ELTE Maraton Kupa – majdnem
(2009-10-30)
Az ELTE csapata megnyerte a Maraton Budapest Bajnokságot – valószínűleg. Ami már most biztos, hogy Szabó Gábor (TTK) a Maraton OB ezüstérmese. Továbbá azt is tudjuk, hogy talán soha ennyi ELTE-s nem futotta le egyszerre ezt az embert próbáló távot. Ha a végső eredménylistákra még várnunk is kell, a négy kar (ÁJTK, BTK, PPK, TTK) hallgatói és oktatói bebizonyították kitartásukat. Hasonló sikereket kívánunk nekik a tanulásban és az oktatásban is!
Hogyan is lehetne egy versenyt – pláne egy maratoni futóversenyt – legjobban, leghűebben jellemezni, hangulatát visszaadni, mint a résztvevők szavait idézve megindítani a kedves olvasó képzeletét. Mennyi fényes, ragyogó teljesítmény születik, és mennyi keserves küzdelem zajlik egy maratoni futóverseny alatt. Egyszer Emil Zatopek, a négyszeres olimpiai bajnok hosszútávfutó mondta: „Aki szeretné átélni egy másfajta élet élményét, fusson le egy maratoni távot!” Ez a mondás abszolút igaz is annyi kiegészítéssel, hogy ez nem minden esetben olyan fennkölt és magasztos érzés. Lássunk néhány példát a Polythlon maratonistáinak versenybeszámolóiból:
„A Purgatórium, gyakori purgálással. Az első 20 km kafa, aztán a szokásos system error, ami 22 km iszonyú hányingerrel járt, kiszáradás, görcsök, megállások stb.” (Laca, aki mindig nagyon megszenved a maratonnal)
„Kb. 25-nél kezdtem azt érezni, hogy maratont futni nem a leges-legszórakoztatóbb dolog a világon, 32-nél meg már azt, hogy ennél nehezebb kevés van. Ebben leginkább görcsölő farizmaim, és hátsó combhajlítóim felső része voltak ludasak. Próbáltam nyújtani kicsit, de nem igazán segített. Innen 5:30-ban bekocogtam nagy-nagy-nagy nehezen, de iszonyúan vártam a végét. Aztán jött is. Borzasztó nagy megkönnyebbülés, hogy soha többet nem kell első maratont futni!” (Nóri, aki első 42 km-ét teljesítette kiváló eredménnyel)
„Életem egyik legnagyobb, de vitathatatlanul legeredményesebb futását produkáltam. Negyedik lettem az abszolút versenyben, az országos bajnokságon második. Borzasztó nagyot küzdöttem, és iszonyú érzés, amikor a táv végén már nem engedelmeskedik a testem, nem azt teszi, amit akarok.” (Gebregab, a csapat edzője)
„Lágymányosi híd után egy olyan eszméletlen unalmas szakasz jött (8-15 km), hogy elég nehéz volt kibírni. Pedig végig a szembejövő csajokat stíröltem. A mélypont viszont a Margit-híd után következett. Szó szerint vánszorogtam. Ekkor ugyebár már túl voltam az általam eddig futott leghosszabb félmaratoni távon, tehát olyan tartományban mozogtam, melyről korábban csak sejtéseim voltak. Mármint, hogy ott is van élet. Nos, nem sok. Hanyatt feküdtem egy nagy fa alatt és csak néztem a felettem hajladozó ágakat és ez járt a fejemben: "Uram, jó nekünk itt lenni!" (Mt 18, 7)” (Ripetti, a király)
„Nekem ez volt a 2. maratonom és már megint egyéni csúcs lett!” (Pierre, kinek szűkszavú nyilatkozata nagyon kemény edzésmunkát takar. Jó matematikusként mindig jól beosztja az erejét, és az „Inkább az edzésen egy vödör veríték, mint a versenyen egy csepp vér!” filozófiáját vallja)
„SPAR 30km: idén még korainak éreztem a maratont, ezért választottam a 30km-es távot. Sikerült megfutni a tervezett időmet, bár a verseny vége nagyon nehéz volt. Az elejét kissé elfutottam (4:20- 4:35/km), aztán igyekeztem tartani a 4:40-en belüli km-eket
Nagy küzdelem volt a vége, de sikerült.” (Lilla, aki nem csak gyors, de megfontolt is)
Ezek tehát a versenyélmények. Egy autóból dudálva nehéz lehet megérteni, miért olyan jó a városi „benzingőzben” futni. De ez a mi városunk, és amikor átváltoznak az utcák verseny útvonallá, valami furcsa dolog történik. Mintha megszentelt területen haladna az ember, ahol abban a 2-3-4 órában, amíg a futás tart – bár az óra méri az eltelt perceket – mégis mintha megállna az idő, és a rajt-cél közötti történések valami szűrőn, erősen letompítva érkeznének a neuronjainkhoz. Olyan az egész mintha egy számítógépes játékot játszanánk, csak a légszomj és a zsibbadás nagyon is valóságos.
Most, ahogy ezeket a sorokat írom, éppen futáshoz készülődök, odakint 9 fok van, szakad az eső, és a penzum min. másfél óra. A maratoni futásban, már maga a versenyzés sem egyszerű, de aki önmagához képest a maximumra törekedve akarja teljesíti a távot, annak a hétköznapokban kell a legnagyobb versenyt, a legnagyobb csatát megvívnia – saját magával.
Éppen ezért mindenki, aki október negyedikén ott állt a Budapest Maraton rajtvonalánál, tiszteletet érdemel, bárhogy is sikerült maga a verseny.
Ezek a hétköznapi (maratoni) hősök köztünk járnak: Szabó Gábor (TTK) 2.30:03, Pach Péter Pál (TTK) 2:55:03, Ács Viktor (BTK) 3:05:32, Szabó Gyula 3:11:14, Nyári József (BME) 3:18:45, Dorner László (PPK) 3:20:44, Rózsa Sándor (PPK oktató) 3:22:54, Mórocza Nóra (PPK) 3:33:01, Práczki István 3:33:20, Böszörményi Edit (BTK) 3:41:51, Tolnai Gábor (TTK) 3:52:09, Hódosi Lajos 3:57:36, Tolnai Zoltán (TTK) 4:08:36, Székely Mózes (PPK oktató) 4:33:53, Hubai András (TTK) 4:45:43, Mészáros Andrea 4:55:27, Pallagi Tamás (ÁJTK) 4:57:31,Csörgő László 5:17:24
A verseny egyben egy futófesztivál is volt, a maratoni táv mellett minimaratonon – 7 kilométeres távon – is részt vehettek a versenyzők. Ennek keretén belül a Magyar Triatlon Szövetség csapatversenyt is meghirdetett, melyen az ELTE Polythlon-Triatlon Klub is rajthoz állt igen sok korosztályt magába foglaló csapatával. Az erős mezőnyben, nagy küzdelemben a 3. helyen értek célba. A csapat tagjai Kis Gyula (PPK), Horváth Zsolt, Székely Gellért, Bérdi Márk (PPK), Bürger Berta, Torma Noémi (PPK), Horváth Bernadett (PPK dolgozó) voltak.
Szabó Gábor
ELTE Online