Mi, magyar kockák, fantasy- és sci-fi rajongók, szerzők, alkotók, játékosok: mi mindannyian Tier Nan Gorduin köpönyegéből bújtunk ki. És az, aki újra és újra megszőtte, befoltozta azt a legendás kelmét, nemrég eltávozott erről a síkról. Gáspár Andrásra emlékezünk, a M.A.G.U.S. atyjára, a magyar zsánerirodalom óriására és úttörőjére.
Mert hát bárhogy csűrjük-csavarjuk a szót, ahogy Tier sosem tenné, de az a köpönyeg bizony hosszú-hosszú árnyékot vet. Korokon átívelőt. Hűse nélkül nem lenne magyar (tényleg magyar, nem csupán: hazai) geekkultúra. Nem lenne megannyi játékfejlesztő cég, nem lenne ekkora, ilyen szerepjátékos közeg, nem lenne hobbifanzin-kultúra, nem lenne echte magyar Star Wars, Doom és Alien Versus Predator regény… Nem lenne oly sok elgondolkodtató (és oly sok megmosolyogtató, de karakán) fiktív sztori a hazai polcokon sem. Rohadtul nincs sok ugyan most se, de nélküle még ennyi se lenne. Ami még szívszorítóbb, ha végignézünk munkásságán, hogy felismerjük: mi minden lehetett volna még.
De annál maradva, ami volt, és ami lett: nem emlékszem pontosan az első szerepjátékos élményemre, mégis biztos vagyok benne, hogy M.A.G.U.S.-oztunk. Valamelyik rusnya és tétlen télen a kétezres évek fájós derekén a Toponári Művelődési Házba suvasztottuk be a vérteket és a könyveket, ugyanis anno a helyi Fekete Hollók Rendje hagyományőrzői adták a csapat javát. Valószínűleg borzalmasan játszottunk, szegény Mesélőnk, Baka machiavelliánus igénnyel összerakott sztorijait pedig többször döntöttük be, mint a Valhalla hitelkeretét a végrehajtók, de az megvan, mennyire állati jól szórakoztunk. Háromszor volt, hogy görcsösen röhögtünk két teljes órán át. Valóságos mém lett egy alkoholista, piromán, sztoikus Darton-paplovagból, akinek egypetéjű ikertestvérei legalább tizenketten vannak (a játékos mindig ugyanazt a karaktert dolgozta ki)… A két mázsás, kandúrtermészetű khál gladiátorból, kinek legfőbb jellemhibája, hogy „KEDVELI A TRÉFÁT”, így, nagybetűsen, baljós idézőjelben… Vagy az egymás torkára és apjuk vagyonára fenekedő, a Hét Főbűnt megtestesítő gorwicki testvérekből, akik még nevet se kaptak az öregtől, csak felszámozta őket: Primusz, Szekundusz, Terciusz… Azóta persze felnőttünk, többé-kevésbé. Került ki az asztalunktól azóta járási képviselő, tizenéves harcművész-edző, a vidéki buszon a pentagrammás fedlapú Nagy Ződ (a legendás első kiadású M* Alapkönyv) Démonológia fejezetének hangos kitárgyalásával nyugdíjasklikkeket freestyle szétrobbantó falusi rapper, Coca Cola-függő beszállító, és olyan is, aki már nincs közöttünk. Baka és én pedig sosem tettük le a könyvet.
Amint megtudtam, hogy vannak regények is, mi több, illenék azokat bújni már, azonnal rávetettem magam, és ekkor fedte fel magát a M* egyik legmagyarabb vonása: az öntörvényű maximalizmus és a (sokáig) végtelen gazdagságú, egyben rendszerező fantázia találkozása. A M* az „enciklopédikus fantasy” mintapéldánya, ahol legalább (!) 10 regényen túl kell légy, ha „hitelesen” akarsz játszani bármilyen karaktert, már csak a kultúrájából kifolyólag! Ahogy már sokszor, mások is leírták: a M* legfőbb erénye és legnagyobb vesszőparipája egyaránt az, hogy irodalmárok alkották.
