Új sorozatunk debütáló epizódjában a londoni olimpia első magyar érmesével, a judóban harmadik helyezést elérő Csernoviczki Évával beszélgettünk.
A korábbi évtizedek hagyományaival ellentétben a XXI. század élsportolóinál már megszokott, hogy tudatosan készülnek az aktív sportpályafutásuk utáni időszakra. Ennek a trendnek megfelelően a legtöbb magyar sportoló a versenypályák borítása mellett valamelyik iskola padját is rendszeresen koptatja. Új sorozatunkban bemutatjuk nektek, hogy kik azok a televízióból, újságokból jól ismert példaképek, sztárok, akikkel akár valamelyik egyetem vagy főiskola folyosóján is összefuthattok. Az első részben stílszerűen a londoni nyári olimpiai játékok első magyar érmesével beszélgetünk. Csernoviczki Évától megtudhatjátok többek között, hogy miért éppen az általa választott szakon tanul, hogy egy olimpikonnak sem mindig leányálom a vizsgákra való készülés, no meg azt is, hogy miért mondhatja magát valaki a világ talán legboldogabb harmadik helyezettjének.
– Mindig is kíváncsi voltam rá: mégis mi visz rá egy fiatal lányt arra, hogy cselgáncsozó legyen?
– Annak ellenére, hogy ez egy küzdősport, sok nő dönt úgy, hogy judózni kezd. Aki ismeri a sportágat, az tudja, hogy a keménységnél, az agresszivitásnál sokkal fontosabb, hogy „fejben ott legyen” az ember. Itt a fizikai felkészültség mellett a taktikára is óriási szerep hárul.
– Nem lehet véletlen az sem, hogy az idei olimpia magyar sportolói közt alighanem a cselgáncsozóknál volt a legnagyobb a felsőoktatásban résztvevők aránya, számszerűen száz százalék, hiszen nyolcból nyolcan valamilyen egyetem illetve főiskola hallgatói vagytok vagy voltatok.
– Valóban nem véletlen, hiszen a mi sportágunkban a szellemi képzés elengedhetetlen. Ahogy mondani szoktam, itt valamivel úgymond mindig be kell csapni az ellenfeleket. Aki nem pallérozza az elméjét, az a tatamin sem fog tudni kiemelkedően jó eredményeket elérni.
– Melyik intézményben és milyen szakon tanulsz?
– A Zsigmond Király Főiskola nemzetközi kapcsolatok alapszakára járok, 2005-ben kezdtem el a képzést, időközben a sport miatt kellett halasztanom is, de most már lassacskán talán végre meglesz az összes kreditem. Büszkén mondhatom el: már csak egyetlen egy vizsgám van hátra és végeztem! Azonban ezt követően sem állok le, mindenképpen szeretném elkezdeni a mesterképzést is.
– Aktív sportpályafutásod végeztével a nemzetközi kapcsolatok területén szeretnél elhelyezkedni?
– Igen, a diplomácia, a sportdiplomácia területe különösen érdekel, és ezt már jó néhány évvel ezelőtt, egészen fiatalon is így gondoltam. Az biztos, hogy a sportos közegből semmiképpen sem akarok kiszakadni. Aztán persze majd meglátjuk, mit hoz a jövő.
– Az élsporttal mennyire összeegyeztethető a tanulás?
– Levelezőn végzem a tanulmányaimat, ez azt jelenti, hogy általában hétvégén voltak az óráim. A vizsgaidőszak már megterhelőbb volt ebből a szempontból, hiszen elég sokszor akadt időpontbeli ütközés az edzőtáborokkal. Ebből adódóan előfordult olyan, hogy csak egyetlen vizsgaidőpont fért bele a naptáramba, tehát, ha azt elbuktam, az adott szemeszterben már nem volt lehetőségem javítani…
– Elképzelem, hogy csak úgy kattognak a vakuk, amikor bemész az iskolába…
– Jól hangzik, de azért ez nem egészen így van. Amikor még voltak óráim és rendszeresen be kellett járnom, akkor még nem volt olimpiai bronzérmem. Márpedig egy hetedik (Csernoviczki a 2008-as olimpián 7. helyezést ért el – a szerk.) és egy harmadik hely között hatalmas a különbség, ha azt nézzük, hogy hány ember ismer fel az utcán. Eközben pedig az a helyzet, hogy egy olimpián a hetedik helyért is úgy meg kell dolgozni, mint az aranyéremért…
– No, de azért most már csak tudják a diákok ZSKF-en, hogy egy olimpiai érmes koptatja közöttük a padokat?
– Persze, azért jó néhányan felismernek. Már a pekingi olimpia után is javában a főiskolára jártam, így már akkor is sokan gratuláltak az elért eredményemért, az idei bronzérem után pedig még többen voltak így ezzel. Ez nagyon jólesett, és remélem, sőt hiszem is, hogy a Zsigmond Király Főiskola is profitált, profitál abból, hogy a hallgatójuk vagyok.
– A intézmények számára remek lehetőséget kínálhatnak a reklámra az ún. MEFOB-ok. A honi cselgáncsozók egyetemista és főiskolás országos bajnoksága nemrég került megrendezésre. A judósok körében mekkora presztízsértéke van ennek a versenynek?
– Mindenképpen fontos eseménynek tartom, hiszen itt az egyes intézmények színeiben küzdünk, márpedig az egyetemek, főiskolák számára az mindenképpen pozitív, ha egy-egy sportolót a diákok elé példaképnek tudnak állítani. Arról nem is beszélve, hogy az egyes iskolákról alkotott kép is pozitív irányba mozdulhat el, biztos, hogy egy sportos, dinamikus egyetem képe vonzóbb lehet a felvételizők számára.
– Végezetül muszáj megkérdeznem: rágódik azon egy olimpiai bronzérmes, hogy mi lett volna ha… és akkor nem fejezem be a mondatot.
– Egyértelmű, hogy ez utólag mindenkinek megfordul a fejében. Mi lett volna, ha mégis összejön az arany? Valószínűleg sokan kérdezik ezt ilyenkor maguktól. Az én esetemben talán azért más a helyzet, mert a verseny közben volt, hogy már távol kerültem az éremszerzéstől is, így a harmadik hely elérését is óriási sikerként könyveltem el. A bronzért a világranglista aktuális vezetőjét győztem le, így Londonra semmiképpen sem keserű szájízzel gondolok vissza. Különben is, azt vallom, hogy a múlton kár rágódni. Nagyon boldog vagyok, hogy harmadik lettem.
(Fotó: Dőry Szép Ágnes)
