Mire jó a történelem? Az Annales-kaland sodrában (2009-10-10)
Mire jó a történelem? Mit csinál egy történész? Hogyan gondolkodtak a történelemről a XIX. században, és kikhez köthető a történettudomány nagy paradigmaváltása a XX. század elején? Marc Bloch hatvan éve megjelent „testamentumának”, A történész mesterségének jubileuma kapcsán kiderül, miért jelentős az idén nyolcvan éve alapított Annales folyóirat, min szokásuk összeveszni a történelemről gondolkodó nagy koponyáknak, és hogy lesz abból a félmondatból szállóige, hogy „úgy, ahogy az történt”.
A legnehezebben megválaszolható kérdések egyikét tette fel egyik könyvének címében a neves angol szovjetológus, E. H. Carr, mikor azt kérdezte: „Mi a történelem?” A kérdés megválaszolására ma ugyan már több könyvtárat megtöltő szakirodalom áll rendelkezésünkre, az azonban bizonyos, hogy egyértelmű válasz nem adható rá: a történelemnek nincs amolyan kategorikus „leglényege”. Terry Eagleton oxfordi irodalomtudós könyvében (A fenomenológiától a pszichoanalízisig) szemléletes példákon keresztül mutatja be, miért olyan nehéz definiálni az „irodalom” szót egész egyszerűen a nézőpontok sokasága miatt, s ugyanez elmondható a történelemről is, mely Romsics Ignác osztályozása szerint egyaránt jelentheti: 1. a múlt teljességét, függetlenül attól, hogy mit tudunk róla, 2. a történelmi emlékezetet, azaz a múltra vonatkozó ismeretanyagot, és 3. magát a történetírást, mely ezt az anyagot létrehozza vagy ismertté teszi. Nem belebonyolódva a három funkció közti igen számos különbségbe, a felsorolással csupán láttatni akarjuk, mennyire különböző dolgokat takarhat egy egyértelműnek gondolt fogalom – de ez persze nem is csoda, mert mint a legtöbb nem egzakt tudomány, így a történelem és a történettudomány is évszázadok által formálódott a mai alakjára a legkülönbözőbb ideológiák, nézőpontok és szempontrendszerek viharában. Míg azonban első évszázadaiban minden erejével igyekezett lemorzsolni magáról a különböző „rátelepedő” tudományágakat – elsőként a teológiát, majd a filozófiát és az irodalmat – addig a huszadik század fordulata éppen a nézőpontok sokszínűsítését és a rokonként értelmezett társ(adalom)tudományok bevonását tűzte ki célul a történettudomány elé. De haladjunk kicsit lassabban!
Kezdetben – az ó- és középkorban – négy olyan történeti ág alakult ki, mely érdemesnek mutatkozott a megírásra, és később is számot tarthatott az egyre táguló olvasóközönség érdeklődésére: a hadtörténet (vagyis a háborúk története a la Hérodotosz, Thuküdidész, Titus Livius), a politikatörténet (vagyis egy nép vagy később egy állam története), a hozzá szorosan kapcsolható diplomáciatörténet (vagyis a népek és államok kapcsolattörténete) és a biográfia (vagyis egy kiválasztott „nagy ember” élettörténete, legyen az szent (az ő életrajza a hagiográfia) vagy államférfi (Plutarkhosz párhuzamos életrajzainak főszereplőitől Napóleonon át Francóig). A sokszor vég nélküli, strukturálatlan anekdotázásba (avagy hogyan bizonyítsuk fejezetek hosszú sorával, mennyire gonosz is volt Nero), esetleg féktelen unalomba (kit érdekel, hogy egy világvégi kolostorba Szent János napján belecsapott a villám?) fulladó történetek láttán nem csoda, hogy a tizenkilencedik századig a történelemre nem tekintettek független tudományként, hanem a filozófiához képest alárendelt, az irodalommal társítható, szórakoztatásra alkalmas ágként. Nyakas és lekicsinyelt képviselői előtt így adott volt a feladat: a történelmet egyrészt függetleníteni kellett a ráragadt, objektivitást gátló sallangtól, másrészt presztízst kellett neki adni, ehhez pedig az kellett, hogy elismerjék tudományként.