A fejnehéz design-attitűd aztán origójává vált a rendkívül sajátos (értsd: csodálatosan gazdag, barokkos igénnyel készült, ámde játszhatatlanul túlírt, játéktechnikailag hiányos, és sorra korán, ha nem szinte azonnal félbeszakadt) magyar szerepjátékoknak. Az egyetlen könyv és regény után leállt, amúgy ígéretesen startoló, alt-europid Rekviem, a nagyreményű, még a M*-nál is misztikusabb és eposzibb, keleties, épp ezért túl absztrakt Codex ennek a szomorú hagyománynak példái. Természetesen a fejlesztők mind a M* stábjából jöttek, és az ott szerzetteket és kitaláltakat tovább vinni egy másik(?) irányba. Így nehéz volt franchiset, pláne országos, rendszereken átívelő játékosi szkénát építeni, az új kiegészítők kiadása pedig minden egyes botlásból súlyos rizikót csinált. Tehát a kiadó is arra kezdett dőlni, mint a szerzők: a világot építgették a játék helyett, regények készültek kiegészítők és új kiadások helyett.
Ennek eredményeképpen a M* eleve gigantikus világa kezelhetetlen méretűre terebélyesedett, és a központi kreatív kontroll, átfogó vízió hiánya (a Valhalla szétesése, a M*-jogok széthordása, egyre súlyosabb személyes és kreatív ellentétek, tekintélyviták) elkezdték szétforgácsolni a mítoszt. (Ennek ma csak örülnénk, de abban a korban, mikor a “lore-gazdagság” és a kánon főértékek voltak, az erősen irányvonalazott stilisztika pedig a korai M* alapvetése, csak bizalmatlanságot és csalódást szültek a régi játékosok körében – az újakat pedig egyszerűen nem tudták mivel megfogni. Máig ahány generáció van, annyi különböző M*-kiadással játszik, és M*-jövőképet fogad el hitelesnek.) A tengerentúlon újabbnál újabb bővítmény-könyveket, vagy legalább rajzfilmeket és képregényeket kellett zabálni a derék kockasághoz; nálunk viszont ténylegesen irodalmat – ponyvát, zsánert, történelmit, de még akár egy kis lírát és ezotériát is.
Ne tévesszen meg senkit, hogy zsánerirodalomról beszélünk, a M* regények első hulláma a maga korához képest (is) példátlan műgonddal készült – ponyvának nevezni nem csak sértő, de pontatlan is lenne. (A legtöbb korai könyv esetében legalábbis.) Nem holmi ostoba nyári agyrágóguminak készültek, hanem egy franchise kánonépítő állomásaiként és néha Le Guinhez vagy Atwoodhoz is felérő saját, „igényes fantasynek”. Egy olyan franchise, Kornya Zsolt szavaival élve „irodalmi univerzum”, kollaboratív kreatív közösség darabjainak, ami idővel túlnőtte magát. Igen, a M* indított el, mind orbitális méretű és gazdag világával, mind ez miatti feldolgozhatatlanságával, rendszerhibáival afelé több száz hazai alkotót, hogy elkezdjen játéktervezéssel és világépítéssel foglalkozni. Büszke vagyok és szerencsés, hogy köztük engem is.
