„… megfogyva bár, de törve nem…”- Interjú Balogh Judittal (2009-03-20)
Női kosárlabda és BEAC. Az évtizedek során ez a két fogalom egybeforrt kis hazánkban, hiszen a magyar bajnokság első, 1939/40-es kiírása óta egyedüli csapatként sosem szerepelt az első osztálynál lentebb. Sőt az elmúlt évek folyamán egy újabb „jelenséggel”, Balogh „Bubu” Judittal bővült a sor.
Bemelegítésképpen hadd mondjak egy számot:223. Mi lenne az első asszociációd ezzel kapcsolatban?
Minden bizonnyal a válogatottságaim számára célzol ezzel. Véleményem szerint azonban ez nem egy pontos adat, hiszen annak idején még nem álltak a statisztikusok rendelkezésére olyan korszerű technikai eszközök, mint amilyenek manapság már adottak. Mindig meg szoktam lepődni, amikor olvasom vagy hallom ezeket a tényeket, amelyek szerintem nem voltak sohasem regisztrálva. Lehet, hogy valaki később a hasára ütött, vagy elkezdte fellapozni a jegyzőkönyveket. Nem tudom, hogy mi alapján lett végül pont 223, de szerintem a valós adatok valahol a 240 fellépés környékén keresendő.
Azt hittem, hogy az ELTE bölcsész karának terembeosztását fogod említeni, hiszen napjaid egy részét még most is az iskolapadba töltöd. Ráadásul, ha jól tudom, akkor immáron a második diplomádra készülsz…
…amit szorosan követni fog a harmadik és a negyedik is. A termek számozásával már problémáim lennének, hiszen az első diplomámat jó pár esztendővel korábban szereztem meg történelem szakos hallgatóként. Ha minden jól alakul, akkor idén a második, még a BA keretei belül elkezdett angol nyelv- és irodalom képzésemet is sikeresen teljesítem. Ami pedig a következő kettőt illeti: ezeket már a Bolognai-rendszerben kezdtem el a Testnevelési Főiskolán. Ha gond nélkül veszem az akadályokat, akkor két év múlva már testnevelő-edzői valamint szakedzői oklevelekkel is rendelkezem majd.
Minden elismerésem. Főleg annak tudatában, hogy már nagyon fiatalon életed szerves részét képezte a sport, azon belül is a kosárlabda. Mikor és kinek a hatására kezdted el pattogtatni a labdát?
Teljesen véletlenszerűen. Nem én mentem oda, még csak fel sem fedeztek. Kiskoromban a nővérem nagyon magas volt - most már nem annyira -, körülbelül olyan magas lehetett, mint én most. Akkoriban persze még senki sem tudta, hogy nem fog tovább nőni. Kitűnő testi adottságai révén gyorsan felfigyeltek rá az edzők, hamarosan el is hozták a BEAC-ba. Ennek következtében gyakran maradtam otthon egyedül, és ilyenkor elő-előfordult, hogy rosszalkodtam. Végül egy alkalommal a szüleim azt mondták a testvéremnek, hogy vigyen el magával edzésre. Tulajdonképpen ezzel kezdődött.
Már akkor is bedobó pozícióban kezdtél játszani?
Kicsiknél még nincsen poszt. Olyan fiatalon még abszolút nem releváns, hogy hol is fognak majd később játszani. Ekkor még kis aranyosak, csak szaladgálnak fel-alá. Aztán körülbelül 12-14 éves korukra érnek meg arra, hogy komolyabban, posztok szerint érdemes velük foglalkozni. Így kerültem én is a bedobó pozícióba, ha a mai modern szisztémák alapján nézzük, akkor a 2-es posztra.
Rendkívül fiatalon megmutatkozott a tehetséged, de ami fontosabb, hogy az egyetemi évek során sem tört meg a pályafutásod. Olyannyira nem, hogy a 90-es évek elején bajnoki címet és kupagyőzelmet is ünnepelhettél a BEAC színeiben.
A pontosság kedvéért a kupát két ízben is sikerült megnyernünk. Ma ez már elképzelhetetlen lenne. Akkoriban még előfordulhatott olyan, hogy egy egyetemi csapat heti 4-5 edzéssel a háta mögött szétveri a mezőnyt. Nagyon jó anyaggal rendelkezett az edzőnk. Nem voltunk sokan, mégis, abban a csapatban egytől egyig minőségi játékosok szerepeltek hétről-hétre. Mindezt természetesen amellett, hogy csapatként is nagyszerűen működtünk.
Azóta már rengeteg változáson keresztül ment a kosárlabda (is), mégis mit jelentett akkoriban a BEAC-ban játszani? Milyen viszonyban voltál a csapattársaiddal? Azóta is tartod velük a kapcsolatot?