Egyik sem volt egyszerű feladat, s egyik sem egy generáció munkája: egészen a XVII. század végéig túlsúlyban vannak az olyan teologikus világlátású történetírók, akik népük vagy a világ történetét abból a könyvből igyekeznek levezetni, amelyet a legjobban ismernek: a Bibliából. Így értesülhetünk róla, hogy eleink vajon Noé melyik fiától erednek, vagy mit csináltak a babiloni fogság óráiban, a későbbi történeteket pedig a korabeli bestsellerek (mondjuk a Roland-ének) geszták, krónikák meg a legkülönfélébb szóbeszédek alapján igyekeztek rekonstruálni – aki olvasott Anonymust, sejtheti, milyen sikerrel.
A presztízs kivívásához tehát alapvetően hiányoztak a módszertani alapok, melyeket elsőként a főképp bencés szerzetesek által művelt erudita iskola igyekezett meghonosítani, kritikus szemmel vizsgálva a feltárt, lehetőleg eredeti forrásokat. Őket azonban viszonylag gyorsan, a XVIII. század elejére felmorzsolták, és e század harmincas éveitől már a filozofikus történetírás kerekedett felül. Ahogy az enciklopédista D’Alembert fogalmazott: „a filozófiai értelmet nélkülöző történettudomány utolsó az emberi ismeretek sorában” – vagyis a mostohatestvérként kezelt történetírásból csak az volt értelmesnek tekinthető, melyet filozofikus kérdésfelvetések mentén fogalmaznak meg. A filozófia és a történelem e szimbiózisából ugyan érdekes ágak (történetfilozófia, történetelmélet, filozófiatörténet) és gyümölcsöző kérdésfelvetések (Mi a történelem? Merre vezet útja, van-e kifejezett iránya, s ha igen, milyen irányban halad? Mi vezérli ezen az úton, eszmék, a Szellem, vagy valami más? stb.) származtak, de nem igazán segítették elő a történészet önállósodását és a vele foglalkozó mesteremberek professzionalizációját.
A Forradalom utáni Európában még jó ideig kellett várni, hogy a történelem kutatásának intézményes keretei kiépüljenek. Ebben nagy része volt annak, hogy a történelmet még mindig nehezen fogadták el legitim tudományként, ami annak tényében nem csoda, hogy a XIX. század során fokozatosan előretörő pozitivista tudományfelfogás istene az objektivitás, márpedig a történelem embertudomány, így erősen szubjektív. Ahogy Marc Bloch igen elmésen megfogalmazza, míg egy kémiai elem nem fog tiltakozni, ha esetleg héliumnak nevezik el, addig egy adott embercsoport identitását illetően ezernyi kérdés merülhet fel, s míg ugyanaz a matematikai egyenlet rendszerint ugyanazt az eredményt hozza, ugyanolyan jellegű történelmi események (ha lennének is ilyenek) nem feltétlenül predesztinálják ugyanazt a jövőképet eltérő korokban vagy országokban. Mindezek ellenére a XIX. század közepének történészei megpróbálták a lehetetlent: Fustel de Coulanges arra szólította fel a történészeket, hogy töröljék magukból a vizsgált múlt óta eltelt időt, legyenek pártatlanok, helyezzék kívül magukat nemzeten és valláson, mert csak így érhető el a kellő objektivitás. Poroszország hivatalos történetírója, Helmut von Ranke pedig arra szólította fel társait, hogy szorgalmasan járják a levéltárakat és ütköztessék egymással a feltárt forrásokat, hogy azokból kirajzolódhasson a múlt valósága, „úgy, ahogy az történt” (wie es eigentlich gewesen).
A vágy, hogy a történelem a természettudományokhoz hasonló presztízsű tudományág legyen, különböző megoldási javaslatokat hívott elő a különböző elmékből: Hippolyte Taine vagy Ernest Renan a történelemben rejlő törvényszerűségek fárasztó és anonim kimutatását tűzte ki célul a történészek elé, míg Ranke vagy Fustel a szubjektivitás látszatát is kerülni vágyván óva intették kortársaikat az ítélkezéstől. A nagy áttörés a század második felében történt meg a nyugati világban: a módszertan előtérbe kerülésével, a hivatkozás formalizálásával, a tudományos igényű, vaskos bibliográfiák mellékelésével és a tudományos nyelvezet átvételével a történelem belépett az akadémiai körökben is elfogadott társadalomtudományok sorába, az egyetemeken sorra alakultak a korra vagy szakterületre specializált tanszékek, az ezeken dolgozó történészek száma ugrásszerűen nőtt, megjelentek az első (szigorúan nem hobbikutatók által készített és számára készült) szakfolyóiratok (1859-ben a Historische Zeitschrift, majd ennek mintájára 1876-ban a mai napig megjelenő Revue historique), és egyre nőtt a történeti stúdiumokat hallgatók száma is. Úgy tűnt, a Langlois és Seignobos neve által fémjelzett módszertanos nemzedék igazi sikergenerációja lehet a történetírásnak, a huszadik század elejétől azonban vezéreszméiket számtalan helyről támadták.
