Elte Online hírportál

 

A konferencia kissé álmosan indult, késő érdeklődőkkel, egymás szavát ismétlő előadókkal. A Szabadságjogok 2002-2010 elnevezésű panelben Pikó András (Klubrádió, műsorvezető) moderálásával Dénes Balázs, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) elnöke, Kádár András, a Magyar Helsinki Bizottság (MHB) társelnöke és Tóth Gábor Attila, az Alkotmánybíróság (AB) főtanácsadója beszélgettek arról, hogy sikeres vagy inkább kudarcos volt az elmúlt kormányzási időszak, hogy mi volt a 2006 őszi események oka és volt-e azóta fejlődés.

 

A beszélgetőpartnerek mindannyian egyetértettek abban, hogy „súlyos árnyékok vetődnek az elmúlt 7 évre”. Ahogy Dénes Balázs elmondta, kevés fejlődést számolhatunk, s egy sor olyan terület volt, ahol romlott a helyzet. Így nem jó megoldások születtek a gyülekezési joggal kapcsolatban, hibásak voltak a rendőrségi fellépés formái – abszurd példákat sorolhatnánk 2006 ősze előttről is. Kádár András is ez utóbbi történésekre helyezte a hangsúlyt, hozzátéve: „a rendőrségi brutalitás politikai kezelése elfogadhatatlan volt”. Ő ugyanakkor a pozitívumokat – bekerültek az emberi jogok a köztudatba, többet tudnak róla az emberek – is igyekezett kiemelni. Ellenben megemlítette fentiek ellenpólusaként, hogy mindezek következtében az emberi jogok a politikai küzdelem része lett, melynek területén elsősorban politikai szempontok döntenek.

 

Tóth Gábor Attila optimistább hangszínt ütött meg, mikor Hol történtek deficitek? kérdésre inkább az eredményekre helyezte a hangsúlyt. E korszakban születtek ugyanis meg a bejegyzett élettársi kapcsolatról (2009), az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról (2003) vagy éppen az elektronikus információszabadságról (2005) szóló törvények. De kiépült az alkotmányos struktúrának egy olyan intézményrendszere is, mely valamennyi nyugati államban elismerést érdemelne: létrehozták például az Egyenlő Bánásmód Hatóságot (2005) és a Független Rendészeti Panasztestületet (2008). Ugyanő 2006 őszében is az előremutató változásokat kereste, amikor kiemelte: az események következményeképpen „meg kellett határozni a gyülekezési jog politikai státusát”, azaz ki kellett jelölni annak alkotmányos határait. Kádár András fejleményként a rendőrség tömegkezelési kultúrájának változását emelte ki, de a gyülekezési jogról szóló törvényt „használhatatlan közeli”-nek értékelte. Ezzel ellentétes álláspontját fejtette ki az AB főtanácsadója: „A gyülekezési törvény nem alkalmazhatatlan, csak rosszul alkalmazzák, pedig lehetne jól alkalmazni. Ennek módosítási javaslatai csak rontották volna a gyülekezési jog státusát.”

 

