„Szerelem volt első evezésre” - Interjú Medveczky Erikával (2009-04-26)
Szervusz Erika. Gyors megnyugtatásunk végett, kérlek, áruld el azt, hogy milyen egészségi állapotnak örvendsz? Mi is történt veled pontosan?
Sziasztok. Utólag visszatekintve elég mókás kis sztorinak fog hangzani. Annyi történt, hogy múlt héten vasárnap délután fivéremmel és unokatesóimmal együtt gondoltunk egyet és elmentünk görkorcsolyázni. Erre remek lehetőséget teremtett az utcánkban levő helyes kis domb. Velünk tartott imádott kutyusunk, Kira is, aki miután megpillantott egy macskát az út túloldalán, senkit sem zavartatva vágtatott át cica irányába. Balszerencsémre ekkorra én már igencsak lendületben voltam. Innentől pedig nem kell túl nagy fantázia kitalálni, hogy mi is történt…”Gyönyörű” röppályát írtam le, és a nem túl sikeres földet érés eredményeként kifordult a könyököm a helyéről. Tulajdonképpen még komolyabb sérülések nélkül úsztam meg ezt a kis kalandot, azonban a kórházi ellátás során hirtelen rosszullét lett úrrá rajtam és emiatt az orvosok enyhe agyrázkódás gyanújával bent tartottak estig. Szerencsére másnap reggel pár gyógyszer társaságában hazaengedtek, azóta pedig némi kezelés és felügyelet mellett már a szolnoki edzőtáborban tartózkodhatom.
Társaim nevében is szeretnék mihamarabbi jobbulást kívánni neked. Még mielőtt in medias res belevágnánk az interjúba, legyél szíves, néhány szóban mutatkozz be az olvasóink számára!
Hmm, mit is mondhatnék… Tudod, még nem igazán vagyok otthon az interjúadásban. Medveczky Erikának hívnak. 1988. június 19-én születtem Szigethalmon, s hétköznapjaim többségét is itt töltöm. A dunaharaszti Baktay Ervin Gimnáziumban eltöltött esztendőket követően, tavaly kerültem az ELTE intézményi kommunikátor szakára. Ez viszont köztudottan csak OKJ-s képzés, így nem is olyan régen jelentkeztem ismételten, ezúttal az andragógia szakot megcélozva.
Ha nem csal az emlékezetem, akkor Szigethalom egy gyönyörű kis település Budapest határában, a Duna mentén. Legnagyobb folyónk közelsége mennyire hatott rád ösztönzőleg abban, hogy a kajak-kenu sportága mellett határoztad el magadat?
Valóban, jó a helyismereted, bár a kajak-kenuval kapcsolatban nem a Duna ihletett meg. Sokkal inkább a dac volt az, ami végül elindított ezen az úton. Történt ugyanis, hogy 8 éves koromban a szüleim mindenképpen azt szerették volna, hogy ha valamit sportol az ő kis lányuk. Egyik nap az iskolában észrevettem egy, a hirdetőtáblánk kifüggesztett szórólapot, miszerint van lehetőség kajakozásra. Hazamentem és gyorsan elújságoltam a szüleimnek a nagy hírt, azonban mivel édesapám is ugyanannál az egyesületnél kajakozott így nyomban le is tiltott erről a szándékomról. Nekem viszont több sem kellett: elhatároztam magamban, hogy igenis ott fogok kajakozni, ha szakad, ha fúj. Végül addig rágtam apu fülét, amíg megenyhült a szíve és egy alkalommal magával vitt. Szerelem volt első evezésre.
Édesanyád hogyan viszonyult a sportolás lehetőségéhez? Van-e, volt-e példaképed?
Anyukám mindenben támogatott engem, annak ellenére, hogy mindketten gyakran éreztették velem, hogy szerintük puhány vagyok ahhoz, hogy jó kajakozó válhasson majd belőlem. Szerencsére nem lett igazuk, és az idő ezen a téren engem igazolt. Többek között ezekből adódóan nem is volt, és soha nem is lesz ideálom.
Végül mikor, hol és kinél kezdtél el profi szinten kajakozni?
Kérlek, ne beszéljünk profi szintről! Véleményem szerint, ez egy roppant bugyuta kifejezés. 1997-ben kezdtem el a Kis-Dunai SE színeiben evezni és szerencsémre, már rögtön az elején jöttek az eredmények is. Fiatal koromból adódóan - mindösszesen 9 éves voltam akkoriban -, még nem igazán volt korcsoportomnak megfelelő, így folyton az idősebbek között méretettem meg. Azonban ez sokkal pozitívabb hatással volt a pályafutásomra, hiszen a nagyobbak között is rendre dobogós helyezéseket értem el. Ezek az eredmények persze nagyban köszönhetőek egy hatvanas éveiben járó, igazi nagymama típusú hölgyeménynek, Marczinkó Györgynének is. Nála jobb nevelőedzőt kívánni sem tudtam volna.