Pedig nem hitték a M.A.G.U.S.-t sikersztorinak. Még a kiadó sem logózta fel az első kiadást, a legenda szerint még pénzt sem akart logókészítésre pazarolni. Mikor 20 éves korom körül először kezembe akadt az eredeti kiadású A halál havában, nem is tudtam az első pár sor láttán, hogy épp egy darab hazai könyvtörténetet forgatok… Aztán a „kalandozók melankolikus James Bondja”, az auto-nyílpuskás, lecsúszott Timothy Dalton, az istenek közt is ateista, pozdorjává tört szívű Fekete Dalnok szembejött egy regénybéli sikátorból, tegyük hozzá, egyből testi-lelki mélyponton. Tier Nan Gorduin lett az első és máig legikonikusabb magyar fantasy hős: egyenlő részt vonakodó- és anti- ahhoz, hogy teljes értékű badass legyen, mégse (túl) félisteni. A Karnevál szó szerint letehetetlen volt: két délelőtt kiolvastam az egészet egy bolgár tengerparti hotelszobában kuksolva tizenhat évesen, ahelyett, hogy a Balkánban, potyafagyiban és napsütésben gyönyörködjek. A Summariumot négy-öt nap alatt daráltam be egy Lenti stégen; én Ynev, faterék meg a beltenyésztett keszegek varázslatos világába merültek szügyig. Mikor a Keleti Szél első kötete a kezembe került, egy világon belüli világ nyílt meg, mind mind a M.A.G.U.S. univerzum, mind a magyar kreatívok elméjében, és a hátán hozta be a teljes „oriental wave”-et: megjelent hirtelen itthon a Legends of the Five Rings keleti RPG-kultusza, még a magyar fordításoknak is megágyazott, az Oriental Adventures felkerült a radarra, a lovagkor fanjai ráugrottak az animére… És a hype végül az intrikus japanoid fantasy Enoszuke félhivatalos, fél-M.A.G.U.S. szettingjének (független) megjelenésével csengett le.
Chapman késői, ám jóval kerekebb nézőpont-karaktere a Tiernél is sokkal kiégettebb, PTSD-s háborús veterán, a halálba züllésre bőszen eltökélt déli nemes, Rudrig ves Garmacor már egy jóval érettebb írót és emberismerőt tükröz. Gáspár András regényeiben visszatérő elem a lírai leírások mellett a költői betétek és evilági anekdoták enyhe „világhoz igazítása”, beépítése a történetbe: Jézus hercegből ugyan Darton herceg lesz, mégis, gyanútlan ezreket csigáz fel pl. Faludy és Villon (másutt Baudelaire) munkássága után nézni. András (és a Wayne Chapmanségen eleinte még vele osztozó írótársa, Novák Csanád együttese) mind tempóban, mind világépítésben egy kimért úthenger szilárdságával haladt, és darálta lefele, fanyar és éjfekete humorral, karddal és boszorkánysággal, a poszt-porosz iskolarendszer nagy műgonddal eddigre félig belém vert előítéleteit arról, milyennek illenék lennie egy „értékes regénynek”. Nem egy könyvön, nem egy éven át, és nem csak az én életemben. Érdemes elolvasni a nagy „szerkesztő-szédelgő”, amúgy egykor az ELTE-n végzett töritanár életrajzát a saját tollából.
Talán nem véletlen, hogy a harminc és ötven közti költő-író ismerőseim kerek fele, még ha futólag is, játszott vele, és mind a mai napig visszasírja, miért nem többet. (Általában gonosz bátyusok a felelősök. Egykor gonosz bátyusok, ha ezt olvassátok! Köszörüljétek ki a mara-sequoron esett csorbát, és üljetek le mesélni a tesónak/huginak/kuzinnak meg a haveroknak egy jót!). Mikor a későn pótolt ifjúság jegyében a pécsi Centrum parkolóban vettem meg egy komám összes szerepjáték-könyvét, köztük a M* könyvtár felét, és egy Summariumot is, már-már karmikus elégtétel érzete kerített hatalmába. Mikor egy karácsonyra rég nem látott, lélekben viking Szil haverom váratlanul egy keményfedeles Első Törvénykönyvet küldött, évek óta először éreztem úgy egy ünnepen, hogy valaki tényleg gondolt az igényeimre.
