Reflektorfényben a tornacsarnok, ahol a Kárpát-medencei egyetemek legjobb röplabdásai vívtak meg egymással.
A Kárpát-medencei Egyetemek Kupája, vagy közismertebb nevén a KEK idén októberben immár 12. alkalommal kerül megrendezésre a fővárosban, különböző helyszíneken, hét sportágban. Budapest a hagyományokhoz híven a Magyarországon élő sportolók mellett vendégül látja a Felvidékről, Kárpátaljáról, a Vajdaságból, illetve Erdélyből a mérkőzésekre látogató játékosokat, hiszen az esemény elsődleges céljai közt a határon átívelő kapcsolat- és közösségépítés szerepel. Emellett természetesen izgalmas mérkőzésekre számíthattunk ezalatt a három nap alatt, megannyi sportoló és csapat sikeréért szoríthattunk a hétvégén.
A csütörtöki ünnepélyes megnyitót követően a reflektorfény teljes mértékben a sportolókra illetve a versenyhelyszínekre terelődött, hiszen pénteken a csapatsportágakban megkezdődtek a csoportmérkőzések a Tüskecsarnok tornatermeiben. Nyolc órakor vették kezdetüket a többek között a férfi röplabdamérkőzések, amire magam is kilátogattam, hogy testközelből tapasztalhassam meg a hangulatát ennek a nem mindennapi sporteseménynek, emellett tapasztalatokról és elvárásokról érdeklődjek a részt vevő csapatoktól.
A reggeli órákban szép lassan szállingózni kezdtek a csarnok területére a sportolók, menekülvén befelé a kinti fagyos levegő elől a fűtött tornatermekbe. Odabent légkör abszolút fesztelennek tűnt, a játékosokon nem sok nyoma mutatkozott a bárminemű idegességnek. Vagy talán csak a szó szoros értelmében az arcukra fagyott a mosoly, ami a kinti hőmérséklettel tisztában léve nem is olyan elképzelhetetlen szenárió. Elő is kerültek a labdák, a bemelegítés után pedig nyitómérkőzésként egy BEAC–Corvinus összecsapás következett. A pálya szélén rajtam kívül egy szem szurkoló lány tartózkodott, akinek véleményét ki is kértem a meccs várható alakulásáról. Legnagyobb szerencsémre amellett, hogy egyedüli képviselete volt a közönségnek, a szakkomentálásban és érdekességek mesélésében is a segítségemre volt. Mint kiderült, Lili szintén az ELTE hallgatója, emellett maga is röplabdázik, méghozzá az NB1 keretein belül. A csapat vérbeli támogatóként még az egyetemi órája előtt beugrott a csarnokba, hiszen semmiképp nem hagyta volna ki a BEAC mérkőzését. Állítása szerint kemény meccsnek néztek elébe a fiúk, akiknek rögtön reggel egy jó hírű ellenféllel kellett megmérkőzniük, a céljuk pedig természetesen a győzelem volt. Nem is kezdődhetett volna jobban a nap, hiszen a BEAC sikerrel nyitott, ami bőven megalapozta a hangulatot köreinkben. A nyertes csapat értékelt: nem egészen ilyen mérkőzésre számítottak, de a végeredménnyel természetesen elégedettek lehettek, bíztak a csoportelsőség megszerzésében. Blokkjaikat jónak minősítették, többek között ezekből tudtak előnyt kovácsolni a rivális Corvinus ellen. Mikor a hangulatról illetve a szurkolók foghíjasságáról kérdeztem őket, azt felelték, egy mérkőzés nem feltétlen attól lesz jó hangulatú, ha több száz néző előtt játszhatnak. Való igaz, az eredmény magáért beszélt, nem szorultak rá hatalmas hangorkánra a győzelemhez.
Szinte még ki sem hűlt a harctér, máris érkeztek a következő csapatok: a második mérkőzés a kolozsvári Bolyai egyetem valamint a METU közt zajlott le. A kezdő sípszó előtt még elcsíptem a METU hallgatóit egy rövid beszélgetésre. Bár ők nem voltak egyenmezben, mint a kolozsvári csapat, mégis az egységet véltem felfedezni bennük, és mint csapat működtek a pályán kívül is. Kérdésemre elmondták, pár játékosuk már részt vett a korábbi években a KEK-en, így tapasztalatból nem volt hiány. A hangulatra sem panaszkodtak, azonban annyit megjegyeztek, hogy „egy kis zenét nyomhatnátok”. Amikor afelől érdeklődtem, mivel lennének elégedettek, azt felelték, hogy egy karton vízzel. Mikor aztán komolyabbra fordították a szót, megtudhattam, hogy azért mégiscsak egy nyertes meccsre vágytak leginkább.
