Elte Online hírportál

Bokros Lajos a tandíjról (2008-08-04)

A meghívott vendég (volt pénzügyminiszter, az ELTE Gazdasági Tanácsának elnöke) két dolgott bocsátott előre. Először is nem csak a felsőoktatás finanszírozási rendszeréről akar beszélni, mivel az önmagában nem jelent semmit. Lényeges, hogy egy társadalmi intézményi alrendszer milyen célt szolgál ? jelen esetben a fő szempont a kiművelt emberfők termelése. Ez túlmutat a szűken vett pénzügyi kérdéseken, és bár ezek is fontosak, nem a legfontosabbak. A rendszernek három tényezőt kell kielégítenie: a minőséget, a hozzáférést és a költséghatékonyságot. Másodszor, nem tudja, mi lesz, csak azt tudja elmondani, minek kéne lennie. Az OKM-ben (Oktatási és Kulturális Minisztérium) születő döntéseket nem tudja érdemben befolyásolni, és nem osztják meg vele az elképzeléseket. A bevezető szavak után a közoktatás és a felsőoktatás különbségein keresztül mutatott rá a fő problémákra az ex-pénzügyminiszter. A közoktatásban kötelező részt venni, de csak egy véges időtartamon belül, és egyszerre csak egy iskolába lehet járni. Ebből a térbeli és időbeli korlátból adódóan pontosan tervezhető, hány főnek kell részesülni benne. Emellett mindenkinek el kell jutnia egy olyan szintre, hogy vagy a felsőoktatásba, vagy a munka világába tovább tudjon lépni. Így a kimeneti teljesítmény jellemezhető. A felsőoktatás ezzel szemben nem kötelező, nem szükséges és nem is érdemes mindenkinek részt venni benne. Azokban az országokban szokott megjelenni a diplomás munkanélküli sereg, ahol 60%-nál többen kapják kézhez ezt a papírt egy adott korosztályban. A térbeli korlátozottság sem áll fenn. Több intézményt is lehet egyszerre látogatni. Egyfelől ez jó, mert felhasználói oldalról versenyhelyzetet kényszerít, másfelől túlkeresletet okozhat. A véges idejűség sincs meg, (majdnem) akármeddig lehet tanulni. Nehéz megmondani, meddig van az alapképzés, ami állampolgári jogon kell, hogy hozzáférhető legyen. A kimeneti teljesítmény mérése sem egyszerű. Ha egy kenyeret, vagy egy autót veszünk, rövid időn belül jön a visszajelzés, rossz volt-e, és elég gyorsan, viszonylag kis költségen megtanuljuk, legközelebb mit (ne) tegyek. A felsőoktatással más a helyzet. Ennél költségesebb és hosszabb tanulási idővel és visszacsatolással rendelkező intézményrendszer csak egy van, az egészségügy. Ráadásul a piaci szereplők ? a diákok alulinformáltak, a kínálati oldal van a fő pozícióban. Komoly következményei vannak a piac egyensúlyára, hogy hogyan finanszírozzuk a rendszert. A közoktatás ingyenes. (Ez csak annyit jelent, hogy ha mondjuk az ember beszerez egy marhát, amikor megkapja a jószágot, annak helyén és idején nem fizet.) A legtöbb országban fejkvóta szerinti finanszírozás van, amelynek forrása az általános adóbevétel. Mivel egyszerre csak egy helyen, és véges ideig tanulhat valaki, ez nem gerjeszt túlkeresletet. Ha viszont a felsőoktatás ingyenes, az már elvileg túlkeresletet indukál, mert módja van több egyetemen több ideig több egyénnek benn lenni. Az államok többségében a felsőoktatást fejkvóta szerint finanszírozzák, de ez erre nem alkalmas, mivel van gyakorlatilag is túlkereslet. Máshol, mint például amerikában, a felsőoktatás olyan termék mint az autó. Ez két szélsősége a megoldásnak, de van mindkettőnek hátránya. Nagy probléma, hogy nem tudjuk a kimeneti teljesítmény minőségét előre jól megmérni, és annak alapján orientálni a diákokat. Egy diploma érése 3-5 év, és