Másoktól is hallom azóta a sztorikat, hogyan szerezték meg későn, akár már családapaként-anyaként a könyveket, amik elkísérték őket felnőttkorukig, és hogy örülnek most, hogy végre van saját… amit aztán sosincs valahogy idő letenni a játékasztalra. Még az első tisztes riporterkedésem során is a M.A.G.U.S.-nál kötöttünk ki: a Téveszmével kölcsönösen szétcsúszva és kimerülve arra jutottunk 2011-es Rockmaratoni koncertjük után, hogy végső soron le kéne tenni már a mikit, és ki kéne dolgozni egy jó, lehetőleg kráni fejvadász-partyt, kivenni egy házat Siófokon, és egy héten át eszméletvesztésig kockulni. Főleg M*-ozni és Doomozni (Viktor akkora fanatikus, hogy DOOM-logó van a mellére varrva).
Apropó DOOM, meg pláne Star Wars, meg akkor már Alien, Predator, és a többiek. András előszeretettel dobott össze írói licensz NÉLKÜLI licenszregényeket. Tehát kánonra tőle telhetően figyelő, vagy épp azzal pofátlanul jókat játszó gyakorlatilag szellemjogi bootleg-műveket. Méghozzá olyan színvonalon, szervesen szőve be a kánon alapvetéseit, hogy évekig (sokezredmagammal) hittem, tényleg csak fordítói, és nem szerzői ezeknek a meglepően korrekt daraboknak. Szinte semmi nem utalt rá (akkoriban), hogy ezek nem hivatalos kiadványok… (Megjegyzem, manapság olyan nagy mítoszok és franchiseok, mint a Star Wars vagy a Trónok Harca kreatív gondnokai nem tudnak ilyen integritást felmutatni a… termékükben.) Természetesen angolul publikált mindent: az álnévvel a hazai piac bizalmát megszerző írói stratégia egyik első képviselője volt, és a dolog hihetetlenül bejött neki meg a valhallás szerzőknek a 90’s években. Páran, pl. Vavyan Fable is ekkor és az ő háza táján kezdte munkásságát. Az előbbiekre jó példa az első sci-fi ponyvám: Han Solo Küldetésével kezdtem, mikor pedig nem találtam hozzá a legókat és akciófigurákat, elégedetten dőltem hátra, hogy a kánon egy ritka és kult szelete akadt a kezembe! Néha ugyan gyanús és SW-szerűtlen volt az űrkalózkirályos kincsvadászat meg a jedik hiánya, de tetszett, túlléptem rajta, őszintén nem zavart valahol mélyen, ha magyar addendum. Na mondom, a Han Solo Nomádjai, az bezzeg csont nélkül lemegy, az igazi! Mókás volt évekkel később rájönni, hogy fordítva kötöttem be az infót: a Küldetés volt a hivatalos, és a Nomádos Gáspár András szüleménye.
A DOOM-könyvekben egy „csontig”, a szatíra határáig derivatív művet kaptunk: a játékok gesztusnyelvét, tárgyait, fegyvereit, aranyköpéseit használó, a pályák fájlneveiről elnevezett fejezetekben sorakozó véresbeles akcióhősös dirty pleasure az a két top akció-horrorponyva. Ilyen játékos metázás elképzelhetetlen volt a „komoly és finom” kortársban anno, és, ami azt illeti, manapság is kuriózum. András ragaszkodott ahhoz, hogy ő regényt ír, nem terméket: nem csak műfaji hagyományoknak akarván megfelelni (az itthonról hozott magas irodalmi minőségi mérce átka), hanem olvasóként is akarta kezelni a fogyasztót. Ő nem érte be a fél szemmel, fél aggyal nyújtott figyelmünkkel, és elérte, hogy könyvről könyvre, tartósan úgy lekössön bárkit, mint tán egy kortársa sem idehaza (kb. Raoul Renieren és talán némely Allan O’Connoron kívül). Ezeknek a regényeknek lelke van, nem csupán „hibáik ellenére”: egyszerűen nem lehet még kritikusként sem merő korszakos trashnak titulálni őket. Még akkor sem, mikor A. A. Milne őrnagy (nem röhög) tudatát egy csernobili mutáns testépítő (ork Schwarzenegger) agyába szerelve (még mindig nem röhög) kilövik őket a Marsra, egyrészt skizó buddy-komédiázni, másrészt kibelezni a bolygó legnagyobb technokrata-mexikói-sátánista-gospel-börtönlázadását.