Teljesen mást, mint amit mondjuk a mai „professzionális”,eredménycentrikus világban jelent. Akkor szerintem fel sem fogtuk, hogy miről is szól ez az egész, hogy mi is történik velünk. A mi időnkben sokkal inkább a játék élvezete nyújtotta a legtöbb örömet számunkra. Nem hiszem, hogy mi bármikor is azért kosaraztunk volna, hogy bajnokságot nyerjünk, pénzt keressünk. Egyszerűen csak a játék nyújtotta leírhatatlan szenvedélyből. Szerettünk edzésekre járni, mérkőzéseket játszani, no és persze nem utolsó sorban, nyerni. Azt azért gyorsan tegyük hozzá, hogy azóta már majdnem 20 év telt el. Ritkán szoktunk csak összefutni, de akkor mindig jó érzés elidőzni a régi emlékek fölött, mert mégiscsak megöregedtünk mi is. Ráadásul, ha manapság körbenézünk a hazai sportéletben, nemhogy egyetemi csapatot alig találni, lassacskán már az egyetemisták száma is alaposan megcsappanni látszik.
A klubsikereket, illetve a három, magyar felnőtt válogatottban szerzett Európa-bajnoki bronzérmet egy nagyobb szakmai kihívás követte: előbb a Racing Paris, majd egy kisebb, hazai kitérőt követően a Tarbes színeiben szerepelhettél a francia első osztályban. Milyen élményekkel gazdagodtál a külföldön eltöltött évek során?
Az is teljesen máshogy volt, mint napjainkban. Azt el kell mondanom, hogy külföldön teljesen más volt a helyzet 15 évvel ezelőtt. Mostanra már minden uniformalizálódott. Jómagam a hazai négy-öt edzés mellett éltem a magam kis egyetemi életét. Majd hirtelen kikerültem egy olyan közegben, ahol sokkal komolyabban vették a sportolást. Eléggé meg is szenvedtem ezzel. Soha nem szerettem csak kosarazni. Jó volt, szép volt, de én ezt mindig is kevésnek éreztem. Nem akartam én kosaras lenni, pláne nem profi szinten űzni. Azonban így alakult. Itthonról abba a világba belecsöppenni sokkszerű élménnyel ért fel számomra. Nem azért, mert bármennyivel is jobban játszottak volna. Sokkal inkább az, ami ezt a légkört körülvette. Ott éreztem először a bőrömön a profi világ leheletét. Nem volt könnyű hozzászokni ahhoz a mentalitáshoz, de azért mindig jó érzéssel töltött el az, ha hazajöhettem. Nem is a beilleszkedéssel gyűlt meg a bajom, sokkal inkább azzal a profizmussal, ami ezt az egészet körbezsongta. Hiába nyertem például Ronchetti-kupát a Tarbes-bal, de nem hiszem, hogy szakmailag azt mondhatnám, hogy ez volt pályafutásom legszebb sikere. Nem mindig akkor nyersz, amikor a legjobb teljesítmény nyújtod, vagy a legjobb csapatban játszol. Azt viszont meg kell hagyni, hogy jó csapat jött össze akkor abban a francia kisvárosban. Olyan felhajtás övezte a szereplésünket, hogy azt itthon el sem lehetett képzelni. Emiatt sem szerettem külföldön élni, játszani. Egy évet még valahogy kibírtam, de többet semmiképpen sem.
A légióskodással szakítva az utad végleg hazavezetett: előbb a BSE-ben, majd pedig Sopronban szerepeltél. Karriered Farkas Sándor edzői korszaka alatt teljesedett ki: többször is az év játékosának választottak, bajnoki címeket és magyar kupát nyertél. Sőt újfent Ronchetti-kupagyőztesnek vallhattad magad. Milyen csapat jött össze a hűség városában, hogy ilyen sikeresek tudtatok lenni?
Sopronban egy rendkívül gyakran változó társaság játékosaiként tölthettem el öt gyönyörű esztendőt. Ott nem volt az, hogy éveken keresztül ugyanaz a csapat szerepelt a különböző mérkőzéseken. Amikor a BEAC-cal bajnoki címet nyertünk, az a csapat már 5-6 évet együtt dolgozott. Szinte már kiskorunktól kezdve együtt voltunk. Ez lehetett az eredményességünk egyik kulcsa. Ezzel szemben, a hűség városában elég gyakran jöttek-mentek a játékosok. Ez a mondat eléggé paradoxként hathat, de tényleg nem tudnék olyan játékost mondani, akivel az öt év során végig együtt játszhattam volna. Minden évben új közösség gyűlt össze - hol ilyen, hol olyan -, egyre több külföldi játékossal a fedélzeten. Eleinte csak ketten, a legvégén pedig már négyen. Egy külföldinek egy évre idejönni, megpróbálni beilleszkedni, honvágyát leküzdeni a saját tapasztalataimból kiindulva nem éppen egy leányálom.