Azóta már nemcsak klubot, hanem edzőt is váltottál: immáron az MTK Budapest színeit képviselve Fábiánné Rozsnyói Katalin keze alatt űzöd a sportágat. Milyen viszonyban vagy vele?
Szeretem. Megsúgom neked, hogy a háta mögött legtöbbször csak nagymaminak hívjuk. Rendkívül szimpatikus, karizmatikus személyiség, aki a szakma minden csínját-bínját igyekezett elsajátítani edzői karrierje során. Ezzel szemben a média a legtöbb esetben sajnos ellenszenves hölgynek állítja be. Annyit meg kell hagyni, hogy van egyféle hozzáállása és stílusa a dolgokhoz. Azonban aki csak külső szemlélőként tekint be a mindennapjainkba, az nem valószínű, hogy valaha is megértené Kati nénit.
Az előző kérdést azon okból is tettem fel neked, mivel köztudomás, hogy nem is olyan régen még a jelen legeredményesebb női kajakosával, Kovács Katalinnal készülhettél együtt nap, mint nap, akinek a kapcsolata nem mindig volt ennyire felhőtlen a mostani edződdel.
Én már nem készülhettem együtt Katival. Tavaly novemberben csatlakoztam az MTK-hoz és Kati nénihez, addigra viszont Katiék már elhagyták őt. Ugyan a szerződése még csak idén januárban járt le, azonban már az olimpiára sem vele készültek fel, aminek persze elég nagy feneket kerített a média. Mostanra már csak egy-ketten maradtak nagyink régi csapatából, aki emiatt úgy döntött, hogy egy megfiatalított társasággal dolgozik tovább.
Be kell, hogy valljak neked valamit: mielőtt találkoztunk volna különböző forrásokból igyekeztem „felkészülni” belőled. Miközben aktívan böngésztem a különböző internetes híroldalakat, arra figyeltem fel, hogy az egyik honlapon kajakosként, a másikon sárkányhajósként vagy feltűntetve. Kérlek, áruld el nekünk azt, hogy mi is az igazság! Van-e egyáltalán különbség a két elnevezés között?
Természetesen van néhány különbség. A legszembetűnőbb talán az, hogy a sárkányhajóban húszan ülnek - köztük egy kormányos, egy dobos - egy hajóban, aminek az alakjában és mintázatában is vannak eltérések a kajakosokétól. A sárkányhajózás mindösszesen egy év végi móka és egy kisebb fellángolás volt számomra. Még annak ellenére is, hogy meghívót kaptam a világbajnokságra készülő együttesbe, amellyel 4 aranyérmet is nyertünk. Azonban egyrészt nem olimpiai sportág. Másrészt pedig egyszerre 20-an vagyunk egy hajóban, ami nem igazán feküdt nekem. Olykor még a négy ember is sok tud lenni.
Tudni kell, hogy ezen a sportágon belül a versenyhosszakból és az egyéni- illetve páros versenyszámoktól függően rengeteg versenyszám van a porondon. A te stílusodhoz melyek passzolnak a legjobban?
Egy rendkívül kompatibilis leányzónak tartom magam. Megfelelő állóképességemnek köszönhetően jól bírom a hosszabb távokat, de amint láthatod, a testfelépítésemnek köszönhetően robbanékonyságért sem kell a szomszédba mennem. Így akkor sem jövök zavarba, ha esetleg egy-egy sprintszámban kell vitézkednem. Az edzőimnek köszönhetően mostanra a technikám is sokat javult, így akár csapathajóban is be lehet vetni. A kedvenc versenyszámom közé az 500, illetve 1000 méteres páros tartozik. De ezek közül is utóbbi az, amelyik különösen közel áll a szívemhez, mivel az tipikusan észjáték és stratégia egyvelege. Körülbelül 4 perc alatt lehet teljesíteni a távot, ami azt jelenti, hogy nem tudsz végig sprintben lapátolni és emiatt csak az nyerhet, aki higgadt tud maradni és nem rémül meg azoktól az ellenfeleitől, akik túl gyorsan lódulnak neki.
A tavalyi olimpiát követően sokszor lehetett hallani, hogy a sportolók az eredménytelenségük végett azt hozták fel indokként, hogy Magyarországon kifejezetten rossz körülmények között tudnak felkészülni a versenyekre. Nálatok mennyire adottak a feltételek az eredmények eléréséhez?
