"Még a kérdéseket sem lehet elhinni..."
(2011-02-13)
Huszonöt év telt el a csernobili atomerőmű robbanása óta, mégis ugyanannyi mítosz övezi, mint akkoriban. Az ELTE TTK-n Kulacsy Katalin tartott előadást a balesetről.
Kulcsy Katalin 1994 óta foglalkozik a témával, így nem túlzás kijelenteni, hogy a tapasztalatai és háttértudása több mint elég volt prezentációja megtartásához az ELTE Természettudományi Kar Fizika Intézet előadássorozatának részeként. A hivatalos honlap archívuma szerint egyébként már 2005 óta tartanak ilyen előadásokat, amelyekről videókat és PPT anyagot is le lehet tölteni, szóval, a teljesség igénye nélkül egy szakmailag rendkívül felkészült projektről van szó, „nem csak középiskolásoknak”, ahogy a weblap fejléce is tanúsítja.
Kulacsy az előadást a téma komplexitása miatt, nagyon előrelátó módon több részre osztotta, így a hallgatóság nem érezte annyira töménynek. Sőt, azok számára is,akik nem voltak kémia faktosok (szerény személyem), nagyon látványos, saját szavaival élve „Móriczka-ábra” segítségével mutatta meg nekünk, hogy mi a háttere egy atomerőmű működésének, és milyen anyag mivel lép kapcsolatba, így közelebb kerültünk annak megértéséhez, hogy milyen technikai problémák történtek 1986. április 26-án.
Sok ember kérdezett rá a közönség soraiból, ezért Kulacsy mindenkit biztosított, hogy több okból sem történhetne meg ilyen Pakson. Ennek szemléltetésére összehasonlította a ma, és főleg nyugaton használt ún. nyomottvizes reaktort a csernobili RBMK típussal.
A különbség a kettő között, hogy míg az elsőben a hűtőközeg és a neutronokat szállító lassító anyag is a víz, ami így képes instabilitás esetén szabályozni magát, a másodikban a lassítást grafitrudak végezték el. Az elsődleges probléma ezzel az, hogy ha a víz elforr, a grafit megmarad, ami kis teljesítmény esetén óriási instabilitást eredményez, mert a maradék víz csak gerjeszti a további maghasadást.
Természetesen még ez sem lett volna probléma, de a gyenge műszervezettség, a zónák teljes izoláltsága, valamint az azokból fakadó információhiány végül egy kísérlet végzetes kimeneteléhez vezetett. Azt akarták vizsgálni, hogy a forgási energia elegendő-e, hogy csökkentése közben táplálja a szivattyúkat. Kilenc órán keresztül ment a reaktor 50%-os teljesítményen, mely így borzasztó instabil lett, de mindenképpen folytatni akarták. Miután elérték az 1%-ot, minden gyorsan történt, 24% alatt ugyanis már beindul egy öngerjesztő folyamat. 7%-on sikerült stabilizálniuk a rendszert, de megint elkezdték piszkálni, és a vészjelző rendszert is kikapcsolták. Egy óra huszonöt perckor robbant fel, gyakorlatilag 40 másodperc alatt, amikor is a 7%-os teljesítmény 100-szorosát érték el.
A társadalmi háttér erejét, a szocializmusból fakadó emberi mulasztásokat, a biztonsági intézkedések feláldozását sem szabad lebecsülni, és talán ezek a legérdekesebb aspektusai a történetnek. A civil lakosságot kezdetben szándékosan félretájékoztatták, sőt, hivatalosan be sem jelentették, egészen addig, amíg a svédek nem észlelték a sugárzást, napokkal később, és a
Szovjetunió akkor is nehezen ismerte el a katasztrófa valódi súlyosságát (csak hogy érzékeltessem, négyszázszor annyi sugárzás került a levegőbe, mint Hirosimánál). Íme egy korabeli híradás az esetről. Az előadáson szó volt a hősies hozzáállásról, amivel kb. 800 ezer ember próbálta fékezni a katasztrófa további súlyosbodását, a tragikomikus erőfeszítésekről, ahogyan lapáttal szórták át a törmeléket a szomszédos blokk szintén sérült tetejére, és a szarkofág „helyszíni művezetéssel” történő felépítését. Szerencsére, tanulva ezekből a hibákból, a hibalehetőségek számát töredékére sikerült csökkenteni a mai atomerőművekben.
A szél egyébként először É-Nyugatra fújta a radioaktív levegőt, amely egyébként is magasabbra emelkedett a gőzrobbanásból származó hő miatt, így a fehér-oroszok kapták belőle a legtöbbet, majd Skandinávia és Ny-Európa részeire ért el, végül a Kárpát-medencénél állt meg, de szerencsénk volt, mert inkább csak „körbefolyta” a hegyvonulatot. Sokan szeretik hangsúlyozni, hogy micsoda mutációk és mennyi halálos áldozatot követelt a robbanás, amely viszont így, ebben a formában nem igaz. Akut sugárbetegségben 50 ember hunyt el, a közel négyezer diagnosztizált pajzsmirigyrákos gyermekek között pedig kilenc halálos áldozat volt. Statisztikailag tehát nem kimutatható a genetikai hatás. Talán egyedül a Vörös-erdő szenvedett látványos „égési sérüléseket”, de a természet azóta újra kizöldült azon a tájon is.
Egyértelműen látszik, hogy még ma is szükség van mítoszoszlatásra. A féligazságok, és félremagyarázások inkább jelen vannak, mint valaha. Ezért fontos tájékozódni és a saját szemünkkel látni. Csernobil mostanában kezd történeti jelentőségű turistahellyé válni (ez az úr is ott készített fényképeket a túrája alatt) ahogy Kulacsy is részt vett 2005-ben egy magyar expedíción a Magyar Nukleáris Társaság és a FINE szervezésében, és lassan, de biztosan az élet is visszatér a környékre, és sok kisvárosban laknak megint fiatalok, akik talán fellendítik majd idővel a hely gyászos hírnevét.
10 részes dokumentumfilm a katasztrófáról a Discovery Channelen.
Csókás Borsi
ELTE Online
A fényképeket Balogh Eszter készítette.
Vissza