Legerősebbnek a kritikusok közül az első világháború után az a strasbourgi egyetemen összeérett csoportosulás bizonyult, mely földrajzi helyzetének köszönhetően otthon volt mind a francia, mind a német kultúrában – ők adják majd később az Annales alapítóit. E csoport tagja a középkorász Marc Bloch és a főként kora újkorral foglalkozó Lucien Febvre, akik a durkheimi szociológiából, a Vidal de la Blanche-féle emberföldrajzból és Henri Berr szintetizáló történelemfelfogásából kiindulva bírálják a megcsontosodott módszertanos történészeket. Hogy mik azok a pontok, amikben nem értenek egyet Langlois és Seignobos iskolájával? Ennek részletes taglalásához elegendő elolvasnunk az Annales d’Histoire Économiques et Sociales első, 1929-ben (vagyis épp nyolcvan éve) megjelent számának köszöntőjét, illetve még inkább Marc Bloch idén hatvan éve megjelent, 1949-es klasszikusát, mely A történelem védelmében avagy a történész mestersége címet viseli. Utóbbi könyv szomorú pikantériáját az adja, hogy szerzője a második világháború vészterhes éveiben írta őket, kellő segédanyagok híján nagyjából fejből, s nagy ívű programja (nem véletlen a cím: a történelem védelmében) torzóban maradt, mivel az ellenállási mozgalom egyik vezetőjeként a nácik ellen harcoló Blochot a Gestapo lefogta, és több társával együtt 1944-ben kivégezte. A kötetet így csupán a világégés után, csonka formában adták ki öt évvel a szerző halála után, de így is mai napig érvényes felvetéseket tár az olvasó, s még inkább a történész elé.
Hogy miben mondott ellent Bloch és az Annales a módszertanos generáció történetíróinak? Először is masszívan szembefordult azzal az irányultsággal, mely a történelmet leválasztani igyekezett a rokon tudományágak kebeléről (emlékezhetünk a teológia vagy a filozófia „átkos gyámkodására”.) Ezzel szöges ellentétben Bloch a rokon tudományágak összefogását, egymás módszereinek, eredményeinek felhasználását sürgeti: nem véletlen, hogy az Annales szerkesztőbizottságában épp úgy találunk szociológust, mint politológust, közgazdászt, földrajzost vagy – természetesen – történészt. A folyóirat már címében ellentmond annak a beszűkült történetírói kánonnak, mely minden történelmi dolog közül az eseményt és minden forrás közül a leíró szövegeket részesíti előnyben. A címben szereplő gazdaság- és társadalomtörténet a lehető legtágabban értendő: az Annales történetíróit minden érdekli, ami emberi és ami a múltban történt (ezt szokás totális történelemnek hívni) legyen szó a búza árváltozásairól a tizenhatodik századi Mediterráneumban, vagy a születés és a halál történetéről. Ebben az irányban maga Bloch mutat utat A gyógyító királyok című könyvével, melyben angol és francia királyok betegségeket gyógyító érintéseivel foglalkozik, néhol polinéz törzsek szokásait idézve, rengeteg képi forrást felhasználva. Hogy mindez miért kirívó? Mert bátran nyúl a rokon tudományágakhoz (antropológia) párhuzamokért, és bőven meghaladja az írásos források kizárólagos felhasználását. Míg a korábbi nemzedékek gyakorlatilag csak elbeszélő forrásokból merítenek, Blochék lajstromokat, jegyzőkönyveket, összeírásokat használnak fel írásaikhoz, ikonokat, templomi ábrázolásokat tanulmányoznak, vagy épp kivonulnak a természetbe – na nem valami reneszánsz hóbortból, hanem, hogy az ember változtatta tájat szemléljék, okokat keresve annak átalakuláshoz. Mind a mai napig jellemző az Annales történetíróira az erős földrajzos felkészültség – ennek eredménye a történeti ökológia vagy az éghajlattörténet virágzása – és a rokon tudományágak (régészet, antropológia, szociológia) módszertanának, eredményeinek bevonása a kutatásokba.
A jelent feledni vágyó Fustel de Coulanges-zsal szemben az Annales történészei bátran nyúlnak napjaink világához – alapelvük, hogy a jelen emberét érdeklő, aktuális kérdéseket vessenek föl, s e kérdésfelvetés is vezérgondolataik között van. Az Annales történelme ugyanis nem eseménytörténelem, hanem kérdésalapú problématörténelem: egyikük sem azzal vág neki kutatásának, hogy megírja a szászok vagy frankok kronologikus rendbe szedett történelmét, sokkal inkább egy adott kérdéskörben „faggatják” forrásaikat. Vajmi kevéssé érdekes egy korunkbeli menedzser számára az, hány ágyúval lövették Konstantinápoly falait 1453-ban, no de ki az, akit nem izgat, miről gondolkoztak, hogy estek szerelembe, hogyan viszonyultak a születéshez, a halálhoz, az időhöz, vagy a betegségekhez eleink? De hogy deríthetjük ki ezekre a kérdésekre a választ? Elég, ha példaként Michel Vovelle hatvanas években végrehajtott kísérletét felidézzük. Vovelle azt próbálta meg kideríteni, milyen volt az emberek halálhoz fűződő attitűdje a XVIII. századi Provence-ban. Ennek a nehéz kérdésnek a felderítéséhez mintegy kétezer végrendeletet rágott át, hogy a temetési szokások és a kegyes adományozások változásait követve megállapítsa, hogy a XVII. század végi pompázatos, barokkos temetkezések időszaka után a XVIII. század végére a halál egyre inkább elszakadt az egyháztól, dekrisztianizálódott, s egyre inkább magánüggyé vált.
Vovelle (egyébként sok vitát kiváltó) értekezése nem csupán arra mutat rá, milyen módszerekkel kutatták és kutatják az érzések, identitások, gondolatok történelmét az Annales (és az újabb huszadik századi történésziskolák) történészei, de arra a változásra is, ami vizsgálati csoportjaik között végbemegy. Míg a tizenkilencedik század történészét (mondjuk a már említett Rankét) a nagy ember, a Király, a Pápa, a Herceg, a Hadvezér érdekli, a huszadik századét a „névtelen” tömeg – a falusi paraszt, a városi munkás, a felcser, a deák vagy a kereskedő – vagy ahogy mondani szokás, a „kisember” (menu peuple). A század második felére a középpontból (Nagy Ember) kiinduló vizsgálati spektrum egészen a társadalom pereméig terjed: fellendül az ún. marginalitások vizsgálata. Prostituáltak és bűnözők töltik meg a szakfolyóiratok lapjait, no meg a nők: a tudományosan megalapozott feminizmus fellendülésével könyvtárnyi szakirodalom kezd a testiség és a nemek társadalomtörténetével (gender studies) foglalkozni.
Fordulat áll be az Annales jóvoltából a történelmi valóságértelmezésben is: míg a pozitivista iskola a tiszta objektivitás illúziójában az ellenőrizhető tények gyártását tartja első számú feladatának, Lucien Febvre gyakorlott szemmel mutat rá a biztonságérzetet nyújtó tények ingatag voltára: „Alapadat? Dehogy! A történész hozta létre, s hányszor átdolgozta! Kitalált és gyártott adat, feltevések és hipotézisek alapján folytatott aprólékos és lelkes munka eredménye.” Az ilyen s ehhez hasonló demitizáló mondatok alapján alakul ki az a szójáték, mely remekül foglalja össze azt a folyamatot, melynek során a huszadik század alatt az objektív történelem abszolút bizonytalanná, szubjektívvé válik: a történész alkotása immár nem a múlt rekonstrukciója, csupán egy lehetséges konstrukciója – magyarán nem újra- hanem megalkotja a történelmet a rendelkezésére álló eszközök segítségével. Az a beismerés, hogy a múltat teljes valójában visszaadni lehetetlen, a század utolsó harmadában aztán olyan szélsőséges véleményeknek is táptalajt ad, mely szerint a történész által konstruált szöveg nem több egyszerű „diskurzusnál”, vagy egyenesen irodalomnál – s lám, már vissza is kanyarodtunk ahhoz a vádhoz (?), mely már évszázadokkal korábban is felvetődött, megkérdőjelezve a történelem létjogosultságát a tudományok közt.
A fentiek alapján nehéz lenne tagadni, mennyi mindennel járult hozzá az Annales a mai történettudomány kialakulásához. Hogy jobbat, építőbbet, igazabbat, szórakoztatóbbat olvasunk-e tőlük, mint annak előtte, annak eldöntése azonban már az olvasó dolga – és feladata.
Zelei Dávid
ELTE Online
