Korcs szerelmek, egyenest Mexikóból (2009-06-30)
Már-már szokványos jelenségnek tűnik a latin-amerikai sikerírók részéről, hogy hetven felé közeledve egyre-másra adják ki visszaemlékezéseiket, elég, ha csak Márquez Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című kötetére gondolunk. A felénk kevésbé ismert, Mexikóban azonban valóságos ikonnak számító Carlos Fuentes sem kivétel ez alól: Diana, a magányos vadász című könyvében legemlékezetesebb félrelépésének történetét olvashatjuk.
Latin-Amerika egyik első számú Nobel-várományosa, Carlos Fuentes egyben a magyar irodalomkritika egyik nagy adóssága is. Művei viszonylagos rendszerességgel megjelennek magyarul (legutóbb az Ulpius-ház kiadó jóvoltából), de fogadtatásuk elenyésző: így eshet meg, hogy az egyszeri irodalomkedvelő utánaddobomakármennyiért-áron szerezheti be őket, ha jó helyen keresgél. Pedig Fuentes szűkebb és tágabb hazájában is legenda: hosszú ideje Mexikó első számú írója, Latin-Amerikában pedig nevét egy lapon emlegetik a boom generációjának sikeríróival, Gabriel García Márquezzel, Julio Cortázarral és Mario Vargas Llosával. Ez persze nem is csoda – első sikerei után mindegyikükkel jó barátságba keveredett a hatvanas években. Márquezzel filmforgatókönyveket is írtak együtt, Cortázarral Párizsban jártak össze, Vargas Llosával meg Londonban – előző kettővel (no meg Milan Kunderával) ráadásul 1968-ban együtt élték meg Prágában a tavaszt. Noha a négyek stílusa közt alapvető különbségek vannak (gondoljunk csak Cortázar egyszerű, tömör, mégis rejtélyekkel teli, s Márquez néhol oldalakon keresztül áradó, barokkos mondataira), kontinensük közös problémái (a sokszor csődöt mondó demokrácia és egyenes következménye, a puccsok, majd a diktatúrák, a hiperinfláció, a menetrendszerű emigrációs kényszerek stb.) összekötik őket. De nem csak a néhol párhuzamos síneken futó történelem adja meg négyük pályájának közös keretét: mindegyikük nagy formai kísérletező is. Fuentes tán legjobb kisregénye, az Aura egyes szám második személyben íródott, így olyan hatása van, mint egy ráolvasásnak, Vargas Llosa hasonlóan sikeres darabja, a Kölykök pedig egyszerre (!) íródik első és harmadik személyben. További összekötő kapocs a négyek között a politikai szerepvállalás: ismert Márquez Fidel Castro és a kubai kommunizmus iránti (hajdani?) lelkesedése, Vargas Llosa jelöltetése Peru köztársasági elnöki posztjára, Cortázar és Fuentes tiltakozása a Russell- illetve a McCarthy-bizottság boszorkányüldözése ellen, és még hosszasan lehetne sorolni a példákat. Végül, ami a fent nevezett írókat közös nevezőre hozza, az a néhol bohém, zajos magánélet, a hosszan taglalható nőügyek, melyeknek néhol irodalomtörténeti, néhol irodalmi lecsapódása van. Előbbire aligha kell jobb példa Márquez és Vargas Llosa tönkrement (s csak mostanában restaurálódó) barátságánál, mely, mint nemrég kiderült, nem a távolodó világnézetek, hanem egy Márquez szeme alá bevitt ütés eredménye volt (az ok egy svéd modellben és Vargas Llosa feleségében keresendő). Utóbbira ugyanakkor remek példát szolgáltat Carlos Fuentes épp tizenöt éve megjelent regénye, a Diana, a magányos vadász, mely a mexikói író röpke, ámde annál viharosabb viszonyát írja le Jean Seberg (alias Diana Soren) amerikai színésznővel a hatvanas évek végén.