És akkor még a kultikus tisztelet övezte AvP-regényeket nem is említettük még: nem kis szerepet játszottak abban, hogy az AvP játékokat, majd filmeket még a nemzetközi forgalmazókat is meghökkentő fanatikusok vérszomjas kis serege várja már hazánkban.
Mindezek tetejébe a mindenkori magyar sci-fi panteonjának 3 ékkövét, a Kiálts farkast! , majd később folytatását, a Két életem, egy halálomat, és az Ezüst Félhold Bluest is ő írta. A lowtech cyberpunk Budán pörgő, űrbéli szálakhoz és csillagközi háborús traumához (áttételesen a boszniai polgárháborúhoz?) nyúló politikai thriller üvölt a mozivászonért, nemzetieskedés nélkül is izgalmasan és keserédesen magyar… A Két életem, egy halálom pedig a kapitalistánál is kapitalistább, a cyberpunknál is cyberpunkabb. A pannon Johnny Mnemonic és egy jó Marvel: What If? egyszerre, de még egy időutazós/másik-életes csavart is el tud simogatni a zsánerturmixban!
Az Ezüst Félhold Blues egy digitália-mentes, világhódító Oszmán Birodalom vazallus-végeként vegetáló, pulp-noir, alternatív történelmű Pestet tár elénk. A fürdők több száz éve pörögnek, a számítógépek számüzettek a történelem színpadáról, mintha egyszerre lennénk a XX. és a XXI. század elején… Az ismerősen új város levegője vízipipa-füstös és varázslatos, ahogy rohan a maga kis apokalipszise felé, simán tarolna ma már akár Netflix-sorozatként. (Most úgyis nagyot megy a műfaj, ld. Man in the High Castle, SS-GB, For All Mankind, Watchmen.) Ezekben a korai regényekben rengeteg szerzői és formai malőr akad, de a szetting és a hangulat, az ősmenő, de esendő hősök mindent lebíró erővel visznek és visznek és visznek… S ezalatt se szocreál önszadizás, se kettőskereszt-lengető nacionalista kihallások nem szűrődnek át rendkívül finom magyarosságába. Ajánlott műveinek áttekintése nem csak kockáknak érdemes!
Persze őt nem csak ezek a (sovány anyagi haszonnal és apró dicsfénnyel kecsegtető) babérok izgatták. Kitalálta a Hálózatot, ezt az izgalmas, bárha sematikus és töredékes, Földi „árnyékvilág” szettinget, amiben a századvégi okkult- és kémjátékok (KULT, Paranoia) atmoszférája találkozott kb. a Mátrixszal egy sajátosan európai miliőben. Majd fogta ezeket a sztorikat (Profundis), és egyből összekötötte a Két Hold lapjain Ynevvel. Gyakorlatilag így született az első hazai irodalmi multiverzum. A Ninive-antológiában apokalipszissel, poszthumanizmussal és C-filmek hi-conceptjeivel zsonglőrködött; a Summariumban Gáspár Péterrel és Kornya Zsolttal megírták az első magyar fiktív világ-enciklopédiát (közel félezer hatalmas oldalon, csurig Ynev titkos történelmével); majd azóta a kincstári számba menő, első teljes és kerek M*-világrajzot, a Geofrámiát. A ’90 körüli Galaktika mellett az általa indított vagy körbe-bábáskodott fantasy-fanzinok (Rúna, Holdtölte… áttételesen még tán a magyar Dragon is) máig egyedülálló színfoltot jelentenek a hazai lapkiadásban, kulcsfontosságúak voltak az országos geekkultúra és közösségiség kialakításában. Pláne egy olyan korban, mikor még nem is volt szavunk erre Magyarországon, és mikor még nagyon furán néztek rád a fantasztikus érdeklődéseidért. Én 7-8 éves koromban már kepesztettem a Valhallás polcért, akkor azért néztek rám furán, mert kicsi vagyok én ehhez, ezek a könyvek erőszakosak és furák… 13-14 évesen meg azért, mert “ezek mesék, gyerekes felnőtteknek”. Hát: nem. De még mennyire nem.