ez alatt az egyetemek közti minőségi rangsor gyökeresen megváltozhat. Hogyan lehet ezen változtatni? Létezik három mechanizmus, amivel a diákságot lehet informálni, így valamennyire védeni a kiszolgáltatottságtól. Ma aggasztó a minőség mérése. Az akreditációs bizottság a bemeneti teljesítményt méri, például hány cikke jelent meg egy adott oktatónak. A kimenet fő mérője, hogy hova lehet a kézhez kapott papírral elhelyezkedni. Ezt a magyarországi felsőoktatási intézmények töredéke nézi, követi (az ELTE nem tartozik a töredékhez). Helyette mindenféle (fekete)listák keringenek vállalatok által összedobva, honnan ne vegyenek fel embert, de ezeket nem merik nyilvánosságra hozni. A jelenlegi nyilvánvalóan helytelen állapotot azzal lehetne megszüntetni, ha maga az állam tenné kötelezővé az egyetemek és főiskolák számára a kikerülők nyomonkövetését. Mindenképpen orientál, és fontos jelző, hogy egy adott képzés után hova lehet és hova nem lehet elhelyezkedni. Ez az egyik mechanizmus a háromból. A másik az, hogy nem elég az intézmények önértékelése, kellenek független minősítő cégek értékelései is. Hiller István oktatási miniszter szerint a felsőoktatással az a legnagyobb baj, hogy az első kétszáz világszínvonalú egyetem között egy magyar sincs. A harmadik védvonal pedig az, hogy nem az államnak kell megmondani, melyik egyetemre hányan menjenek. Most a felvételi keretszámokat nem osztják le előre, a felvételikor első helyen megjelöltek alapján döntenek. Ez a megoldás nem teljesen jó, mert van infrastrukturális korlát. Az oktatás minőségét rontja, ha a szabott méretű terembe, könyvtárba, kollégiumba többeknek kell bezsúfolódni. A mai egyetemeknek az a legfőbb baja, hogy a kínálati oldalon a verseny hiányzik. Fejkvóta helyett a fizikai infrastruktúrát kellene finanszírozni, meghatározva, hogy egy intézmény jó minőségben mennyi embert képes kiképezni. A verseny pedig ott lenne, hogy az ezen felüli költségeket a diákok befizetése fedezi. Így egyrészről a diák jobban rá lenne kényszerítve, hogy tudatosan megválassza, hova megy. Egy értéktelen diplomáért nem sokan fizetnének feleslegesen. Másrészről az intézmények rá lennének kényszerítve a minőségre, mert csak így tudnak hallgatókat szerezni, akik révén például az oktatók béréhez és az esetleges fejlesztések költségéhez juthatnak. A tanároknak is érdeke lenne a színvonalas oktatás, mert a fizetésük léte ettől függ. Ehhez persze kell a közvetlenebb visszacsatolás is, mivel most az oktatók közalkalmazottak, így bárhogy tanítanak, nem lehet kirúgni őket. A tandíj önmagában se nem jó, se nem rossz. Nem önmagában, hanem sok más intézményi változtatással együtt megoldás. Egy katalizátor, amely beindíthatja a folyamatokat. A tandíj az, amivel ki lehet a nyulat ugratni a bokorból. Nem tudjuk, milyen irányba fog menni a felsőoktatás. A leértékelődés ellen felélő politikával csak egy ideig lehet védekezni. Magyarország Európa bajnok költségvetési hiányban, erre a terültre sem fog több pénz jutni a jövőben. Ha nem lesz szerkezeti reform, a minőség tovább romlik, és ez szegregációhoz vezet, a gazdag külföldre megy diplomáért, a többinek meg jut az itthoni értéktelen. A jelenlévők több kérdést is intéztek a meghívott vendéghez. Előkerült a szociális oldal is, valamint a kisszakok (Klinghammer István, az ELTE volt rektorának szavaival élve orchideaszakok) jövője. Felmerült, hogy az állam eddig rosszhelyre tolta a pénzt. Egy diák joggal feltételezhette, ha