Nem panaszkodhatunk. Ilyen téren minden olyan kellék biztosítva van a számunkra, ami ahhoz szükséges, hogy valaki sikeres lehessen: van hajónk, evezőnk és elég nagy rendszerességgel szerveznek nekünk edzőtáborokat is a megfelelő felkészüléshez. Nem is olyan régen éppen a férfi felnőtt válogatottal együtt készültünk Sevillában, most pedig itt Szolnokon edzhetünk. Most éppen egy-egy 6 szobás házban vagyunk heten, ami nem olyan vészes, és a vizet sem érheti különösebb kritika.
Mindig is érdekelt, hogy az olyan típusú sportoknál - mint amilyen a kajak-kenu is - léteznek-e olyan hátráltató tényezők, mint mondjuk amilyenekre az aranylábú futballistáink szoktak panaszkodni?
Azt nem tudom, hogy a példának szánt magyar labdarúgók milyen ürügyek mögé szoktak bujdosni - ugyanis nem igazán szeretem a sportág magyar verzióját -, de szerintem minden a saját fejedben dőlt el. Persze a kajakosoknál előfordul, hogy valaki szereti a szembe- vagy a hátszelet, vagy mondjuk a szélső pályák egyikéről rajtolni, de én nem tartozom közéjük. Amikor versenyem van, akkor igyekszem kizárólag arra összpontosítani, hogy minél jobb eredmény érjek el. Így a startvonaltól a célvonalig csak magamra szoktam koncentrálni, a célvonalon kívül semmi és senki mást nem látok a szemeim előtt, sőt hallani sem hallok másokat. Korábban a családom személyes sértésnek vette, hogy ha nem hallottam a bekiabálásukat, szurkolásukat egy-egy ilyen verseny alkalmából, azonban mára már hozzászoktak ehhez ők is. Ha csak nem vagyok kihegyezve egy-egy ellenfélre, vagy az edzőmmel előtte nem beszéltük meg, hogy mit fog kiabálni - amit bármilyen hangzavar ellenére meg tudom hallani -, akkor egyenesen irány a cél.
A te esetedben viszont fölösleges is lenne bármilyen kifogásokat keresni, hiszen komoly bajban lennénk, ha csak említés szintjén szeretnénk felsorolni az eddig elért eredményeidet - világbajnoki ezüst- és bronzérmek, EB aranyak -. Éppen ezért arra szeretnélek kérni, hogy a számodra legkedvesebbnek az élményét idézd fel pár pillanat erejéig!
Köszönöm a bókokat. Lássuk csak! A számomra legkedvesebb éppen a legutolsó, Szegeden megrendezett U23-as Európa bajnokságon 1000 méter párosban szerzett aranyérem. Az egy olyan verseny volt, amelyről minden kajakos és kenus álmodozik: 7 másodpercet vertünk párommal, Faldum Berenikével a mögöttünk érkezőkre egy olyan versenyszámban, ahol általában csak a századok szoktak dönteni a végső helyezésekről. Ráadásul a hazai közönség ismét nagyon kitett magáért: olyannyira jól esett a bíztatásuk a partról, hogy az utolsó 300 méteren már tetőtől talpig libabőrős lettem a hangulattól.
És hova teszed az éremgyűjteményedben a 2008-as belgrádi Főiskolai Világbajnokságon megszerzett bronzérmet?
Eleinte úgy volt, hogy el sem indulok azon a megmérettetésen. A válogatón is csak azért vettem részt, mert a barátaim arra kértek, hogy tartsak velük én is. Nem bántam meg, mert nagyon jó érzés volt ismét együtt lenni velük. A válogatón könnyedén sikerült magamat kvalifikálni Belgrádba, így az azt követő edzőtáborban már mindenki kezdte egy kicsit komolyabban venni a dolgokat. Örültem ennek a lehetőségnek, mivel tavaly kifejezetten ritkán versenyeztem 500 méteren egyesben. Ráadásul a mezőny is elég erősnek bizonyult, mivel sokan a pekingi olimpiáról érkeztek arra a viadalra. Ettől eleinte egy kicsit megszeppent voltam, de aztán a versenyem mégis kiválóan sikerült: nagyon büszke vagyok az ott elért bronzérmemre, hiszen egy rendkívül illusztris társaságban szereztem meg.
Ráadásul a Szerbiában elért jó eredményednek köszönhetően nemcsak a magyar sport, hanem egyetemünk hírnevét is tovább öregbítetted. Ezen okból is kifolyólag bő két hónappal ezelőtt a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Sportszövetségének 2009. évi beszámolóján azon 44 sportoló közé tartoztál, akit Dr. Frenkl Róbert elismerésben részesített.