Szintén Novák Csanáddal alapított egykori kiadója, a Valhalla Páholy szinte egyedül ellátta, felhizlalta és ízlésileg is rohamléptékben felzárkóztatta ezt az akkor még tényleg hatalmas, bár főleg rejtett réteget, az aktuális irodalmi jelenhez: nem egészen egy évtized alatt közel félszázados lemaradásból válogattak. Megható, egyben megdöbbentő felismerni, ahogy végignézek a pécsi polcomon, hogy a „soft” sor FELE csakis antikvár Valhallás kiadvány! …És hogy majdnem minden fent említett kötet már évek óta megvan és kísér(t). (A Valhalla ügyes-bajos, gagyi és rázós dolgai a szabadságba szabadult 90’s évek Magyarországán megérnének egy külön tanulmányt is azért; a Carpe Diem felfuttatásától (Az Álomhajó megvan? Bizony.) a bootleg Han Solók német könyvfeszten vesztegetésén át a Szerepjátékos Hotlineig, de ez már (nem)egy másik történet.)
András sosem volt színpadi ember, az utóbbi években, kb. a M* Új Törvénykönyvének kiadása és a Tuan és DeltaVision közt kiújuló M*-jogi vita körül nagyjából kivonult a közéletből. Úgy hallottam, nem volt könnyű természet, és a fatalista humorért se kellett a gyomorkeserűhöz nyúlnia… De személyesen már sosem ismerhetjük meg. Épp a héten beszélgettünk majd’ egy órán át a M* jelenéről, jövőjéről, új rendszerről és játéktervezési lehetőségekről zárás utánig a Sárkánytüzesekkel. Csodálatos, lázas, „lore-ban gazdag” eszmecsere volt, legalább annyira rajongói, mint szakmai, és végül arra jutottunk: igen, a nagy játékkutatás mellett meg kéne keresni Andrást, és figyelni arra, mit mond. Másnap reggel már a halálhíre fogadott. „A titkot űztük mindahányan, S az évek szálltak, mint a percek…” –Tier, egyben Villon nagy sorait idézve. Az oly rég lesett Gorduin-, Garmacor- és Keleti Szél-ciklusok is beváltatlan, gyönyörű ígéretek maradnak valószínűleg; most még nehéz lenne megítélni, illik-e, érdemes-e reménykednünk a lezárásukban. Meglátjuk, van-e olyan, aki egyáltalán jogosult ránézni a jegyzeteire. Lesz min vitázni 2020-ban az öröksége kapcsán.
Ami viszont vitán felül áll, hogy Gáspár András olyan alkotó, aki műveivel, írásaival, bootleg ponyváival, monolitikus fantáziájával, enciklopédiagazdagságú MAGUS-életművével, valamint egész művészeti és kulturális munkásságával lerakta azokat az alapokat, amelyekre a most, 2020-ban közelgő II. magyar (és III. globális) kockaforradalom építhet… Vagy egyáltalán, végre felépülhet.
Mikor majd egy szebb időben restaurálja és rehabilitálja a magyar irodalmi kánon saját, mindmáig teljesen (bár egyre nehezebben) ignorált zsánertörténelmét, majd mosolygunk a jogilag sosem engedélyezett fejpántos-páncélos Csubakkán a borítókon, a kultfilm-paródiákon, mint a Gyűrűkúra, a montázsnak és gagnek induló, de azokat végül túllépő világkísérleteken. Olyanok, mint Fazekas Attila „Csillagok Háborúja” (elég radikális) képregény-adaptációja, és a szintén kalózkiadványnak induló Shadowrun: Árnyékmagyarországa. Ha ezt elfogadjuk és így adjuk tovább, láthatjuk majd mind ezeket a könyveket annak, amik: nem pusztán kalózkiadványok, de úttörők és példátlan, elidegeníthetetlen „hazahozások” lesznek az utókor számára.
