Elte Online hírportál

 

Az I. világháború emlékei az Isonzó-völgyében

 

Még mindig Szlovéniában maradva, tájegységenként haladva mutatom be nektek mindazon magyar emlékhelyeket és látnivalókat, melyek az útikönyvekből kimaradtak. Az előző számban igyekeztem minél hitelesebb képet festeni az Isonzó-völgyében történő csatákról, melyet egyes történelemkönyvek a „világtörténelem leghosszabb és legvéresebb hegyi háborúja”-ként emlegetnek.

 

Bevezető

 

Bevallom, bármennyire is érdekel e téma, kellő jártassággal nemigen rendelkezem. Az, hogy jómagam is voltam néhány magyar emlékhelyen nem elég. Alapos utánaolvasás után rá kellett, hogy döbbenjek: bizony a felét sem láttam mindannak a csodás, vagy éppen homályba veszett magyar sírkertek, kegyhelyek, templomok és egyéb látnivalók sokaságának.

Nem szeretem az olyan útikönyveket, melyek zsúfolásig tele vannak színes képekkel helyet sem hagyva az igazán fontos írásoknak. Mikor utazni készülünk valahová (akár hátizsákkal, akár biciklivel) a könyvtár segítségével tájékozódom az útkönyvek széles választékáról. A túl vastag vagy túl vékony, kicsi könyveket azonnal kizárom. Persze néhányszor a véletlen is közrejátszik a jó könyv kiválasztásában. Így esett választásom a Szlovénia magyar szemmel a Ketzal Kft gondozásában megjelent könyvére, mely véleményem szerint hűen próbálja kielégíteni – persze nem a teljességre törekvéssel – a főleg autóval utazó magyar turisták igényeit. Ezen túlmenően pedig szívből tudom ajánlani minden lelkes olvasónak és magyar lelkű embernek a BKL kiadó jóvoltából megjelent Magyar emlékek és látnivalók – Szlovénia, Isonzó, Doberdó c. könyvét. E két könyv segítségével, és a saját élményeimmel próbálok nektek eligazítást nyújtani, hogy járjatok nyitott szemmel, bárhol is jártok: mert bizony mindenhol találhatunk magyar emlékhelyeket.

 

A Tolmin melletti magyar katonatemető óriás Turulmadara hajnali fényben.

 

Az imént hivatkozott könyv az első világháború emlékei az Isonzó-völgyében és a Karszton c. fejezetének első bekezdése nagyon megfogott: „Ma már gyom és feledés takarja a Nagy Háború emlékeit. A gyalogosok drótakadállyal védett lövészárkai turisztikai látványosságokká szelídültek, az elsimult sírhalmokon virág nő, a sírköveket lassan elmorzsolja az idő, a kőtáblákat moha fedi, a feliratok szinte olvashatatlanná válnak. De most még láthatók, és szólni tudnak bajtársiasságról, szülői fájdalomról, az utókor feledékenységéről és a ma élők felelősségéről. Ha majd az idő és a hálátlan nemtörődömség miatt a sírkövek végveszélybe kerülnek, kiabálni fognak: Emlékezzetek! Már közeleg ez a nap. Keressük fel ezeket a köveket, halljuk meg szavukat, és ébredjünk rá felelősségünkre!”

A hétköznapok sivár szürke valóságában valójában bele sem gondolunk, hogy nap mint nap mennyi szépséget és emléket hagyunk magunk mögött, és megyünk el mellettük észrevétlen. Ha valaki különösképpen érdeklődik a magyar emlékhelyek után, vagy csak nyomon szeretné követni a világháborúban elesett hős magyar katonák útját, annak nemcsak útikönyv mivolta miatt, hanem mintegy történelmi emlékeztetőként is ajánlom a fent hivatkozott könyvet. Amikor magyarok vérét ontotta hadszíntér emlékeit keressük, akkor a Doberdót, a Podgorát vagy San Marino de Carsót a százezernyi magyar katona jogán kicsit hazainak érezzük, jóllehet a hadműveletekben mégsem a magyaroké volt a főszerep. Persze még így sem bizonyos egészen, hogy csakis magyarok vérét elnyelő helyre bukkanunk. Az Isonzó-front nyolcvan kilométer hosszú szakaszán két és fél év alatt az Osztrák-Magyar Monarchia 420.000, Olaszország 650.000 katonát veszített.

