„Szóval az ideálisan normális ember csak mesterséges csiszolat…”

A ma kiemelt népszerűségnek örvendő pszichológia tudománya – még ha ez a népszerűség nem is kifejezetten a tudomány képviselőinek, mint inkább a coachok és motivációs előadók világának kedvez – és a mindig a periférián mozgó gyógypedagógia a kezdetektől kéz a kézben járt Magyarországon. Ezt az együttjárást a mindkét szakterületen úttörőnek számító – a kor hagyományaihoz híven orvosként induló ­– Ranschburg Pálnak köszönhetjük, akit mind a kísérleti pszichológia, mind a gyógypedagógiai pszichológia hazai atyjaként tartanak számon. 1902-ben indította el a mai Bárczi jogelődjén a „Gyógypedagógiai Psychológiai m. kir. Laboratórium”-ot, amelynek hagyományait ma a Gyógypedagógiai Pszichológiai Intézet folytatja. Ez utóbbi, valamint az 1928-ban általa alapított Magyar Pszichológiai Társaság le sem tagadhatná ranschburgi gyökereit. Ezeket a gyökereket és a belőlük kibontakozó, szerteágazó sarjakat követhettük nyomon a november 21-ei konferencián.

A konferenciát és azzal együtt a „Non omnis moriar – Nem halok meg egészen” Ranschburg Pál és a magyar gyógypedagógia című kiállítást Papp Gabriella, a kar dékánja nyitotta meg, megemlékezvén a kar, az egykori főiskola és Ranschburg kapcsolatáról. A tárlaton eredeti fotókat, Ranschburg egykori eszközeit, munkáit tekinthettük meg, valamint a kiállított szövegek olvastán bepillanthattunk Ranschburg ma is példaértékű emberszemléletébe. „Szóval az ideálisan normális ember csak mesterséges csiszolat, amelyet a természet még nem alkotott, de amelyet megközelíteni mintha minduntalan megkísérelne. Ideál, amelyet helyes, ha minduntalan magunk elé képzelünk, s mely felé törekszünk, de mellyel egyenlőnek se magunkat, se embertársunkat ne képzeljük.” (A gondolat A Műveltség Könyvtára sorozat Az Ember című kötetében szereplő egyik írásából vett idézet.)

A megnyitóbeszéd után Győri Miklós intézetigazgató üdvözölte Ranschburg Ágnes Hildegard pszichológust, Ranschburg Pál unokáját és Szokolszky Ágnest, a SZTE Pszichológiai Intézetének docensét, a Ranschburg Pál Emlékév szervezőjét, majd az intézet oktatói köszöntették a konferencia kiemelt díszvendégeit – ezek azonban korántsem öncélú, formális rítusai voltak a rendezvénynek.

A konferenciát az intézet két meghatározó oktatójának, Fonyó Ilonának és Gereben Ferencné Várbíró Katalinnak ajánlották szakmai munkásságuk előtt tisztelegve; Fonyó Ilonát nyolcvanadik, Gereben Ferencné Várbíró Katalint hetvenötödik születésnapja alkalmából köszöntötték a szervezők. A ceremoniális méltatások zárásaként Vig Julianna a kar leköszönt dékánjának, Zászkaliczky Péternek mondott köszönetet a Ranschburg Pál Kutatólaboratórium létrehozásának elősegítéséért. Kifejezetten tanulságos volt hallani, ahogy az egykori és jelenlegi kollégák valóban nagybetűs kollégaként szólnak egymásról és viszonyulnak egymáshoz, és folytonosságot tudnak képviselni értékrendben, odaadásban és szakértelemben.