A regény műfaja és hangvétele nem egyedülálló a kontinens irodalmában: a visszaemlékezés, úgy látszik, kötelező, ha az ember átlépi az ötvenet, elég, ha csak Vargas Llosa El pez en el agua (Mint hal a vízben, 1993, magyarul még nem olvasható), vagy Márquez Azért élek, hogy elmeséljem az életemet (2002) című kötetére gondolunk. A néhol túlburjánzó erotika ugyanakkor nyersebb Vargas Llosa témába vágó pop-regényeinek (Szeretem a mostohámat, 1988, magyarul 1990, Don Rigoberto feljegyzései, 1997, 1998) hangvételénél, s helyenként Updike-ot idézi. Ezzel együtt a Diana nem a szexről, hanem megannyi Amerikai Álomról szól. Ahogy a posztkolonialista kritika fellendülése óta 1492-t nevezni szokás, ez a mű is egy találkozás: kultúrák, értékrendek, álmok és rémálmok találkozása a nagy semmi közepén. A történet maga néhány szóban elmondható: az első filmes sikereivel elkapatott, hajdan Szent Johannaként tündöklő Diana Soren 1969 szilveszter éjszakáján belép Eduardo Terrazas lakásába, s egyúttal az ott tartózkodó Carlos Fuentes életébe is: férjüket-feleségüket hátrahagyva hamar egymásba gabalyodnak, s egy elhagyatott mexikói településre utaznak, ahol Diana legújabb, könnyű feledésre ítélt filmjét forgatja – s mire a forgatás véget ér, a kapcsolatnak is vége. A viharzó szerelem azonban ezerarcú – romantikus idillből korán öregedve csap át „mért csuktad be az ajtót”-veszekedőssé, míg végül olyasfajta keserédesbe fordul át, mint amilyenről Buzzati Egy szerelem történetében olvashatunk – Carlos szánalmasan gyanakszik, Diana gyanús beszélgetéseket folytat az éj közepén, miközben a kettejük közti távolság egyre nő: Diana valódi istennővé emelkedik Carlos szemében, akit pedig porba sújt a szeretetlenség. Mindeközben pedig folytonosan ütközik az entellektüel és a művész, az észak- és a latin-amerikai, az amerikai álom és a mexikói rémálom – s mindez a gyéren lakott félsivatagban, ahová, a megkésett Dél örökös szimbólumaként, mindig csúszva jön az újság a „civilizációból”. Soren/Seberg az amerikai álom Cindy Crawford-féle megvalósítója: egy iowai kisvárosból, jelentkezők tízezrei közül válogatják ki 18 évesen Jeanne d’Arc szerepére, hogy aztán későbbi pályafutása során a korszak összes veszett ügyében benne legyen (már említett éjszakai beszélgetéseit például a Malcolm X nyomdokain haladó Fekete Párducok egy emberével folytatja), megfigyelés alatt tartsa az FBI, s kiábránduljon Hollywoodból. Vele szemben Fuentes ekkortájt már túl van a negyvenen és legjobb regényein (ekkorra már megjelent az Áttetsző tartomány (1958, 1980) és Artemio Cruz halála (1966, 1978) is), alkotói válsággal küzd (a szerelem hónapjaiban írt oldalait később meg is semmisíti) no meg lelkiismereti aggályokkal (elsősorban a mexikói ’68 idején tanúsított tohonyasága miatt: nem véletlen, hogy végül egy forradalmár, Carlos Ortiz csapja le Dianát a kezéről). Két válságban lévő ember kapcsolata tehát ez: egy lázadóé, aki eljegyezte magát a nonkonformizmussal, és egy krónikással, aki az irodalommal lépett frigyre („Éjjel szeretlek. Nappal hagyjál írni. Ha nem, becsületszóra, nem fogjuk megérteni egymást.”).
Legjobb magyarországi ismerője, Csikós Zsuzsanna szerint Fuentes rögeszmésen ismétli műveiben kedvenc szimbólumait (például a tükröt) szereplőit (Artemio Cruz például feltűnik a Laura Díaz évről-évrében is) és témáit (a ’68-as év tragikus eseményei) is. A Dianában ugyanakkor mintegy magát is klónozza druszája, a (Fuentest olvasó!) Carlos Ortiz képében, aki azt az utat választotta, amit neki kellett volna – ugyanakkor a címszereplő életében ő is csak ugyanarra a sorsra ítéltetett, mint Fuentes: ő is csak egy az „új szeretők” közül, akikből sosem lesz régi társ.
A történet egyenes vonalon halad a megismerkedéstől vázlatpontokban egészen Diana haláláig, de messze nem csupán Seberg/Soren portréja ez – sokkal inkább az egész koré, kezdve attól, milyen gyümölcsízű hüvelykrém volt divatban a hatvanas években, egészen addig, hogyan élt puritán alkoholistaként emigrációjában az „intuitív szürrealista” Luis Buñuel, akinek egy teljes (meglehetősen funkciótalannak tűnő) fejezetet szentel az író – de egy jelenet erejéig feltűnik Tina Turner, és az is kiderül, melyik Amerikában célszerű papírt és írószert venni ekkortájt. Legfőképpen pedig az, mit gondol (és mit cselekszik) Fuentes, ha szerelemről, irodalomról, közéletről, vagy nagypolitikáról van szó. Keserédes visszaemlékezés egy viharos kor viharos szerelméről – az már másik kérdés, hogy az asszony mit szólt hozzá…
Zelei Dávid
ELTE Online
Még többet a tavaly 80 éves Carlos Fuentesről magyarul:
