November 17-én rendezték meg a Pólus Moziban a Lotr Rajongói Klub legutóbbi eseményét. A Klubnak nem ez az első eseménye, amelyet rajongók számára szerveztek, azonban ez alkalommal levetítésre került a „Tolkien” című film is, amelyet a hazai közönség először láthatott moziban.
Amikor filmet készítenek egy valós személyről, mindig felmerül a kérdés, vajon mennyire történtek úgy a dolgok, ahogy azt a vásznon látjuk, és mennyire lett idealizálva a történet. A Lotr Rajongói Klub „Egy nap a professzorral” című eseményén elhangzott, hogy a film készítői próbálták valósághűen követni Tolkien életének történéseit. Annyi biztos, hogy magával ragadó film született.
John Ronald Reuel Tolkien 1892-ben született és 1973-ban halt meg. Ez azt jelenti, hogy harcolt az első világháborúban. A film pedig rögtön egy jelenettel indít a frontról, amihez többször is visszatérünk. Eközben a másik szálon megismerhetjük a kisgyermek Tolkient, és egészen fiatal felnőtt koráig követjük az életét, a két szál így találkozik.
Tolkien (akit a filmben Nicholas Hoult alakít) 12 éves korára mindkét szülőjét elvesztette. Ezután Francis Xavier Morgan pap (Colm Meaney) volt az, aki John és öccse, Hilary (James MacCallum) neveltetését a kezébe vette.
A rendező mind a kiskori, mind a háborús jelenetekbe belecsempészte A Gyűrűk Ura világát, képileg ez gyönyörűen jelenik meg a vásznon. Egyúttal egyértelművé teszi a nézők számára, hogy Tolkien kiskorától kezdve mennyire szerette a nyelveket és a történeteket, meséket.
Az író szerelmének történetét talán nem volt olyan nehéz filmre vinni, hiszen az önmagában is filmbe illő. Edith Brattet (Lily Collins), aki szintén árva volt, 16 éves korában ismerte meg, ugyanabban a családi otthonban laktak Birminghamben. A barátságból szerelem lett, azonban több esemény is közbeszólt, mielőtt ez kiteljesedhetett volna. Morgan atya nem támogatta a kapcsolatukat, mindenképp szerette volna, ha Tolkien Oxfordban tanul tovább. Ez így is történt, Edith viszont Birminghamben maradt. Az oxfordi évek alatt Edithet eljegyezték. Ehhez a hírhez köthető a film egyik talán legjobb jelenete: az egyetemista Tolkien részegen kiabál egy általa kitalált nyelven Oxfordban, mielőtt az egyik legjobb barátja kijön hozzá, hiszen már így is egész Oxford felébredt miatta. A film szerint ezt hallotta meg Joseph Wright professzor (Derek Jacobi), aki észrevette, hogy a kitalált nyelvben finn elemek is vannak. Neki köszönhetően találta meg helyét Tolkien igazán az egyetemen. Aztán jött a világháború, ami elválasztotta Edith-től, Oxfordtól és a barátaitól is. Edith azonban felbontotta az eljegyzését, később összeházasodtak és négy gyermekük született. Kitartani és visszatérni a gyermekkori szerelemhez valóban olyan idilli történetnek hangzik, amit érdemes megfilmesíteni.
A film legszívmelengetőbb szála számomra mégis Tolkien barátaival való kapcsolata volt. Oxford előtt Tolkien a King Edward’s Schoolban tanult. Itt ismerkedett meg Robert Gilsonnal (Patrick Gibson), Geoffrey Bache Smith-szel (Anthony Boyle) és Christopher Wisemannel (Tom Glynn-Carney). Ők lettek a T.C.B.S., ami a Tea Club and Barrovian Society rövidítése volt. A film a King Edward’s-ot egy olyan elit iskolának mutatta be, ahova gazdag szülők gyermekei járnak. Tolkien tehát ebből a szempontból kilógott a sorból, de olyan barátai lettek, akik miatt érezhette, hogy mégis a helyén van. Több volt ez, mint barátság: inkább szövetség volt, ahogyan ez a filmben is elhangzott, utalva a gyűrű szövetségére. Annak ellenére, hogy csak egyikőjük ment vele Oxfordba (a többiek Cambridge-ben folytatták), a barátság ugyanolyan szoros maradt.
Nehéz volt nem a Holt költők társaságára gondolnom, miközben a történet ezen részét láttam kibontakozni, hiszen olyan elit iskoláról van szó, ahol csak fiúk vannak, jobban megértik egymást, mint a saját családjuk, jobban is ismerik egymást, és még egy titkos irodalmi társaságot is alkotnak. Még a „Carpe Diem” és a „Helheimr!” felkiáltás funkciója is hasonlónak tűnik a két baráti csoportban: merni megtenni azt a lépést, ami, bár ijesztő lehet, szükséges ahhoz, hogy elérjük, amit igazán szeretnénk. Amiért megéri kockáztatni, amiért megéri élni, legyen az bármilyen apró lépés az adott pillanatban. A Holt költők társaságához hasonlóan sajnos itt sem volt teljes a happy end: Tolkien Geoffreyt és Robertet is elvesztette a háború során. Ha valahol, akkor ennél a résznél ér sírni a filmen. Ha itt még nem törik el a mécses, akkor biztosan, amikor főhősünk meggyőzi Geoffrey édesanyját, hogy kiadathassa verseit, amihez ő írt előszót. Mindezt abban a teaházban ülve, ahol a fiúk kiskorukban megalapították a társaságukat, és ahol együtt nőttek fel.
Összességében a Tolkien nagyon szép film lett, mind látványában, mind tartalmában. Vicces és szomorú is, a vége mégis pozitív. Fontos, hogy ne várjuk tőle, hogy Tolkien egész életét végigkíséri, hiszen akkor ér véget, amikor leírja A hobbit első sorát, tehát a szakmai és magánéleti siker kezdeténél.
A legerőteljesebb üzenet, amit éreztem, amikor felkapcsolódtak a lámpák a moziban, hogy Tolkien egy volt közülünk. Szerencsére nem mindenki árvul el gyermekkorában, nem mindenki életében van egy világháború, és sajnos vagy nem sajnos, de nem mindannyian vagyunk nyelvészzsenik és tehetséges írók, költők. Viszont ahogy néztem az egyetemista Tolkient, arra gondoltam, hogy mégis ugyanazokat a dolgokat érezte, mint mi. Szerelem, fájdalom, annak a területnek a megtalálása, amivel foglalkozni szeretnénk, és igen, még a bulizás, a szabályok áthágása is közös vonás. És természetesen a barátság, ami már több, mint barátság, hiszen sokan több időt töltünk a barátainkkal, mint a vér szerinti családunkkal, főleg kollégistaként. Ezeket az érzéseket pedig mind vissza is kapjuk Tolkien professzortól – ugyanis később ő maga is professzor lett Oxfordban – a művein keresztül, amelyek részben talán ezért is ilyen népszerűek a mai napig.
Képek forrása: Tolkien film Facebook oldala, The Austin Chronicle, Mirror