fizetik a képzését, annak oka van, mégpedig az, hogy szükség van arra a diplomára. Miért nem tett lépéseket a kormány, hogyan lehet ezt megváltoztatni? Az utóbbi kérdésre adott válaszában Bokros Lajos élesen bírálta a jelenlegi helyzetet. Parametrikus (csak a mennyiségi paraméterek eltolásával járó) reformok helyett paradigmatikus (az egész rendszer működését átalakító) változtatásokra van szükség. Nagy baj, hogy ehhez a jelenlegi kormányzatnak nincs se szaktudása, se bátorsága. A felsőoktatási piac irányítása a kínálati oldalon van, amíg nem lesz erő, hogy a keresleti oldalt tartsuk főszereplőnek, nem lesz versenyhelyzet. Magyarországon nem egyszerűen a nyúl tagja a vadásztársaságnak, hanem ő az elnöke. A kisszakok ügyében érdemes megnézni, mi történik a világban. A melegvizet kár föltalálni. Egy egyetem minőségét az is adja, hogy mennyire tud többféle diploma szerzésére lehetőséget nyújtani. Az orchideaszakok a globalizált világban kőkemény gazdasági hasznot hozó tényezővé is átalakulhatnak. Ha pedig más miatt nem, presztizsből is érdemes keresztfinanszírozásból vagy pályázati pénzekből fenntartani ezeket. A szociális kérdés megoldásához meg kell nézni, az adófizetők pénze hogyan hasznosul, kik részesednek belőle. A finanszírozási oldalon három dolog szerepel, a tandíj (amit mindenki fizet), az ösztöndíj (amit a jól tanuló kap) és a szociális támogatás (a rászorulóknak). Leendő hallgatóból négyféle van. A gazdag és okos fizeti a tandíjat, és kapja az ösztöndíjat ? mivel mind az észbeli, mind az anyagi erőforrásokkal rendelkezik, érdemes és lehetséges egyetemre mennie. A szegény és okos fizeti a tandíjat, kapja az ösztöndíjat és a szociális támogatást ? az utóbbi kettő fedezi a tandíjat, így nem csak érdemes továbbtanulnia, de lehetősége is van rá. A gazdag és buta fizeti a tandíjat, a papa meg eldönti, támogatja-e ezt. A szegény és buta fizethetné a tandíjat, de mivel ezt a szociális támogatás önmagában nem fedezi, kimarad a felsőoktatásból. Nehéz kérdés, hogy ki a rászoruló. A legjobb, ha ezt a hallgatótársak döntik el. A diákok húsz százalékának kéne szociális támogatást kapnia, melynek felét állami forrásból, felét a tandíjakból kellene biztosítani. A rendezvény végére a Gazdasági Tanáccsal kapcsolatos kérdés maradt. Juhászné Huszty Katalin gazdasági és műszaki főigazgató szerint fontos, hogy szét tudják választani a reális célokat az álmoktól. Most aktuális az intézményi fejlesztési terv, és nem látszik a karok és a Gazdasági Tanács között az a közvetlen kapcsolat, ami révén kiderülhetne, mik a reális célok, és mik az álmok. Bokros Lajos elmondta, az intézményi fejlesztési tervet még nem látta, ígéret szerint a tanács majd januárban megnézheti. Az ELTE-n szinte korlátlan kari autonómiák vannak. Az ELTE nem egy, hanem nyolc egyetem, és ez óriási probléma. Például majdnem minden karon van külön szociológia tanszék. Normál helyen ebből egy van, és ez biztosítja az egész intézményben a szükséges oktatást és tananyagot. Az ELTE-n még csak szakmai követelményrendszer sincs. A gazdasági főigazgatónak nincs hatalma, hogy utasítsa a nyolc kar gazdasági irodáit. Egyik karon eszméletlen pénzfeleslegek, másikon rettenetes hiányok vannak. A Szenátusban pedig mindenki őrzi a százszázalékos autonómiáját. Őrületes pazarlás folyik a hiányok mellett a párhuzamosságok miatt. A Gazdasági Tanácsnak csak javaslati joga van, most a belső hatékonysági tartalékokat tárja fel. Hegedűs László Károly