Köszönöm. Nagyon helyes kis fogadást rendeztek nekünk, ami azért persze az ilyenkor szokványos protokolláris fogadtatásnak a részét képezte. Nem sűrűn kap ilyen emlékérmet az ember, úgyhogy természetesen olyan helyre került a szobámban, hogy ha arra bármikor ránézek, akkor mindig eszembe jusson, hogy kitartással és szorgalommal bármilyen álom valóra váltható.
Remek teljesítményed főleg annak a tükrében dicséretes, hogy közben még egyetemista tennivalóidnak is igyekszel maradéktalanul eleget tenni. Mennyire egyeztethető össze a rendszeres testmozgás a tanulással?
Sokakkal ellentétben én szeretem, hogy ha agyilag is le tudom magamat kellőképpen fárasztani. Szerintem a tanulás és sportolás megfelelő elegye igencsak jól ki tudja egészíteni egymást. Kellett valami más, sporton kívül elfoglaltság is, mert különben szerintem megőrülnék, ha folyamatosan csak az evezésen járnának az agykerekeim. Mindösszesen egyetlen problémám van az egésszel kapcsolatban: az idővel állandóan bajban vagyok. Ha 36 órából állna egy nap, az is kevés lenne ahhoz, hogy minden olyan dologra jusson pár perc, amire időt szeretnék szakítani.
Tanáraid hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy a rengeteg verseny miatt ritkán tudsz részt venni az órájukon. Egy nyári vizsgaidőszakban mennyire ütközik ki ennek a hátránya?
Eleinte nem nagyon rajongtam azért az ötletért, hogy megtudják azt, hogy miért is nem tudok időben vizsgázni. Azonban hamarosan be kellett látnom, hogy másképpen nem működhet. Nem szerettem volna, hogy azt higgyék, hogy renitens és lógós vagyok. Ráadásul így tényleg jobb mindenkinek: általában ők is megértőbbek velem szemben, én pedig nem szorulok fölösleges magyarázkodásokra.
Ahhoz, hogy valaki komolyabb sikereket elérjen a saját szakterületén, azért mindig komolyabb áldozatokat kell hoznia. Neked mik azok a dolgok, amiket a profi sport miatt jobban nélkülöznöd kell?
A gimnáziumig bezárólag az osztálytársaim között nem sok barátom volt. Ez persze nagyban annak volt köszönhető, hogy amíg ők a tanítás után ide-oda beültek és egymás társaságában múlatták az időt, addig nekem általában edzésre kellett rohannom. Részben ebből kifolyólag nem jártam olyan sűrűn bulizni sem. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az egész ifjúságom ráment volna a sportra, de egy bizonyos időnek el kellett telnie, amíg olyan kapcsolatokat sikerült kialakítanom, mint amilyenekkel most rendelkezem. Pláne úgy, hogy a sportolók kapcsolatépítés szempontjából zárt közösséget alkotnak. Ez nem is olyan nagy baj, hiszen így sokkal jobban meg tudja érteni valaki azt, hogy ha amiatt kell lemondanod egy találkozót, mert edzésre kell menned, vagy esetlegesen már csak arra van energiád, hogy aludni menjél. Mindezek mellett, amikor nyáron már vége a tanulásnak és mindenki relaxál és nyaral a családjával, addig én ilyenkor ritkán tarthattam a családdal, hiszen egymást követték az edzőtáborok. Így fordulhat elő, hogy tulajdonképpen már 9 éve nem volt nyaralni, mert azért a versenyekre való utazást és készülődést nem nevezném annak.
A tavasz beköszöntével szép lassan véget ért a mintegy 3-4 hónapos, kizárólag edzésmunkával tarkított időszak. Mennyire számított ez számodra „könnyebbnek”?
Mivel a téli munka sosem tartozott az erősségeim közé, ezért kicsit megkönnyebbülten tekintek vissza az elmúlt hónapokra. Természetesen az erőnléti tréningeknek is fontos szerepe van abban, hogy valaki egyáltalán jó időeredményeket érhessen el, de azért sokkal jobb érzés volt a tavasz elején, a korábban már említett Sevillában vízre szállni. Még most is sokat edzünk, hogy mindenki kitűnő formában várhassa a hamarosan esedékes válogató versenyeket, de a felkészülésünknek ezen periódusában már sokkal inkább a technikai ráhangolódáson van a hangsúly.