A szólásszabadság kérdésében a TASZ elnöke a gyűlöletbeszéddel kapcsolatos teendőkre hívta fel a figyelmet, mikor a jogalkotás górcső alá vételét szorgalmazta: „a bíróság, ügyészség nem működik jól gyűlölet-bűncselekmények esetén, a közösség elleni izgatás elleni feljelentés elsikkad, nincs érdemi jogalkalmazás”. Ezzel egyetértett az MHB társelnöke is: „a bíróságok ódzkodnak a határozott állásfoglalástól a politikai felhangú ügyek esetében”, pedig nem a politikai hovatartozásnak kellene eldönteni, hogy például egy rendőrségi problémakezelés jogszerű vagy sem. Abban, hogy a hatályos Büntetőtörvénykönyvet (Btk.) kell-e módosítani, egyöntetű nemmel válaszoltak a megkérdezettek: nem módosítani, alkalmazni kéne a meglevő rendelkezéseket. Tóth Gábor Attila nyomatékosította: „nem arra használják ezt a Btk-passzust [önkényuralmi jelképek használata (Btk. 269/B. §) – GV], amire kellene – a romákat védő passzusokat a romák ellen használja a rendőrség; nem a törvénymódosításokban kellene a megoldást keresni a kisebbségek védelme területén”. Ehhez kapcsolódva húzta alá Dénes Balázs, hogy bár 2003 óta folyik a gyűlölet-beszéddel kapcsolatos jogalkotás, de antidiszkriminációs oktatásról egyáltalán nincs kezdeményezés, pedig ez lenne az egyik első lépcső például a romák társadalmi megítélésének javítása, javulása felé. Hozzátette, ebben a média szerepe sem alábecsülhető, gondoljunk e körben például az előítéletet növelő délutáni műsorokra. Az oknyomozó újságírás jó terület lenne kifejteni, mi a probléma, de e téren kicsi az érdeklődés. Kádár András ehhez kapcsolódva példaként említette a Mónika-show-t, ahol jellemzően 50% feletti a roma létszám, mely nagyságrendekkel több e kisebbség többségi társadalombeli arányához képest, bűncselekménnyel kapcsolatos téma esetében pedig még magasabb, 70% az arány. A fókuszcsoportos vizsgálatok pedig egyértelműen bizonyították: e műsorok megerősítik a romákkal szembeni sztereotípiákat, előítéletet. Az információszabadság körében azonban, mint arra a TASZ elnöke kitért „a trend szívderítő”.

 

A blokkot követően rövid időre a közönség is szót kapott, eljött a kérdések 10 perce, ahol szó volt egyrészt az antidiszkriminációs oktatás jelentőségéről, továbbá a szélsőjobboldali szereplők emberi jogi tematikát kisajátító szerepéről. Mely utóbbi körében az MHB társelnöke feladatként jelölte ki az emberi jogok határainak egyértelmű kijelölését, míg Dénes Balázs a szélsőjobboldalban rejlő veszélyre hívta fel a figyelmet: „Emberi jogi diskurzust kihasználva tüntették fel magukat jogvédőként, holott távol áll tőlük a szabadságjogok tiszteletben tartása. Mindez 2006 őszének következménye.”

 

A negyedórás szünetet követően Roma integráció és esélyegyenlőség címmel kezdődött a következő panel beszélgetése, az eredetileg meghívott Derdák Tibor szociológus helyett, Setét Jenő, a Roma Polgárjogi Alapítvány (RPA) elnöke, Juhász Péter, a TASZ mediátora, valamint Ujlaky András, az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyermekeknek Alapítvány (CFCF) kurátora részvételével, továbbra is Pikó András vezényletével. Setét Jenő, a rendezvény egyetlen roma származású résztvevője, már a beszélgetés megkezdése előtt rossz néven vette, hogy romákról szóló beszélgetésre eredetileg nem volt meghívva egyetlen roma civil szervezet vagy előadó sem, mely kritikájával a közönség is egyetértett – mindaddig, míg kiderült, voltak ilyen irányú megkeresések, de nem fogadták el a meghívást. A harmadik blokkban e hullám folytatódott: előkerült, hogy miért nem voltak női meghívottak (válasz: nem a társadalmi arányokat követték az előadók felkérésekor) és miért nem szolgáltak fel vegetáriánus szendvicseket is az ebédszünetben – bár utóbbi téves tájékoztatáson alapult és nem bizonyult valósnak.

 

E közjáték után azonban a három meghívott egy pergő, konfrontációt felvállalni merő, nyílt beszélgetésbe kezdett, ahol nem maradtak elleplezve a vélemények és nem finomkodtak a megfogalmazásnál – mindez pedig a közönséget is felserkentette: a szekció végén egymásnak feszülő álláspontok látszottak kialakulni, s hangulat is forróbb lett.

