Momentán Ütközet
(2010-02-15)
ISok mindent lehet mondani, de hogy a Momentán Társulat kreativitása megkopott volna az évek során, égbekiáltó hazugság lenne. Az innovatív szellem legújabb terméke az Ütközet volt, melyben a csapatok két részre oszolva kapartak a közönség kegyeiért. A kegyetlen harcban tizenegyesek döntöttek – leginkább a nézők javára.
Kezdetben vala a Kex és Tea (majd tematizált testvére, a Szex és Tea), olyan kortárs költők-írók részvételével, mint Karafiáth Orsi vagy Esterházy Péter, felolvasószínházi alapokon, a kortárs magyar irodalom népszerűsítésének nemes misszióját zászlójára tűzve. Folytatódott aztán, a spontán feladatmegoldó-színház/játszóház felé tolódva, a
RögvEsttel, melyet hamarosan
tematizált formában láthattunk újra; jött aztán nemrég a
Házimozi, természetesen adott esetben alkalomhoz (
Halloween) specializálva*, most meg itt az Ütközet, s nem kell sok hozzá, hogy a
RögvEst Közéletről is hírt adjunk, melyet februárban mutattak be telt ház előtt**.
Ha a fenti listából mindez nem derült volna ki, a Momentán Társulat előadásaira járni egyszerre számtalan dolgot jelent: egyrészt innovatív, folytonosan megújuló posztmodern színház vendégei társ-forgatókönyv-írói lehetünk, másrészt, ha csapatépítő andragógus szakra jelentkeztünk az egyetemen, ingyenleckéket vehetünk spontán szituációs játékszervezésből és annak lebonyolításából, harmadrészt pedig, ha ez még nem lenne elég, akár betegre is röhöghetjük magunkat. (Ha még mindig nem nyugszunk meg egy-egy ilyen előadás meglátogatásától, tréningeken is részt vehetünk, ahol nemcsak kommunikációs készségeinket javíthatjuk, de ötleteket vehetünk akár egy állásinterjúra vagy éppen arra, hogyan tervezzük meg első randinkat a kiszemelttel.)
Akár a fenti célok valamelyikének beteljesítéséért érkező közönség, úgy a Momentán legújabb megújulási próbálkozása, a tavaly decemberben mindössze másodszor jelentkező Ütközet is a vegyesfelvágott szóval jellemezhető leghűebben, minthogy avantgárd montázskészítő módjára illesztette egymáshoz a társasjáték (szőrös kocka) a futball (sárga és piros lap, tizenegyesek) és a spontán színház elemeit. A szemmel láthatólag aprólékos munkával kidolgozott játékrendszerben már-már szokás szerint Bódy Gergely játszotta az organizátor, s egyúttal a főgenyó szerepét is (előbbi pozícióban a társulat tagjai váltják egymást), minthogy a két (a nézők által Szárnyaló Sasoknak és Lapuló Csirkéknek elkeresztelt) csapatra osztott nyolcaknak nem csupán a feladatokat adta ki, de bíróként funkcionálva kéjes élvezettel mutogatta fel a különböző színű lapokat is (abszolút a játékvezető sértegetéséért való bosszúállás magasztos szellemében) – sokszor nemcsak a játékosok, de közönség ellenérzését is kiváltva (ugyanakkor volt, hogy a lelkes nézősereg mentette meg az egyik csapatot a következő sárga laptól).
Hogy a vetélkedés éles legyen, az ellenfeleknek ugyanazt a feladatot kellett a másiknál jobban, ötletesebben, gyorsabban teljesítenie – „csupán” az eszközök, képzeletbeli helyszínek, szituációk, vagy épp a szereplők változtak. Csodálatos volt például megfigyelni, milyen leleményességgel próbálnak újraértelmezni és beszédkontextusba helyezni a csapatok egy fésűt, vagy egy békás kukafedelet (természetesen, a nézőcentrikus látásmód jegyében mindkettő a publikum soraiból származott) – az előbbiből hamar Calippo jégkrém és Enterprise űrhajós napszemüveg lett, utóbbi pedig rögvest tésztaszűrővé, tanksapkává, majd WC-vé változott. Hogy a verseny életbevágóan komoly volt, arról akkor bizonyosodhattunk meg végképp, mikor a finis közeledtével egy kórházi jelenetet szimuláló játékban a szereplők úgy váltották egymást a színpadon, hogy egyikük mindig egy akváriumba mártotta a fejét, míg egy csapattársa ki nem dumálta magát a szituációból, és fel nem váltotta. Mindez nemcsak az idegeket, de a tüdőket is pattanásig feszítette, az egyenest a vízből érkező delikvenseknek pedig azon nyomban, csurom vizesen, ziháló tüdővel, és természetesen a történet előrehaladtának teljes tudatlanságában kellett bekapcsolódnia a társalgásba. Hogy milyen rutinos (és nagy tüdőkapacitású) társaságról van szó, azt jól jelzi, hogy oxigénmentesített aggyal is zökkenőmentesen tudtak rákapcsolódni a történet fonalára – a legjobb poénok rendszerint a hirtelen feltűnő „búvárok” kebléből szakadtak fel (a terembe berontó Boldoghy Bori például csöpögő hajjal, de büszkén jelentette be néhány percnyi száműzetése eredményét: „Most vezettem le egy szülést, pedig onkológus vagyok”).
A véghajrába – jó gálameccshez híven – döntetlennel fordultak a csapatok (mely inkább a megfelelően korrupt játékvezető elhajlásainak volt köszönhető, mintsem a kiegyenlített vetélkedésnek), így hát jöhettek a „tizenegyesek”, melynek során a két csapatkapitánynak olyan dialógust kellett folytatnia, melyben egyikük sem felelhetett kijelentő, csak kérdő mondatokkal. A küzdelemből végül formálisan a Szárnyaló Sasok kerültek ki jobban, a Lapuló Csirkék hozzájuk írt ódáját elnyerve – de épp így a győztes csapat tagjának érezhette magát az előadásra jegyet váltó közönség is.
A Momentán Társulatról továbbra olvashattok az ELTE Online virtuális hasábjain.
Zelei Dávid
ELTE Online
* Hamarosan a február 16-i Valentin napi Házimoziról is olvashattok itt, az ELTE Online-on.
** A RögvEst Közéletről készült interjút hamarosan olvashatjátok.
A képek Gedeon Valéria munkái.
Vissza