A meccs ideje alatt egy kolozsvári szurkoló lány mellett foglaltam helyet, aki lerántotta a leplet arról, hogy bár a bolyaisok öltözéke egységes, sajnos közös edzésekre nemigen van lehetőségük, emiatt nem tudtak együtt készülni a mostani mérkőzésre. Egyik játékosuk, Zsolt például elmesélte, hogy ő az utolsó utáni pillanatban vált csak csapattaggá. A kolozsváriak játékán is meglátszott az összeszokatlanság, ami az első meccsükön több értékes pont elveszítésében nyilvánult meg. Ellenben a METU- ra rámosolygott a szerencse, hiszen egy szoros mérkőzés után elmondhatták magukról, hogy rögtön az első meccsüket siker koronázta. Így az általuk kitűzött célt is bezsákolták (bár arról, hogy vajon a karton vizüket végül megkapták-e, nincs tudomásom).
A játszmákon kívül érdekes volt látni a felfogásbeli különbségeket a csapatok közt. A legtöbben rögtön mérkőzés után, felnyalábolva a felszerelésüket, elhagyták a csarnokot, azonban akadtak olyanok, akik a büfé szendvicskínálata helyett ellenfeleik játékát tanulmányozták, esetleges trükkök vagy taktika megfigyelése érdekében.
A harmadik mérkőzés főszereplőiként az Óbudai Egyetem, illetve a Nemzeti Közszolgálati Egyetem hallgatóit köszönthettük. Előbbiek kis híján kétszer annyi játékost tudtak felvonultatni kék egyenmezükben, mint a pálya túloldalán a NKE csapata, akik mindössze hat játékossal érkeztek a helyszínre. A mérkőzést megelőző hangulat is rendkívül különbözőnek bizonyult a két térfélen. Míg az óbudaiak viccelődve, fesztelenül adogattak egymásnak melegítés közben, a túlsó oldalon inkább ennek ellenkezője volt tapasztalható. A meccsen egy dinamikus, összeszokott csapatot láthattunk az Óbudai Egyetem együttesének formájában, minden játékos tudta, hol a helye a pályán és mi a szerepe. Mivel nem szűkölködtek a cserejátékosokban, bőven ki is használták a helyzetük adta lehetőséget. A közszolgálatisoknak ellenben minden körülmény ellenére is erősnek és szívósnak kellett maradniuk, hiszen csak így volt esélyük felvenni a kesztyűt ellenfelükkel. Azonban nem kellett sokáig várniuk őrangyalaikra, a második szett közben betoppant a csarnokba az NKE női röplabda csapata, akik hangos buzdításukkal és tapsolásukkal elérték, hogy a fiúk hamvaikból feltámadt főnixekként folytassák a játékot. Azonban ez sem volt elég számukra a győzelmi pont megszerzéséhez, így az ÓE csapata diadalmaskodhatott.
Az óbudaiakkal sikerült értékeltetnem röviden a meccset, persze miután egy kicsit kifújták magukat. Felmerült az a kérdés is, hogy milyen ellenfél volt számukra az NKE. Úgy vélekedtek, hogy a közszolgálatisok nagyon szépen összeszedték magukat a mérkőzés végére, tudtak ésszel játszani, valamint rengeteg blokk született részükről. Mikor előhozakodtam a két csapat létszámkülönbségével, nevetve állították, hogy a meccs előtt pár nappal még ők is úgy gondolták, nem is sikerül csapatot kiállítaniuk. Ezt azonban jócskán sikerült felülmúlni, hiszen öt cserejátékost tudhattak magukénak, és tapintható előnyre tettek szert.
– Mit szóltatok az ellenfél hirtelen beállító szurkolótáborához? – kérdeztem, az NKE lánycsapatára célozván.
– Azért ment olyan jól utána nekünk, mert azt hittük, hogy nekünk szurkolnak… – állította egyikük.
– Én magaménak éreztem a szurkolást.
– Én lámpalázas is lettem egy kicsit, mikor megjelentek…
– Direkt hibáztam a végén, mert akkor úgy éreztem, nekem szól tőlük a taps! – özönlöttek az egyéni felfogásmódok a szurkolókkal kapcsolatban.
Így zajlottak hát a pénteki helyosztók, ahol az izgalmakkal teli mérkőzéseken kívül nem volt hiány a közönségbarát játékból sem. Megismerhettem, ha csak pár rövid beszélgetésen keresztül is, több olyan sportolót, akikkel a KEK megrendezése nélkül talán sosem találkoztam volna. Nagyon élveztem minden órát amit kint tölthettem, bátran ajánlom mindenkinek a részvételt az elkövetkezendő években, legyen szó akár sportolóról, akár szurkolóról.
Fotók: Pécsi Máté, ELTE Online