 

A beszélgetés kiinduló pontja a Roma Integráció Évtizede Program, mellyel kapcsolatban Setét Jenő negatív véleményének adott hangot: „Tünetileg enyhítő beavatkozásokról van szó e program mentén. Az a kérdés, hogy a deszegregáló pozíciót felveszi-e az állam. Vannak tervek, kezdeményezések, de ezt formalitásnak, szükséges rossznak tekintik. Sok esetben helyi döntéshozók miközben integrációról beszélnek, a szegregációt tartják fenn. Vissza fognak ütni e folyamatok: ma politikai pártok szereznek azzal támogatottságot, hogy a romák ellen foglalnak állást.” Ezzel egyetértett Ujlaky András is, mikor az integráció gátló tényezőjeként a szavazatok megszerzését emelte ki: egy pártnak „akkor van szavazata, ha fenntartja a szegregációt”. E tekintetben Juhász Péter a személyi, anyagi bázis és a jogvédelem hiányát emelte ki problémaként – a program megvalósulásához pedig ezek elengedhetetlenek. Ráadásul hiányzik a politikai akarat is, ami csak akkor lesz, ha lesz társadalmi bázis. A kérdésre, hogy Másképp viselkedik egy nem roma jogvédővel a hatalom, mint roma jogvédővel? Abszolút igen volt a válasz: „Nem roma jogvédőkkel hamarabb szóba állnak, jobb eredménnyel.” (Setét Jenő) De a megkülönböztetés kérdése merülte fel akkor, mikor arra terelődött a beszélgetés, nyilván kell-e tartani, kik a romák, hogy előrelépés történhessen ez ügyben. Az RPA elnöke „hajánál fogva előrángatott ürügy”-nek nevezte, hogy arra hivatkoznak, nem tudják kik a romák, hogy ne kelljen forrásokat biztosítani. Aláhúzta, vannak roma önkormányzatok, civil szervezetek, akiken keresztül meg lehetne őket találni.

 

Az irányítottabb beszélgetést követően záporoztak a kérdések. Bíró András, az Európai Roma Jogvédő Központ első kurátora kifejtette, fikció az, hogy olyan állammal állunk szemben, amely az ilyen felelősségű konfliktust komolyan veszi. Ahhoz, hogy történjen valami, kel egy erős roma mozgalom, de „a roma civil társadalom hanga nem jelenik meg”. Ezzel a TASZ mediátora és az RPA elnöke is egyetértett: „A civil közösségek erőtlenek, forrásnélküliek, eszköztelenek; a roma társadalom nem tudja meghaladni a magyar társadalom erejét.” Bíró András Barack Obama amerikai elnök szavait idézve hozzátette: „Elutasítom azt a politikát, amelyik kizárólagosan fajra, nemre, szexuális orientációra támaszkodik vagy általában az áldozatiságra – amíg valaki áldozat, az egy jó kis pszichológiai kabát.” Tehát míg nincs alulról jövő mozgalom, nem lesz előre lépés.

 

 

 

 

Leszámítva az utolsó részt, tisztán látszik: volt értelme egy ilyen konferenciának, hisz célját elérte. A hallottakat követően mindenki le tudta vonni az elmúlt időszak következményeit az emberi jogok viszonylatában, s talán tisztábban láthatjuk az eredményeket és a kudarcba fulladt kezdeményezéseket, továbbá azokat a területeket, ahol további lépésekre van szükség az alapvető emberi jogok és szabadságok előremozdítása, határainak meghúzása területén. Reméljük, a következő időszakban erre is sor kerül.

 

A konferenciáról további információkat tudhattok meg az egyik szervezővel, Keil Andrással, az ELTE jogi karának politológus szakos hallgatójával készült interjúból.

 

 

Gedeon Valéria

ELTE Online