen tekintettek meg egy Lear király-előadást, aminek főszerepét régi mestere, Lohinszky Loránd alakította. Szülei mesélték neki később, hogy az előadás alatt kiment a sor szélére, majd egyenesen a színpad elé osont, ahonnan szájtátva bámulta művész urat. Aztán már középiskolás korában találkozott Tatai Sándorral, aki egy színjátszócsoportba toborzott embereket. Kelement az osztálytársai biztatták a jelentkezésre, ekkor köteleződött el a színészet mellett. Ugyanakkor szerette volna később átvenni édesapja vállalkozását, ezért Marosvásárhelyen management szakon kezdett tanulni. Ezt azonban nem élvezte, nem tudta rávenni magát a tanulásra, esténként a negyedéves színészek előadásaira járt. Szülei elől jó darabig titkolta, hogy az egyetem látogatása helyett a színészképzés felvételijére tanult, végül azonban az egész család nagyon büszke volt rá, amikor elsőre bekerült a Marosvásárhelyi Egyetem képzésére.
Több filmben is játszott már, legújabb szerepe pedig a Herendi Gábor rendezésében készült Toxikoma volt, amiben Csernus Imre pszichiátert alakította. A szerep megformálásáról így nyilatkozott:
,,Szerintem az egyik legnehezebb feladat színészileg, ismert embert vásznon megjeleníteni. (…) Mindenkinek megvan a véleménye, emléke arról, hogy ő hogy néz ki, hogyan gesztikulál, milyen benyomással volt bizonyos emberekre. Úgyhogy mindenkinek van egy elég markáns véleménye arról, hogy milyen a Csernus Imre. (…) Nekem megadatott az a lehetőség, hogy eljátszam őt, illetve a karakterét. Akarva-akaratlanul volt egy teher a vállamon.”
Kelemen elmondása szerint a közismert pszichiáter nagyon nyitott volt, lazán kezelte a helyzetet. A forgatásra pedig így emlékezett: ,,Egy nagy egészre gondolok, amikor a filmre gondolok vissza. Nagyon sok fázisa volt ennek a filmnek, de mindegyik a maga módján szép volt és nagyon izgalmas, olyan értelemben, hogy ki kellett találni a helyzeteket. Előtte próbáltunk egy-egy gyorsat, mielőtt azt mondták, hogy forog a kamera. Nagyon intenzív, baráti forgatás volt, minden pillanatára nagyon szívesen gondolok vissza”.
A stáb és a Toxikoma producere partnerére talált a Dorko cégben. Közösen támogatják a Megálló Egyesületet, ami egy drogprevenciós közösség. A Dorko használja a film nevét és kitalált mellé egy szlogent is: tisztán, szabadon. Az ezekből a termékekből befolyt összeget teljes egészében az ügynek áldozzák, az egyesületnek adva azt. Természetesen Kelemen is nagyon szívesen állt a kezdeményezés mellé.
Az elmúlt két évet jelentős mértékben meghatározó koronavírus is szóba került a beszélgetés folyamán, elsősorban a színházzal való összefüggésben. A budapesti Katona József Színház mindig is nagyon látogatott volt, de a pandémia miatti lezárások alatt az ott dolgozók úgy érezték, hogy valamit tenniük kell közönségük megtartása érdekében. ,,Az első körökben ez még nagyon izgalmas volt. Gyorsan teszteltünk, ha mindenki negatív volt, akkor zárt térben lehettünk együtt, nem jelentettünk veszélyt egymásra. Egy negatív stáb pozitív hozzáállással nekifogott ennek a munkának. (…) Nagyon jó volt együtt lenni, viszont nagyon hiányzott a közönség. Azt én nagyon nehezen éltem meg, és szívfacsaró élmény volt számomra, hogy üres nézőtérnek kell játszani. Persze tudtuk, hogy ott vannak a kamerák, tudtuk, hogy vesznek minket. Azt is tudtuk, hogy amikor élő előadásaink voltak, amiket streameltek, azt nagyon sokan nézték. (…) Ez valamelyest elégtétel volt, de nagyon hiányzott az együttlét” – gondolt vissza a pandémia időszakára. A hiányérzet miatt kollégáival egy másfajta drukkot éltek meg ezen előadások alatt.
,,Nem lélegzett senki, nem nevetett fel senki, nem éreztük azt, hogy most jó, vagy nem jó, nem lehetett semmibe kapaszkodni. A végén elmaradt a taps. Még egy picit hagyták forogni a kamerákat, és egyszer csak valaki elordította magát, hogy ennyi, és akkor vége volt.”
A beszélgetés visszanézhető az ELTE Karrierközpont Facebook-oldalán.
Forrás: ELTE Karrierközpont
A képek forrása: szinhaz.hu, ELTE Karrierközpont, port,hu