Kitűnő karmesteri képességeidnek, csupaszív játékodnak köszönhetően nem véletlenül váltál egy egész ország Balogh Bubujává. Milyen eredményeidre vagy a legbüszkébb?
Huh… nehéz feladat elé állítasz. Igazából ez az egész már olyan régen történt. Jelenleg másfelé orientálódok, nem nagyon szeretnék visszatekintgetni a múltba. Így nem is tudnék hirtelen kiemelni olyan eredményt, mert mindig a jelen problémái, feladatai kötnek le. Persze sok nagy sikernek lehettem részese, út közben néhány fájó kudarccal megspékelve. Hogy még egyszer így csinálnám-e? Fogalmam sincs.
Aktív játékos pályafutásodat követően is a kezedben maradt az irányító pálca, hiszen immáron öt éve vagy a BEAC-Újbuda női kosárlabdacsapatának szakmai igazgatója.
Mindig azt mondtam kiskoromban, hogy edző sohasem szeretnék lenni. Aztán 5 évvel ezelőtt Sterbenz Tamás távozása utána jött ez a felkérés a BEAC vezetői részéről, hogy mi lenne, ha én irányíthatnám a csapatukat. Akkor hirtelen nem tudtam, hogy ezt most hova is tegyem. Miért éppen engem? Még sok száz, ehhez hasonló kérdés keringett a fejemben ezzel a lehetőséggel kapcsolatban. Be kell, hogy valljam, el kellett telni egy kis időnek, amíg végül rábólintottam az ajánlatra. Nem mintha lett volna mit csinálnom akkoriban még Sopronban. Csak semmiképpen sem szerettem volna átesni a ló túloldalára. Az ember néha sajnálja az edzőket. Játékosként néha nagyon ellenkezik velük, olykor a hátuk közepére kívánja őket. Kíváncsi voltam arra, hogy hogyan is működhet ez egy amatőr státuszú csapat esetében, amelyet akkor én már nagyon régen nem láttam. Hogy miért is vállaltam el végül? Leginkább az a kis kíváncsiság űzött-hajtott. Persze, a kinevezésemnek akadt még egy-két adminisztrációs problémája - edzői engedély, edzői végzettség, stb. -, mígnem aztán sokaknak nem feltétlen kellemes meglepetésként tényleg a BEAC kispadjáról köszönhettem vissza.
Több szempontból is unikumnak számító csapatot irányítasz a kispadról: a magyar élvonalban egyedüliként nem foglalkoztattok egyetlen külföldit sem. Sőt ha hozzátesszük, hogy az átlagéletkor alulról súrolja a 20 évet, akkor az még inkább becsülendőnek számít a mai világban. Mennyiben hátráltató tényező a fiatalok rutintalansága?
Attól függ. Természetesen, azért igyekszünk a képességeinkhez mérten elérhető célokat kitűzni gyermekeink - mert nekem már csak gyerekek - szeme elé. Sosem azt kell nézni, hogy most éppen utolsók vagyunk a tabellán, vagy mondjuk hátulról a harmadikak, mert általában mi azért hátulról kémleljük a többieket. Sokkal inkább azt, hogy mit tudunk mi ezzel elérni. A mi célunk nyilván nem az, hogy bajnokságot nyerjünk, hiszen heti 4-5 edzéssel ez csodaszámba menne. Így is örülök, ha a játékosaim az iskolapadból kiszabadulva az edzéseken oda tudnak figyelni a mondanivalómra. Ilyen körülmények között mindenkinek óriási kitartásra, lelki erőre van szükség. Nagyon nagy tiszteletet érdemelnek gyermekeim ezért. Az én részemről is egy olyan megalkuvás: tudom, hogy követelnem kell tőlük, mégis tisztában vagyok azzal, hogy nem tudok annyit megkívánni tőlük, mint amennyit az edzőim velem szemben elvártak. A mi célunk inkább az, hogy azoknak a fiataloknak, akik úgy döntenek, hogy a felsőoktatásban folytatják tanulmányaikat és korábban jól sportoltak ne kelljen olyan korán válaszút elé állniuk. Mi megadjuk azt a lehetőséget, hogy a kettőt egyszerre csinálhassák, és ne csak hobbiszinten mozogjanak, mert ennél ők sokkal többre hivatottak. Majd amikor elvégzik az egyetemet és újból döntést kell hozniuk, akkor lehessenek választási lehetőségeik. Ne legyen az, hogy 18 éves korában le kelljen mondani a sportolásról. Inkább 23 évesen döntsön arról, hogy mit is szeretne valójában az élettől.
