Talán nem túlzás azt állítani, hogy 2019 legjobban várt filmje a Bosszúállók: Végjáték volt, és az első vélemények alapján a többség tökéletesen elégedett azzal, amit kapott. Az eddig megjelent nagyjából 3000 kritikára jellemző, hogy az alkotás negatívumait elintézi annyival, hogy „vannak hibái, de…”, viszont ezeket a hibákat elhallgatja. Mi most ezt a hiányosságot igyekszünk pótolni: kritikánkat olvashatjátok.
A Bosszúállók: Végtelen háború tavaly nagyon magasra tette a lécet, a széria rajongói úgy érezték, hogy legszívesebben azonnal megnéznék a történet folytatását. Erre egy évet kellett várni, ami filmes léptékben nem sok, de ennyi idő elég volt arra, hogy a Végjáték körül akkora hype legyen, amekkora nem sokszor fordult elő a filmtörténelem során. Az elvárások óriásiak voltak, a találgatások a mindennapok részévé váltak, és még így is sikerült úgy beülnöm a folytatásra, hogy csak annyit várjak: ne legyen rossz. Ha a Végtelen háború a mérce, akkor a Végjáték rossz. Ha bármelyik tetszőleges jó film a mérce, a Végjáték rossz. Ha a Marvel Kapitány a mérce, akkor elmegy, annál nem nehéz jobbnak lenni.
A film arról próbál szólni, hogy a hősök is csak emberek, és nehezen élik meg, hogy Thanos eltörölte az élőlények felét az univerzumból. A felvetés teljesen jó, de nincs viszonyítási alap, nem tudjuk, hogy a többi ember hogyan élte meg a történteket. Egy rövid jelenet szól csak arról, hogy öt évvel később hogyan viszonyulnak ehhez, de engem legalább ennyire érdekelt volna, hogy közvetlenül Thanos csettintése után mit csináltak az emberek. Hányan lettek volna öngyilkosok egy ilyen tragédia után? Szerintem nem kevesen, de egy ilyen komoly kérdés nem fér bele egy olyan filmbe, ami úgy épít drámát, hogy közben azért vicces akar lenni.
Olyan érzésem volt, hogy a csettintés az életben maradt emberek, illetve az írók humorérzékét is eltörölte. A csípős megjegyzések még többé-kevésbé működnek, néhányszor valóban betalálnak, de sokkal kevesebbszer, mint korábban. Ez nem azért van, mert a komolyabb téma miatt kevesebbet próbálkozik ezzel a film, hanem azért, mert nem jól csinálja. A komikus jelenetek jellemzően a Thor-Hulk-Hangya-War Machine sorra vannak írva, és igazából csak utóbbi csípős megjegyzései ülnek konzisztensen. Thor egy méretes ripacs lesz, Hulk poénjain tán még Mark Ruffalo sem tudna őszintén nevetni, míg a Hangya lassú felfogásából csinált komikum is csak addig működik, amíg nem viszik túlzásba.
Talán az a film egyik legnagyobb gyengéje, hogy elképesztően hajlamos túlzásokba esni. Thor karakterével például nagyszerűen lehetett volna szemléltetni, hogy mindenki máshogy él meg egy ilyen tragédiát, de erre annyira rájátszottak a készítők, hogy egy idő után a sajnálatot felváltotta a szánakozás. Szintén túlzásnak érződik a 181 perces játékidő, ugyanis az első 20 perc és az utolsó 40 perc között annyira sok jelentéktelen dolog történik, hogy legalább 30 percet lehetett volna húzni belőle. A középső szakaszban a legtöbb jelenet a történések szempontjából is túlságosan részletes, illetve a vágás is lassítja a haladást, indokolatlanul hosszú hatásszünetek vannak.
Ha ennyi lenne az összes hiba, akkor ezt még mindig nagyon tudnám szeretni, de ez még semmi. Hány olyan film készült valaha, amiben a főszereplő először nem akar elvállalni egy feladatot, majd később meggondolja magát? A ’90-es években készült „B”-kategóriás filmek fele például. És még mindig nem az az igazi probléma, hogy egy ilyen méretes klisét megenged magának a Végjáték, mert nem kell, hogy a történetvezetés magasiskolája legyen, de ezt kétszer is megcsinálja – és azért a pofátlanságnak is van egy határa. Ennél már csak az nagyobb arcátlanság, hogy mi lesz a végső megoldás, illetve, hogy ez hogyan kerül előtérbe. (Innentől kezdve spoileres a cikk.)
Az időutazással nagyon sok film foglalkozott már. Némelyik próbált ennek valamilyen (ál)tudományos alapot adni, míg mások elintézték annyival, hogy ez a jelenség normális, nem szükséges bármit is magyarázni róla. A kettőnek az ötvözete pedig, amit a Marvel a képregényeiben is csinált: tudományosnak állította be, de nem magyarázta túl. Ez a film megteremti a multiverzumokat a széria mozis világában is, vagyis minden alternatív valóság egy másik univerzumban történik, ezek között pedig maga az idő valósítja meg az átjárás lehetőségét. Az időutazás szabályai ebben az esetben meglehetősen szokatlanok, gyakorlatilag a pillangóeffektus szöges ellentéte: a múltban bármit lehet tenni, az nincs kihatással az eredeti idősík jelenére.
Nem nagyon rajongok a gondolatért, hogy az időutazás lett a végső megoldás, bár az elgondolást érdekesnek tartom: egy klisé eredetinek ható alkalmazása. Sokkal zavaróbb, hogy a Hangya, valamint az időutazás gondolata egy fatális véletlen által szövődött bele a történetbe: egy patkány mászkált a vezérlőjén, és az működésbe lépett. Ez banális, de ha egy mosómedve lehet hős, akkor egy patkány is. Már csak egy nevet kellene neki adni, szerintem legyen Remy. Sajnos Remy csak addig van színen, amíg szükség van rá, bár ezzel nincs egyedül. Marvel Kapitány karakterét az utolsó pillanatokban illesztették bele ebbe a világba, de a róla szóló film azt sugallta, hogy ő a legerősebb szuperhős. Ehhez képest egy gyenge kifogással alátámasztva elérik, hogy szinte egyáltalán ne kelljen bevetni.
Amikor szükség van rá, megjelenik, de nem akkor, amikor a történet szerint indokolt lenne, hanem amikor a filmnek arra van szüksége, hogy még ne legyen vége a történetnek. Az máskor is megfigyelhető, hogy valami csak azért történik, hogy húzza az időt, elodázza a befejezést. (Például az új Gamora átállása.) Ezek rendre akkor történnek, amikor valamelyik oldal elér egy mérföldkövet, hogy pont abban a pillanatban új irányt vegyen a cselekmény. És persze senki sem hal meg „csak úgy”, pedig sosem lett volna ez reálisabb, mint most. A korábbi filmek alapján nem meglepő, hogy egy csatajelenetben senki sem hal meg a nagy számok törvénye alapján, de ha valakire ráomlik egy épület, akkor az azért tud fájni. Vagy ha ezt is túléli mindenki, akkor ebben a világban talán az sem halálos, hogy valaki lezuhan egy sziklaszirtről.
Lehet, hogy nem kellene ilyesmiken fennakadni egy képregényfilm esetében, de ez nekem nagyon ellentmondásos. Lehet, hogy csak azért zavaró, mert korábban egyetlen jelentős karakter sem halt meg ezekben a filmekben, s ezért könnyebb volt elfogadni, hogy ilyen szempontból érinthetetlenek. Szintén a korábbi filmek miatt nehéz azt is elfogadni, hogy két meglepő dolog is történik Amerika Kapitánnyal. Egyrészt úgy forgácsolódnak le a darabok a pajzsáról, mintha az fából lenne, másrészt pedig fel tudja emelni Thor kalapácsát. Nem lenne tisztességes, ha nem jegyezném meg, hogy erre korábban volt már utalás, ráadásul ez a jelenet önmagában nagyon tetszett nekem is, de ez így is önellentmondásosnak érződik.
Természetesen pozitívumai is vannak a filmnek, de nekem túl sok volt a hiba benne ahhoz, hogy csak úgy felülemelkedjek ezen. Kétségtelen, hogy óriási emocionális töltete van a befejezésnek, az utolsó néhány perc nagyon érzelemdús lett. A végkifejlet egyáltalán nem meglepő, de teljesen rendben volt, elvarrta azokat a szálakat, amiket el kellett. Összességében nagy csalódás volt ez a film, sokkal többet vártam tőle. Aki teheti, az eredeti nyelven nézze, a szinkron több olyan poént is megöl, ami angolul működik. Ezt azért is merem javasolni, mert nem hiszem, hogy a negatívumok felnagyítása bárkit is lebeszélne arról, hogy megnézze a filmet, sőt, aki még nem látta, az nem valószínű, hogy előzetesen kritikát olvasna a filmről. Ennek a cikknek az lenne a célja, hogy a hibáival együtt a helyén legyen kezelve ez a film, mert egy biztos: nem ez a filmtörténelem legnagyszerűbb alkotása.
Képek forrása: IMDb
A szerző pontszáma IMDb-n: 6/10