Emellett pedig főállású szerkesztőként, ál- és saját neveken alkotó, mániákusan akkurátus szerzőként olyan standardot tett le a zsánerírásban, melyet azóta is csak maroknyian ugrottak meg idehaza. Egy olyan aranymértékét, mely kiszaggatta a megvetett „mesekönyveket” az alacsony írói és esztétikai szint előítéletéből a szerzőivel különösen mostohán bánó, sznob, belterjes és maradi hazai könyvpiacon. (Kíváncsian várom, az Élet & Irodalom, Jelenkor, Tisztáj, Alföld vagy Hévíz írnak-e haláláról, mint a kortárs magyar irodalom egészét(!) ért veszteségről. Vagy úgy egyáltalán, valamit. Eddig mindenesetre nyoma sincs ilyesminek.) Egy olyan mércét, olyan kötelező alapvetéseket, amivel mindenkinek mérnie kell magát, ha fantasyt, vagy egyáltalán, hi-fictiont és bármi zsánert akar írni jól Magyarországon. Igenis A halál havában, az Észak lángjai, a Csepp és tenger, A Fekete Dalnok, és a Karnevál zsánerirodalmi alapvetések; az általa szerkesztett, részben írt Anyrok Alkonya & Lobogók Hajnala duológia máig a legjobb epikus/high fantasy, amit valaha olvastam; a Nagy Ződ és a Summarium (majd később Toron és az Északi Szövetség tisztán irodalmi atlasza) pedig játéktervezésben és világépítésben mérföldkövek (sőt, inkább rajtkövek). Amíg Feiget, Whedont és D+D-t Moorcock, Vance és Zelazny nevelték „nagyot és furát” gondolni, addig minket idehaza Raoul Renier, Damien Forestal, Ed Fisher és Wayne Chapman… vagyis Kornya Zsolt, Gáspár András, Gáspár András és ugyancsak Gáspár András. Aki csak a 90-es években (vagy tán azóta is) zsánerműhöz nyúlt, netán azt alkotott Magyarországon, annak szellemét valahogy, valamilyen fokon András fűtötte fel.
Meggyőződésem, hogy ha sikerül anno kitolni műveit külföldre, most a Chapman-regények ott sorakoznának Hobb és Martin között a fantasy-világklasszisok képzeletbeli legfelsőbb polcán, a MAGUS pedig már világhírű cím lenne. Tanulnunk kell abból, hogyan és miért nem lett így, és mégis, adaptálni és továbbvinni az örökét annak, ami miatt lehetett volna.
Gáspár András életműve a kortárs magyar irodalom egy máig elismeretlen, mégis, összkulturális jelentőségét tekintve felbecsülhetetlen szelete. Paloták és térkapuk tervrajzait rótta fel nekünk. Megmutatta, hogy lehet szégyentelenül és igényesen építeni fantasztikus dolgokat, úgy wordben, mint négyzetrácsos térképen; úgy móriczi leírások igényével, mint a Doomguy lefűrészelt sörétesének ropogásával; vagy Alyr Arkhon csontszáraz beszólásainak kíséretében. Az igazi Holdfényember derengése itt maradt a távozása után is, bevilágítani a magyar fantasztikum termeit, amikben már igen sokan gyülekezünk.
Úgyhogy:
Rest in Pyarron, Wayne Chapman.
Darton kacagtassa lelkedet,
míg nem fordul újra a Korok kérlelhetetlen Kereke,
és tovább nem gördülünk vele mind,
a Kristályszférák messzi fénye felé!
*
(Képek: A M.A.G.U.S. szerepjáték hivatalos illusztrációi (Boros Zoltán & Szikszai Gábor, ill. Zsilvölgyi Csaba MAX), Antikvarium.hu, Delta Vision Kiadó, Jofogas.hu, Kalandozok.hu, M.A.G.U.S. Wikia, Moly.hu, Nerdblog.hu, és saját.)
