ElteOnline

Róma nem mû (ergon), hanem tevékenység (energia)rnrn?a léleknek, amely oly sok mindent fogad be, rnsehol sem kell egyúttal oly sokat tennie is, hogy rna képet kialakítsa. [?] rnCsak isten, akiben hiszünk, s a mûvészet, amelyet rnélvezünk, rendeltetett eleve lelkünk számára, rnpusztán azáltal, hogy léteznek. rnGeorg Simmel rnrn Az õszi szünet örömei? ?Óh, mily lelkesüléssel tölt el e klasszikus ország!? (J. W. Goethe, Római elégia) Az itt következõ esszé a saját élmények tudatosításának az eredménye. Nem akar több lenni, mint ami: többé-kevésbé átgondolt beszámoló, emlék. Elsõsorban azokhoz szól, akik részt vettek az utazáson ? barátokhoz és utazótársakhoz, de ajánlás is talán, minden szubjektivitása mellett. Senkit se tévesszen meg a hivatkozások jelenléte, nem szisztematikus áttekintés ez (ilyenekbõl sokat találhatunk: filozófiai, szociológiai, pszichológiai szakirodalomban stb.), de talán a szisztematikus gondolkodás eredményeinek felhasználása révén kialakuló magyarázat és megértés. Ami a magyarázatot illeti (a mi esetünkben szemiotikai magyarázatot) leszögezhetjük: aktuális helyzetben nem választható le teljesen a megértésrõl. rn Már utazás közben is azon gondolkodtam, hogy mennyire lehet megközelíteni egy másik kultúrát, legalább kis mértékben sajáttá tenni azt.(1) Persze a kérdést nem érzi súlyosnak az ember, hiszen ott a közös európai hagyomány ? a közelség alapja. A válasz pedig magától jön: amit látunk, amit megélünk (akárcsak pár napig) a miénk lesz. Többé nemcsak Capitolium, hanem elsõsorban az a Capitolium, amelyet én láttam, amikor közeledett a vihar, egy csodás õszi estén? ?Az adott kultúrán kívüli szemlélõ kissé olyan, mint a hadvezér, aki számára a katonákat köznevek jelölik ? viszont a hozzájuk közel állók, a családjuk számára e katonák a tulajdonnév kategóriájába tartoznak: nincs többes számuk. Mellesleg ebben áll a kultúra két értelmezésének gyökeres különbsége.? (Lotman, 2001, 187. old.) Így lesz teljes a Városról való tudásunk: általános tudásunk róla és saját vele kapcsolatos élményeink révén.(2) Itt vagyok végre. ?Õs Róma képe! [?] Alázatos-új szívvel térdelek /Árnyaid közt, s lelkem leglelke issza / Nagyságod, búd és glóriás híred!? (Edgar Allan Poe, A Colosseum)rn Minél sajátabb, közelibb lett a Város, annál jobban érezhette úgy az utazó, hogy képes Róma polgáraként látni a világot? Milyen nagyszerû érzés, hogy olyan különleges helyen lehetek, amelynek határai több dimenzióban is terjednek, és meghaladják a tényleges városhatárokat, akár Európa sarokköveként, akár a kereszténység központjaként. ?A város általában határok között létezik, azaz határ a határban.? (Lotman, 2003, 146. old.) A határok pedig nem elválasztanak, hanem összekötnek? a múltat és a jelent is? Róma tökéletes mûvészete ez: a határokat összekötõ központ, egy tökéletes és ezáltal idõtlennek is látszó példa. Ezt éreztem Szent Péter téren állva, és még inkább a Szent Péter bazilika kilátójából a Városra tekintve. ?Amikor a város úgy viszonyul az õt körülvevõ világhoz, mint a centrumában elhelyezkedõ templom a városhoz, akkor a világmindenség idealizált modelljévé válik, s annak centrumában helyezkedik el. Helyesebben szólva: akárhol helyezkedik is el, központban fekvõnek, centruminak kell tekinteni. Jeruzsálem, Róma, Moszkva a különféle szövegekben úgy vannak meghatározva, mint egy bizonyos világ centruma s mint Saját környezetének eszményi megtestesülése. Ebben a minõségben lehetõsége van egyszerre az Égi Város elõképeként és a környezõ földterületek Szent Helyeként való megjelenésre. [?] A város koncentrikus helyzete a szemiotikai térben rendszerint a hegyen (vagy hegyeken) elhelyezkedõ város képével áll összefüggésben. Az ilyen város az ég és a föld közötti közvetítõként viselkedik, vonzáskörében szervezõdnek meg a genetikus mítoszok (alapításában istenek vesznek részt); az ilyen városnak van kezdete, de nincs vége ? ez az ?