Egy előadás, ami után nem tud az ember csak úgy visszatérni a hétköznapi életébe, mert ránehezedik a tragédia súlyossága, a cselekmény feszültsége. Lev Tolsztoj, A sötétség hatalma című drámájának, ha nem is ismeri az ember, már a címe sokat elárul. Valóban a sötétségbe süllyedünk le a darabbal, amelyben minden ember elbukik. De miért és hogyan? Kritikámmal többek között ezt járom körbe. Az előadás a Budaörsi Latinovits Színházban látható, Alföldi Róbert rendezésében, legközelebb március 16-án, illetve április 9-én.
Mikor kijöttem a színházból A sötétség hatalma után, tagadhatatlan, hogy egy darabig még éreztem magamon a történet szereplőiről rám átragadt feszültséget. Hogy hatással volt, ez elvitathatatlan. Mielőtt az ezt kiváltó eszközökre térnék rá, először sorra veszem, miről is szólt számomra a mű.
Ebben a történetben minden szereplő elveszett, sehogy sem tudnak ellenállni az amorálisan megkérdőjelezendő tettekbe való belesodródásnak. Egymást is csak még mélyebbre húzzák le a rossz döntések örvényében. Ennek egyik mozgatórugója Matrjona (Spolarics Andrea) karaktere, aki előbb Anyiszját (Balsai Móni) buzdítja gyilkosságra, de ahogy egyre szövi a szálakat, egyébként is állandóan hibázó fiát, Nyikitát (Brasch Bence) is még több bűnbe keveri. De a két karaktert nem kell félteni, maguktól is állandóan rossz döntéseket hoznak. Persze tetteik mögött mindig van valami önös érdek, azonban a végeredmény nyilvánvalóan nem vezet boldogsághoz, ráadásul saját tetteik súlyába is beleroppannak. Leginkább egy örvény szó írja le jól az előadást, a néző azt látja, ahogy egyre mélyebbre rángatják egymást a szereplők, hogy végül egyikük, aki már nem bírja elviselni, hogy mennyit ártott, mennyi fájdalmat okozott, kimondja, amit a többiek elhallgatnának: bocsánatot kér. Kérdés, hogy egy ilyen közösség meg tud-e ezután változni. Vagy megpróbálják ugyanúgy folytatni ügyeskedéseiket, feltehetően egyre kevesebb sikerrel.
Fotó: Borovi Dániel
Persze az általános süllyedésben sok eltérő egyéni út jelenik meg. Akulina (Bohoczki Sára) sánta lányként belekapaszkodik bármi áron a rá irányuló figyelemre; Anyiszja állandóan a pénze és a szerelme után rohan, aki éppen akadálynak tűnik, azt megpróbálja eltávolítani az útból; Matrjonának, aki próbálja irányítani a többieket és a történéseket, fő motivációja szintén az anyagi jólét. Nyikita leginkább egy gyenge ember, aki, amit éppen kedve támad, megszerez (nőket, pénzt), tetteinek (mások számára akár tragikus) következményével nem számolva. Nyikita apja, Akim (Ilyés Róbert) az, akinek szemet szúrnak fia és felesége tettei, de nem tudja megakadályozni azokat.
Fontos kérdés, hogyan jelenik meg mindez. Először is térben. A nézőtér egyrészt négy oldalról körbeveszi a színpadot, sőt a színtér részévé válik, hiszen a szereplők időnként a nézők háta mögé kerülnek. Illetve éppen csak az adott oldalt ülő nézők háta mögé. És mivel négy különböző nézőpont van, felmerül, hogy esetleg más elemekre kerül a hangsúly a színpad különböző oldalairól nézve. Ez persze nem ennek az előadásnak a sajátossága, máshol is találkozhatunk ezzel az elrendezéssel. De azért mindig át kell gondolni az adott esetben egy-egy megoldás jelentőségét. Kiemelheti-e azt, hogy nem mindegy, honnan nézel valamit? Habár sodródnak ezek a karakterek, ebben a történetben, még ha eltérő nézőpontokból is nézzük, a bűn jelenléte, a tragikus nyomor, az élet bármiféle fényétől való elzártság bármilyen szemszögből nézve, erősen jelen van. De, ha már térről írtam, meg kell említenem a színpadhoz való közelséget is, melynek így szinte részévé válik a néző. Ez nyilván az átélés fokát növeli, kevésbé tud kívül maradni az ember az érzelmi hullámokon, az egyre növekvő feszültségen. Ez utóbbihoz tartozik az is, hogy az előadás jelentős részében a szereplők kiabálással fejezik ki indulataikat, ez válik a drámaiság kifejező eszközévé. És habár hatásos ez az eszköz, nekem mégis hiányzott az, hogy ezeknek az érzéseknek több, másfajta kifejezője is legyen. Ugyan nem csak a felemelt hangerő váltott ki érzelmeket, szerintem mégis túl sokszor jelent meg a darab előadásának ez a módja. Hiszen feszültség nem csak a felemelt hangerőben lehet, illetve ez már átalakul egy másfajta feszültséggé. Hogy ezt ki hogyan értékeli, az is kérdés: hogy valami egyszerűen túl sok-e, vagy pont azért túl sok, mert éppen ez a funkciója, éppen egy ilyen reakciót akar kiváltani a nézőből. Én egy ponton közel jártam hozzá, hogy azonosuljak Anyiszja kislányával, Akulinával (Palugyai Sári), aki a felfokozott hangulat alatt odáig jut, hogy el akar szaladni. De aztán inkább hátrébb léptem gondolatban egyet. Hogy mindenki más ekkor, vagy az összes többi előadás ezen pontján, mit gondolt vagy érzett, azt viszont nem tudhatom.
Fotó: Borovi Dániel
Kiemelt kép és cikkbeli képek: Borovi Dániel (facebook.com/budaorsilatinovitsszinhaz)