 

Sírkertek és emlékhelyek

 

A csatatereken odaveszett katonáknak már a háború évei alatt temetőket, sírkerteket hoztak létre az elesettek bajtársai. A temetéseknek volt egy hivatalos és egy liturgikus szakasza. Az előbbi a halottak számbavételét, az adminisztrációt, a sírjelek feltáblázását, az utóbbi a végtisztesség megadását jelentette. Doberdón és Karaszton 1917-ben egy időre megrekedt a front, ám míg a hadszíntér Piave mellé tevődött, a temetők végső kialakítását is befejezték. A hadsír-gondozó egységek a szétszórt sírokat és kicsi temetőket már a háború alatt felszámolták, az elhantoltakat exhumálták, azonosították, majd a maradványokat közös temetőkbe szállották. A fakereszteket kőtömbökkel, vas vagy kőkeresztekkel váltották fel. Külön ügyeltek arra, hogy azokat, akik életüket áldozták a hazáért - legyenek akár az ellensége katonái is - megilleti a külön sír, a névvel ellátott sírkereszt és a sírjel. Már a háború alatt tv-t is hoztak, hogy „Minden község méltó módon örökítse meg mindazoknak a nevét, akik közül a hazáért életüket áldozták fel.” A ma embere is tanulhatna e szép eszmékből. Ahogy telt azonban az idő és a háború véres jelenetei már rég homályba vesztek, úgy a látogatok is egyre elmaradtak Magyarországról. A magyar temetőket ugyan nem számolták fel, mégsem maradtak meg eredeti állapotukban. A temetők és sírkertek sorsa eltérően alakult: valahol nagyon nagy gonddal ápolták, gondozták őket, máshol pedig felszámolták vagy „csak” elfelejtették. A háború után az egykori hadszíntér területét megszerző Olaszország ha nem is akadályozta, de nem is vállalta az egykori ellenség háborús emlékeinek gondozását. Ezt ma többnyire az adott országok látják el, Magyarországtól pedig nem vagy vajmi kevés anyagi segítséget kapnak.

 

Szlovéniában való egy hónapos utunk során csupán a véletlennek köszönhetően mi is felfedeztünk két magyar katonatemetőt, és leróttuk tiszteletünket. A múlt heti írásomban ismerkedhettetek meg Javorcával, az 1916-ban osztrák-magyar hadsereg katonái által emelt templommal. A templomhoz Tolmin érintésével lehet feljutni, ahol pedig egy katonatemető található közvetlenül a Tolminka folyó mellett. A temető bejáratánál tábla igazítja útba az odatévedt lelkeket, így minket is. Arról ad felvilágosítást, hogy ebben a sírkertben kb. 6000 osztrák-magyar katona fekszik, akik az első világháborúban Vodil Urht és Krn között estek el. Egy másik táblán a családnak és a barátoknak nyilvánítanak részvétet a sírkert gondozói és a tábla felállítói. A gondozók között feltűnik Szlovénia, Tolmin, Ausztria és Salzburg …, de Magyarország neve sehol! Egy bácsika kérdésünkre azt mondja, hogy szerinte nálunk nem is tudnak erről a sírkertről, vagy csak egész egyszerűen tesznek rá, hogy itt mi van, vagy mi volt. Elmesélte, hogy szokott errefelé magyarokat látni, de azok főként a Javorcai templomhoz igyekeznek pillantásra sem méltatva ezt a rendezett katonatemetőt. A táblán feltűnik ehhez kapcsolódóan még egy érdekesség: megemlíti Javorcát, hogy az itt elesettek nevét a templomban található táblákon is megtalálhatjuk.

 

Magyar sírkert Tolmin mellett. A temető legnagyobb szombra magyar mester munkája.

 

A másik katonatemető, melyet utunk során felfedeztünk nem az Isonzó-völgyében hanem a Bohinji-tónál található. Ez a sírkert jóval kisebb az előbb említettnél, azonban sokkal „barátságosabb”. A gyönyörűen megmunkált fakeresztek, a virágokkal, fákkal dúsított terület mind hangulatában mind légkörében legkevésbé emlékeztet egy temetőre. A sírok között járkálva itt is számtalan magyar nevet fedeztünk fel, ám itt már egy magyarországi társaság díszkoszorúját is megtaláltuk. A kiemelkedő figyelemnek oka lehet a temető fekvése is, vagy az is, hogy közvetlenül a Slavicai vízeséshez felvezető út mellett, a Zlatorg szállótól nem messze található.

 

Szépen gondozott magyar sírkert a Bohinji-tó mellett

 

 

Néhány érdekesség és minden, amire már (itt) nincs hely...