örök város? ? Roma aeterna.? (Lotman, 1994, 187-188. old.) A Város más értelemben is összekötõ: ez egy kommunikációs központ, a kapcsolatok létrejöttének terepe ? erre világit rá, hivatkozva például Webberre, Ulf Hannerz is. rn Lenyûgözõ benne az is, hogy a saját szépségét kiterjeszti mindarra, aminek a képviselõje (szimbóluma) ? az olasz kultúrára, az európai civilizációra és a keresztény világra. De fordítva is láthatjuk eme jelenséget: ?Valószínûleg a város szerkezete valamilyen módon összefügg a kultúra szerkezetével.? (Lotman, 2003, 146. old.) Tovább tágítva az érvényességet el kell mondani, hogy az átsugárzás a Sapienza-ra, a Római Egyetemre is átterjed. Legalább is a rövid odalátogatásunk alatt ezt éreztem? a hely szellemét? rn Ha szóba került már a Róma szépsége, akkor gondolnunk kell az idõ szerepére is. Kézenfekvõ dolog a szépség és az idõ kapcsolatáról gondolkodni, fõleg egy város kapcsán. A város élete az idõbeni változás(3), akkor hogyan létezik az örök szépsége?! Lotman megoldása önmagában is megállja a helyét: ?A város olyan mechanizmus, amely állandóan újraszüli tulajdon múltját, mely múlt lehetõséget kap arra, hogy a jelennel szinkronba kerüljön. Ebben az értelemben a város, akárcsak a kultúra, az idõnek ellenálló mechanizmus.? (Lotman, 1994, 196. old.) A Forum Romanum épületeit járva, a Városra letekintve egyszerre megértéssé alakul át ez a magyarázat? A múlt és a jelen határa ismét egységet teremt. rn Úgy látszik a megértés és a magyarázat közelsége annak köszönhetõ, hogy mindkettõ a tevékenységben születik és valósággá válik. A hivatkozott tudományos szövegek és Róma városa is a tevékenységben születnek meg a számomra. Lássuk az esztétikai megértés egy útját, nem saját utamat, de a sajáttá vált utat. rn A szépség legjellemzõbb sajátossága immáron Róma sajátossága is: ?A szépséget titokzatos ajándéknak érezzük, olyasminek, amit a valóság tulajdonképpen nem igényelhet magának, csupán alázatosan elfogadhat mint valami kegyet ? mindennek oka a világ azon elemeinek és atomjainak esztétikai közömbössége lehet, amelynek mindegyike csak a másikhoz, amaz viszont csak az elõbbihez való viszonyában hordozza a szépséget, s így az hozzájuk tapad ugyan, de külön-külön egyikükhöz sem. [?] Úgy vélem, az emberi célokból kialakult képzõdmények véletlen összenövése új, akaratlan szépséggé, a római városképben hozta létre a legvonzóbb példát.? (Simmel, 1990, 18-19. old.) Nem tudnék mondani egy olyan városrészletet, mely ezt jól példázza, hiszen az egész Várost átható szellem ez. rn Eme viszonyszerûség mindenhol jelen van. Gondolkodhatunk a városról mint fogalomról, vagy városról mint térrõl. ?Az épületek szinte mindenütt a fent és a lent kölcsönös viszonyában állnak egymással. [?] Talán ez a hegyvidéki táj alapvetõ vonzereje: minden fent csak a lent által lehetséges, s minden ?lent? lehetõségét a ?fent? szabja meg?? (Simmel, 1990, 20-21. old.) Még a Capitolium és a Santa Maria di Aracoeli bazilika is immáron meghatározzák egymást. rn A viszonyok csak az egységen belül érvényesülhetnek. A Vatikáni Múzeum is ezt példázta. Egy pillanatra sem hagyott el az az érzés, hogy minden belsõ különbözõség ellenére a lakosok megteremtették az egységet, melynek részesei. Az ide látogató pedig sajátjává teszi eme egységteremtést, akár egy esztétikai aktusként is: ?Ahogyan a megismerésnek az a lényege, hogy az érzékek töredékes és elszigetelt érzékleteibõl értelmesen összefüggõ világképet formáljon; ahogyan az erkölcsiség dolga, hogy összebékítse valamilyen egységben az összefüggéstelen vagy ellentétes érdekeket ? ugyanúgy az esztétikai kielégülés egyik végsõ motívuma, hogy egységet fedezzen fel vagy teremtsen a benyomások, eszmék, ösztönzések széttartó gazdagságában.? (Simmel, 1990, 20. old.) rn Eddig fõleg a Város sajátosságairól esett szó, és ezek persze létezésükkel gazdagítanak minket; de ebben kimerülne Róma hatása?! Egy pillanatig sem érzi ezt az utazó, ellenkezõleg: történik itt még valami más is. ?Talán ez a szavakban csak megközelítõleg kifejezhetõ érzés a végsõ alapja Feuerbach ama mély értelmû állításának, hogy Róma mindent a helyére tesz. Az egyén, aki ezen az összképen belül tudatosítja saját magát, elhagyja azt a helyzetet, amelyet szûkebb, zártabb történelmi-társadalmi köre juttatott számára, s hirtelen rendkívül változatos értékek rendszerében találja magát, amelyen mintegy dologilag mérõdik le. [?] itt, ahol az összes idõbeli-történelmi feltétel egész nagyságában, s egyúttal végül egész jelentéktelenségében áll elõttünk, a dolgoknak ? beleértve magunkat is ? csak legsajátabb, idõtlen tárgyi értékei számítanak. Így Róma valóban a saját helyünkre tesz minket?? (Simmel, 1990, 23. old.) Pillanatnyiságunk itt is hatalmába keríti az embert: így már ? tágas horizont elõtt ? könnyebb súlyozni a dolgokat és a döntéseket. rn Úgy érzem, hogy az esszé központjának kell lennie ennek a gondolatnak, mint ahogy a római utazás központja volt a számomra e magyarázat megértése. Felejthetetlenné válik a számunkra a római tartózkodás és közismert gondolatot követve: Roma szeretetté (Amor) alakul, a város és általa képviselt kultúra szeretetévé. rn Simmel szerint ? és ezzel egyet is akarok érteni ? a Város által kezdeményezett aktivitás lesz az örök emlékezés alapja. ??Róma legértékesebb ajándéka éppen az az öntevékenység, amelyet az egység igényel. [?] Ha Rómát nem érezzük nyomasztónak, hanem éppen a személyiség legnagyobb magaslataira érkezünk, akkor ebben bizonyosan emberi bensõnk rendkívül felfokozott öntevékenysége tükrözõdik. [?] Ezért van az is, hogy Róma oly kitörölhetetlenül beleivódik az emlékezésbe. [?] Csak ahol a lélek belülrõl válik aktívvá, s legsajátabb ténykedését beleszövi a kívülrõl származó benyomásokba, csak ott válnak ezek valódi tulajdonává.? (Simmel, 1990, 25-26. old.) rn Világos, hogy nem végleges az élményeim megfogalmazása, hisz csak az aktuálisan fontos aspektusokat világítja meg és idõvel más aspektusoknak is érvényre kell jutniuk. Ugyanakkor azt is világossá akartam tenni, hogy a jelen esszé egyben köszönet is az utazásért. Azt sem titkolhatom, hogy reményeim szerint minden út Rómába vissza is vezet. Fõleg mert, ahogy az esszé címének Humboldt parafrazálásának jelzése alapján is látható, hiszek abban, hogy Róma idõvel csak szebb lesz. rnrnBudapest, 2008. november 10. rnrnIlyash György rnrnJegyzetek rnrn(1) ?Bármely kultúra arra alapozódik, hogy kettéosztja a világot: kijelöl egy belsõ teret (ez a ?miénk?), és egy külsõt (ez az ?övék?). [?] A szemioszféra szintjén a saját elválik az idegentõl, a határ pedig az ? idegen nyelvû szövegnek tételezett ? külvilág megszûrésének és saját nyelvre fordításának helye lesz. Ez tehát a külvilág strukturálásának módja is.? (Lotman, 2002, 97-106. old.) rnrn(2) ??sem a tulajdonnevek, sem pedig a köznevek világa nem képes egyedül átfogni a reális valóságot. A realitás e két világ dialogikus viszonyán keresztül valósul meg.? (Lotman, 2001, 187. old.) rnrn(3) ?Mivel a város él, nem azonos önmagával. [?] Élni csak abban lehet, ami nem azonos önmagával, és ami mindig különbözõ nyelveken beszél önmagáról.? (Lotman, 2003, 144. old.) rnrnFelhasznált irodalom rnrnHannerz, Ulf: A világvárosok szerepe a kultúrában. Replika, 38.rn(http://www.c3.hu/scripta/replika/38/06hanner.htm) rnrnLotman, Jurij (2002): A határ fogalma. In: Kultúra és intellektus. (szerk.: Szitár Katalin), Budapest, Argumentum Kiadó. rnrnLotman, Jurij (2001): Kultúra és robbanás. Pécs, Pannonica Kiadó. rnrnLotman, Jurij (2003): A város és az idõ (beszélgetés J. Lotmannal). In: Történelem és mítosz. Szentpétervár 300 éve. (szerk.: Nagy István), Budapest, Argumentum Kiadó. rnrnLotman, Jurij (1994): Kultúra, szöveg, narráció. (szerk.: Kovács Árpád) Pécs, Janus Pannonius Egyetemi Kiadó. rnrnSimmel, Georg (1990): Velence, Firenze, Róma. Mûvészetelméleti írások. Budapest, Atlantisz ? Medvetánc. rn