A délelőtti programot két plenáris előadás és a Ranschburg Pál Kutatólaboratórium elmúlt három évének bemutatása nyitotta. Lányiné Engelmayer Ágnes professor emerita Hagyomány és megújulás a gyógypedagógiai pszichológiában címmel tartotta meg díszelőadását a Ranschburg Emlékév elé, kiemelve, hogy az évfordulónak – Ranschburg születésének 150. évfordulója lesz 2020-ban – tudománytörténeti visszatekintésnek és számvetésnek is kell lennie. A mindenkor változó szemléletek, paradigmaváltások közepette nem szabad elfelejtenünk a tévutakat sem, emlékeznünk és emlékeztetnünk kell a társadalmat az olyan veszélyes eszmékre, mint az értéktelenség gondolata, amely elvezetett a T4–akcióig. Ezzel szemben ma már a felértékelés filozófiáját érvényesítjük a fogyatékossággal élő személyek esetében; a gyógypedagógiai pszichológiában pedig a biológiai szemlélet ellenpontjaként megjelent az antropológiai nézet, amelynek gondolata már a Ranschburg-féle holisztikus látásmódban is tisztán megnyilvánult. Azon túl, hogy számos jelenséget, terminológiát túlhaladottnak gondolunk – „kinek jutna ma eszébe egy iskolát Képezhető Hülyék tanintézetének nevezni” –, vannak olyan alkotó zsenik – akár Ranschburg – a szakma történetében, akik felül tudtak emelkedni a változásokon, át tudták örökíteni nézeteiket az utókornak. Lányiné kiemelte, hogy a mai gyógypedagógiai pszichológia új kihívásainak figyelembevétele mellett törekedni kell az értékes hagyományok megőrzésére, valamint fontos lenne olyan kutatócsoportok létrehozása, amelyek biztosítják az utánpótlást, a pszichológián belül pedig lényeges lenne a gyógypedagógiai pszichológiai specializáció kialakítása. A konferencia további előadásaiból kisejlik, hogy az általa megfogalmazott kívánalmak nem légből kapottak, sok előadó visszautalt a díszelőadásban elhangzottak validitására, s úgy tűnik, az egyik cél már teljesülni is látszik a 2016 áprilisában létrejött Ranschburg Pál Kutatólaboratórium képében.

A laboratórium elmúlt három évét, futó és lezárult kutatásokat, eszközbeszerzéseket a díszelőadást követően Borsos Zsófia mutatta be röviden. A nyitó plenáris előadások zárásaként Győri Miklós Az „evidencia” és az „evidencia-alapúság” fogalmai: a leegyszerűsítéseken túl című előadásában igyekezett megcáfolni azokat a nézeteket, amelyek az evidenciaalapú gyakorlatot (vagyis olyan beavatkozásokat, melyeket a legfrissebb tudományos kutatások támasztanak alá) mechanikusnak, uniformizáltnak tartja, de azokat is, amelyek piedesztálra emelik a bizonyítékokon alapuló tudományos gyakorlatot. A gyógypedagógiai pszichológiában kiemelten fontos, hogy a megsegíteni kívánt embereknek a lehető legjobb gyakorlatot kell nyújtsuk, s ezt az elérhető legjobb evidenciák alapján kell nyújtani. Ezekhez a sok esetben bizonytalan és komplex evidenciákhoz azonban intuitív általánosítások során keresztül jutunk el. Ahogy Győri levezette, egyértelművé vált, hogy az evidenciaalapúság, intuitív, komplex és bizonytalan mivolta miatt, korántsem egyedüli feltétele a gyakorlatnak, azonban morálisan megkerülhetetlen, már csak azért is, mert az olyan segítő hivatások esetében, mint amelyek képviselői a konferencián részt vettek, az emberi felelősség együtt kell, hogy járjon a tudományossággal a segítendő csoport érdekeiben.

A plenáris előadásokat követően szépen ívelt tovább a megnyitón elhangzott alapelvek mentén a program; az evidenciaalapúsághoz kötődve az első szekcióban az intézet kutatás-fejlesztési projektjeit ismertették az oktatók. A 2017–2019 között futó ADHD: HelpingHands projektet Mohai Katalin mutatta be, kitérve a kacsolódó óvodapedagógusoknak és szülőknek szóló képzésekre, kézikönyvekre, amelyeknek célja, ahogy az előadás címe is mutatta, az Ismeretbővítés és módszertani tudatosságfejlesztés volt. A projekt kiértékelése még zajlik, hamarosan pedig elérhetővé válik a Helping Hand oldalon a Kis lépések, nagy változások című kiadványuk. Ezt követően Stefanik Krisztina a MASZK (MTA-ELTE Autizmus Szakmódszertani Kutatócsoportjának) kortárs autizmus tudásformáló programját, a CsIIP – Csillagbusz Inklúziós Intervenciós Programot ismertette, amelynek célja, hogy az iskolákban módszertanilag megalapozott, életkorhoz illeszkedő, különféle tanórákba beilleszthető aktivitásokat kínáljon a tanítóknak a tanulók tudásformálását, társadalmi felelősségvállalását elősegítendő. (A program során kontrollcsoporttal összevetve készítettek pre- és posztteszteket, így a többi kutatáshoz hasonlóan, ez is illeszkedett módszertanilag az evidence-based alapelvhez.)

A projektek között további kettőben is főszerepet kapott az autizmus spektrum zavar: V. Molnár Márta szintén a MASZK egyik kutatását mutatta be, amelynek fő fókusza az Autizmussal élő tanulók és szüleik életminősége az ellátás tükrében volt, összevetve a neurotipikusan fejlődő tanulók és szüleik életminőségével. Borsos Zsófia a kutatólaboratórium SHAKES (Screening for High Functioning Autism at Kindergarten Age by Social Serious Game) projektjét ismertette, amely az egyik legfejlettebb eszközparkot felvonultató projektnek is tekinthető. A Technológiaalapú, társas komoly játék fejlesztése és első validálása az autizmus spektrum zavar enyhe eseteinek szűrésére óvodáskorban vizsgálatai során arcfelismerő szoftvert, szemmozgáskövető berendezéseket használtak, amelyek segítségével sokkal hatékonyabban és meglepően pontosabban tudták lebonyolítani az érzelmi arckifejezések felismerését, mint humán kódolás esetében, amelyhez rendkívüli erőforrás lenne szükséges. A projektet a nap folyamán még részletesebben megismerhettük, hiszen a délutáni szekcióban a kutatás egyik résztvevője, Sághi Ivett Antónia Walter Bachmann-díjas BA-szakdolgozatát mutatta be.

A délelőtti szekció zárásaként Jakab Zoltán A szinuszhullámú és amplitúdó-modulált beszéd észlelésének diagnosztikai lehetőségeiről számolt be, tekintettel a speciális tanulási zavarok, például diszlexia vagy egyéb fonetikai feldolgozási nehézség, fejlesztési lehetőségeire, majd Mészáros Andrea az előzőektől eltérően egy klasszikusabb, hagyományos „papíralapú” kutatást mutatott be A verbális tanulás és emlékezet vizsgálata nyelvfejlődési zavarban címmel, amely méltó megemlékezésnek bizonyult a ranschburgi emlékezetkutatások módszertanáról.

A délutáni első, Koncepcionális és elméleti reflexiók szekció sokszínű palettáján a szakma tekintélyes képviselőitől kezdve a legfiatalabb kutatókig vonultak fel az előadók, kezdve a nap elején köszöntött Gereben Ferencné, a Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete elnökének A Ranschburg-modell szerepe a gyógypedagógia-tudomány és gyakorlat klinikai irányultságának fejlődésében című előadásával, amelyet a két Walter Bachmann-díjas BA-, illetve MA-szakdolgozat bemutatása követett. Ardai Evelyn Annamária mesterszakos kutatása már a konferencia programját böngészve is meglehetősen érdekesnek ígérkezett. A rövid, de annál figyelemfelkeltőbb cím, a Nintendo Wii a rehabilitációban alapján akár negatív prekoncepciók is felmerülhettek volna, azonban az előadás során világossá vált, hogy a stroke-betegek rehabilitációjában a Wii-tréningben résztvevő csoport tagjai szignifikáns eltérést mutattak a járásképességük és dinamikus egyensúlyuk fejlődése terén, mindezt pusztán nyolc napon át napi 20 perc játék segítségével.