 

A Vrsic-hágónál történelmi emlékhelyek sokasága sorakozik és kínálnak látnivalót. A hágótól lefelé haladva egy régen hadifogoly-táborként használatos területre bukkanhatnánk, ha 1915-ben nem temette volna be egy hatalmas lavina. A lavina több száz foglyot temetett maga alá, melyet ma a katasztrófa áldozatainak felszentelt temető és egy ortodox fakápolna jelez.

 

Továbbhaladva a Száva völgyében az út Tarvisióból indul a Predil-hágóra, ahonnan a Karitnica folyócska völgye vezet le az Isonzóhoz. A hágó stratégiai jelentőségére egy emlékmű figyelmeztet. A piramisszerű építmény előtt fekvő bronzoroszlán viszont nem az első világháborúban harcolók hanem az 1809. május 18-án a franciák elleni harcban elesett Johann Hermann emlékét őrzi. Továbbhaladva az út egy romos erőd – ,mely a 19. század második felében épült - belsején halad keresztül, mely jól szemlélteti, hogy az erősség az út védelmére épült. Hiába védte négy ágyú és nyolc géppuska, az olasz tüzérség 1915-ben szétlőtte, ám még így is érdemes megcsodálnunk.

 

Az erődtől lefelé az alpesi tavak települése képét mutató Log pod Mangartom falucska végén az út melletti köztemetőnél találjuk a katonai sírkertet. A fejfa gyanánt állított vaskeresztekre erősített névtáblák furcsa benyomást keltenek. Az évszámok itt igen változóak. Csatáról csatára követhetjük nyomon az elesetteket egészen 1917 őszéig.

 

Pár kilométerrel lejjebb, a Kortinica folyócskán átvezető híd védelmére épült, sok háborút megélt kétszintes erődöt fedezhetünk fel. A turisztikai látványossággá szelídült Kluz erőd hadtörténeti gyűjtemények és természetföldrajzi kiállításnak ad helyet.

 

Bovecben a városka északi részén egy szép sírkert található. Bejáratánál a három nyelvű tájékoztató tábla láttán szomorúan kérdezzük magunktól: az osztrák-magyar hadseregben nem harcoltak honi katonák, hogy egyetlen magyar feliratot sem látunk? A sírkert főhelyén álló hatalmas kereszt tövében lévő kis magyar kopjafa története, hogy a győri Révai Miklós Gimnázium tanulói egy nyírségi fafaragó ajándékaként a helyiek engedélye és hozzájárulása nélkül helyezték el 1992-ben.

 

Kobaridban egy Európa-díjjal kitüntetett Hadtörténeti Múzeumot érdemes felkeresnünk. A bolthajtásos kapu egy széles folyosóra visz, amelynek egyik falát tabló borítja sok-sok katona portréjával. A múzeum nem a történések sorrendjében ad áttekintést a háborúról, hanem annak csak egy-egy szeletét tárja a látogató elé. A fekete terem például a háború borzalmairól, a fehér terem a jég birodalmában viselt ütközetről szól. A harmadik terem találóan a Hátország nevet kapta, amelynek anyaga az első vonal mögötti állapotokat szemlélteti. (További információ és sok érdekesség: www.kobariski-muzej.si illetve www.bunkermuzeum.hu/Bunkermuzeum/utazasok/2008/05/2008-05-23.htm )

 

Az Isonzó mentén a Kobarid medence évezredes történelmére szinte mindenütt ráépült az első világháború. Erről győződhetünk meg, ha végigsétálunk a történelmi és kultúrtörténeti értékeket bemutató tanösvényen, ahol többek között egy emlékhelyre, a Tonocov várra, egy védelmi állásra és egy lengőhídra és végül a Kozjak-vízesésre bukkanhatunk. Ez utóbbit mindenkinek ajánlom, még ha magát a tanösvényt be sem járja, ne hagyja ki a vízesést, mert leírhatatlan a csodálatos látvány.

 

Végezetül csupán még annyit, hogy nagyon szomorúnak tartom, hogy sem az iskolákban sem az útikönyvekben nem szentelnek elég figyelmet a magyar emlékhelyeknek. Ne kövessük vakon mi is a hibákat, járjunk nyitott szemmel, mert hogy még egyszer magamat idézzem „bizony mindenhol találhatunk magyar emlékhelyeket”!

 

Útikönyvajánló és forrás:

Budai Ákos- Budai Zoltán: Szlovénia és a Trieszti-öböl magyar szemmel, Ketzal Kft, Bp., 2005.

Bedécs Gyula: Szlovénia, Isonzó, Doberdó. Magyar emlékek és látnivalók, BKL Kiadó, Szombathely, 2005.

 

Pálinkás Viktória

ELTE Online

 

A képek a szerző munkái.