A holtszezonban ráadásul más szerepkörben is „bemutatkoztál”: februárban a Magyar Máltai Szeretetszolgálat 20 éves évfordulója alkalmából szervezett „Magyarországnak van a legnagyobb szíve” kampányon a magyar kajak-kenus társadalom egyik képviselőjeként vettél részt. Ennyire közel állnak hozzád a gyerekek?
Imádom a gyerekeket, bár nem feltétlenül ennek köszönhettem a felkérést a szervezők részéről. Amennyiben tudok, akkor szeretek besegíteni bárkinek bármiben. Éppen ezért, ha az ottlétemmel már csak egy picit segítettem a résztvevő gyerekeknek, akkor már azt mondom, hogy megérte eleget tennem a vezetők megkeresésének.
Mennyiben mondató tudatosnak az andragógia, illetve az intézményi kommunikátor szakok választása? Ezzel szeretnél majd foglalkozni esetleg a sportpályafutásodat követő civil életben?
Abszolút nem. A határidő lejárta előtt néhány nappal csaptam fel a továbbtanulási lehetőségekről szóló könyvet 3 helyen, és ami azon az oldalakon szerepelt mind meg is jelöltem. Így persze „benne volt a pakliban”, hogy valami extrém szakot kell, hogy bejelöljek, de bíztam önmagamban és a szerencsémben annyira, hogy ne így alakuljon. A távolabbi jövőmmel kapcsolatban még nincsenek komolyabb, vérmesebb terveim, így egyelőre a londoni olimpiáig hátralevő három évre szeretnék koncentrálni.
Isten ments, hogy már most vissza akarjalak vonultatni. Inkább azt oszd meg velünk, hogy mennyire lesz sűrű az idei versenynaptárad? Melyik az a rendezvény, amelyikre a legnagyobb erőbedobással készülsz?
Reményeim szerint nagyon eseménydús évnek nézek elébe. Az alapvető célkitűzés magammal szemben az, hogy kijussak a felnőtt brandenburgi Európa Bajnokságra, valamint az ősz elején megrendezésre kerülő világbajnokságra is. Mivel felnőtt világbajnoki címmel még nem büszkélkedhetek, a kijutással nem szeretnék majd megelégedni és minden tőlem telhetőt meg fogok azért tenni, hogy ezt a rovátkát is kipipálhassam a noteszemben.
Egy kicsit kellemetlenebb téma: manapság egyre több olyan profi sportolókat érő halálesetről hallani, amelynek a feszített versenytempó az egyik előidézője. Ilyen volt többek között Kolonics György tavalyi tragédiája is. Mit tudhatunk meg arról, hogy mennyire vigyáznak rátok a sportorvosok, edzők?
Vigyáznak… Már amennyire tudnak, mivel egy sportoló saját magát hajszolja bele az ilyen helyzetekbe. A mai túlhajszolt világban már senkinek sem lehet megálljt parancsolni, hiszen ez a megátalkodott profizmus az utolsó szuszt is kipréseli a versenyzőkből. S mivel közülük sokaknak a sport jelenti a legfőbb kapaszkodót, így nem lehet elvárni tőlük, hogy dobjanak el mindent és gyakorlatilag a semmiből kezdjenek el újra építkezni. Egy jó barátomat is szívproblémákra hivatkozva tiltottak el 18 évesen a kajakozástól, de csak egy évig bírta nélküle.
Evickéljünk vissza egy kicsit nyugodtabb vizekre, egészen Belgrádig: idén nyáron a jubileumi, 25. Nyári Universiádét rendezik szomszédságunkban. Tervezed, hogy egy újabb nagyszerű eredmény reményében utazol vissza?
Nagyszerű élmény lenne egy ilyen nagy eseményen ismételten Belgrádban szerepelni. Azonban egy apróbb - ami nem is egészen apró - technikai probléma miatt biztosan nem lesz erre esélyem: a gazdasági világválság miatt a kajak-kenu sportágát kivették az Universiádé programjaiból. Rendkívül bosszantó és elkeserítő, hogy manapság bármilyen intézkedés is történjék, állandóan csak a válságra hivatkoznak. Nincs mit tenni, társaimmal együtt kénytelen leszek beletörődni a jelenlegi helyzetbe.
Milyen elképzeléseid, vágyaid vannak a jövővel kapcsolatban? Esetleg egy olimpiai medál az eddigi gyűjteménybe?
Természetesen az olimpiai aranyérem a leghőbb vágyam. Szép dolog kijutni egy olyan nagy rendezvényre, mint egy olimpia, de ha valakinek már megadatik ez a lehetőség, annak kutya kötelessége a maximumot adni magából. Aki nem az aranyért száll harcba, az inkább el se induljon.
Kis Róbert
ELTE Online