A szekció egyik legtanulságosabb előadása Vig Julianna Evidenciák a primitív reflexekkel kapcsolatban című ismertetése volt. Vig felhívta a figyelmet arra, hogy ugyan bizonyos esetekben kóros a primitív reflexek fennmaradása (pl. Babinski-reflex), azonban az a feltételezés, hogy összefüggés volna a primitív reflexek fennmaradása és tanulási, illetve viselkedésproblémák között, nem megfelelő evidenciákon alapuló kutatásokból származik. Ezt a feltevést számos felületen olvasni manapság „láthatatlan népbetegségként” aposztrofálva, s nem meglepő módon, sokkal több emberhez eljut, mint az esetleges ezzel foglalkozó szakirodalmak. A fellelhető kutatások módszertanilag sem voltak megalapozottak, és a bennük alkalmazott reflexvizsgálatok sem validált tesztek alapján folytak, mégis a bennük közölt „eredmények”, amelyeket Vig megkérdőjelezett előadása során, táptalajává váltak egy embereket igencsak félrevezető terápiás mozgalomnak. Az előadás remek példázata volt annak, mennyire káros lehet, ha olyan kutatások szökkennek szárba, amelyek épp a konferencia címében kiemelt evidenciaalapúságot nélkülözik. Ezen a ponton válik érthetővé a Győri által emlegetett morális imperatívusz az evidenciákhoz való ragaszkodásban, tekintettel a tudománytalan, érintett szülőket, pedagógusokat megtévesztő terápiák jelenlétére.

Az konferencia utolsó, Szekció-előadások részében már nem csupán a Gyógypedagógiai Pszichológiai Intézethez és nem csupán a Bárczihoz kötődő előadók mutatták be kutatási eredményeiket. Lajos Péter (Károli Gáspár Református Egyetem) Kötődéskutatások dadogóknál című előadása, valamint Kertész Csaba (ELTE PPK Pszichológiai Doktori Iskola) A ritmikai szinkronizáció kapcsolata a fonológiai tudatossággal és az olvasással iskolakezdő gyermekeknél című ismertetése színvonalas kitekintések voltak a más karokon, intézményekben folyó kutatásokra. Kármán Bianka Intellektuális képességzavarral kapcsolatos előítélet-csökkentő programok, valamint Szekeres Ágota Az IKT alapú szociometria három alkalmazási lehetősége a köznevelésben című előadása pedig a Gyógypedagógiai Pszichológiai Intézet és az Atipikus Viselkedés és Kogníció Gyógypedagógiai Intézet szoros együttműködési lehetőségeit láttatta. Ezen záró előadások is jól mutatják, mennyire fontos és jól működő az interdiszciplináris szemlélet a gyógypedagógiai pszichológia és társtudományai között.

Összességében elmondható, hogy a konferencia rendkívül színvonalas tartalmú és igényesen lebonyolított rendezvényként méltó Ünnepéül szolgált mind a Magyar Tudománynak, mind az elkövetkező Ranschburg Emlékévnek. Habár az előadások száma és a szoros program nem engedte meg az előadások utáni reflexiókba bonyolódást, személy szerint nincs hiányérzetem. Olyan sokrétű előadássorozat zajlott ugyanis csütörtökön, amelyet még egy éjszakába nyúló diszkusszió sem tudott volna igazán lezárni. Azonban a lezárás nem is lehet cél egy hagyományteremtő szándékkal szervezett konferencián.

Fotók: Szaffner Gyula