A vezetőség játékos politikája ragaszkodik az utánpótlás korú fiatalokhoz, vagy alkalom adtán szívesen erősítenétek megfizethető, minőségi légióssal?
Ez ügyben őket kellene megkérdezni, de szerintem biztos megtennék. Véleményem szerint, akkor sem azzal a céllal szerződtetnék, hogy vele mérkőzéseket nyerjünk, hanem, hogy a gyerekek tudjanak kitől tanulni. A legnagyobb baj az, hogy nincsenek rutinos játékosaink, hiszen amint olyan lehetőségük van, hogy profi klubba szerződjenek, akkor nagyobb hezitálás nélkül továbbállnak. Pedig ők lehetnének azok a játékosok, akiktől érdemes volna egy-két mozdulatot ellesni. Én is úgy nőttem fel, hogy az idősebbek mozdulatait igyekeztem minél jobban elsajátítani. Nagyon sajnálom, hogy erre a BEAC-nál nincs igazi lehetőség. Ezért van az, hogy néha úgy érzem, hogy csak stagnálunk, és nem igazán tudunk előrelépni, mert a maguk kis szintjén, sajátos ritmusukban csinálják a feladatokat. Kellene egy-két húzóember, akik tovább tudnák lökni őket. Igazából ez lehetne egy ilyen igazolásnak célja, és nem feltétlenül kell az, hogy légiós legyen az illető játékos. Magyar játékos is lehetne. Már a puszta jelenléte is biztosan megmutatkozna az eredményekben, de a jelenlegi helyzetükben azok a számok másodlagosnak számítanának.
Ha csak az elmúlt évek tabelláira pillanatunk, akkor nem feltétlen tapasztalható előrelépés a csapat életében. Ugyanakkor az a tény, hogy a korosztályos válogatottak kereteit böngészve egyre több BEAC-os leányzóval találkozunk, igencsak ránk cáfol.
Szerintem nem stagnálunk, az évek során igenis sikerült előrelépnünk. Persze, azért reálisan kell nézni a tabellán elfoglalt 10. helyezésünket. Két csapatot stabilan megelőzünk, ami nem feltétlen a mi érdemünk. Inkább annak köszönhető, hogy a most futó 12 csapatos bajnokságban vannak nálunk gyengébb csapatok is. Remélem, hogy a vezetők is úgy látják, hogy jó munkát végzünk. Most is a kadett válogatott keretében szerepel legalább három emberünk, a junioréban szintén három. A felnőtt csapatunk tagjai közül pedig hatan is megfordultak már különböző utánpótlás válogatottakban. Ugyan akad még egy-két állandó kerettagunk az U20-ban, a többségük azonban már kiöregedett tőlük. Ők azok, akiknek le kellett volna mondaniuk erről az egészről, ha mi nem lennénk.
A 2008/09-es szezonra milyen szereplést tűzött ki célul a lányok elé a vezetőség?
A túlélést. Hétről hétre, hónapról hónapra élünk úgy, hogy azt sem tudjuk, hogy mi lesz holnapután. Borzasztóan nehéz ilyen bizonytalanságban élni és dolgozni. Nemcsak nekem, aki ezekről a hátráltató tényezőkről tudok, hanem a gyerekeknek is, akik talán nem is tudnak az egészről semmit sem. Nehéz motivációt adni akkor, amikor elutazunk vidékre és annyit nem tudunk megtenni, hogy a meccs után a gyerekek kapjanak egy szendvicset. Ehelyett az van, hogy mindenki hozzon magával annyit, amennyit anyukája csomagol neki. A szerelést is minden évben le kell húzni róluk. Ami épp most van rajtuk, az egy 4-5 éves garnitúra, melyeknek esetleges pótlása újabb nehézségeket jelentene. Ha megnézed, a csapatnak a fele olyan bemelegítő ruhában van, amelyeken még korábbi játékosok neve szerepel. Úgyhogy ilyen tényezők között nem is lehet más célunk a túlélésnél, miközben igyekszünk túlszárnyalni a tavalyi eredményeinket. Ami persze nem olyan egyszerű annak tudatában, hogy a szezonok végén állandóan búcsút kell intenünk az idény során meghatározóvá váló játékosainktól.
Ennek tükrében még inkább meg kell emelni azt a bizonyos kalapot lányaid idei szereplése előtt. Úgy tűnik, erre az évadra ismét sikerült egy egységes csapatot formálni a rendelkezésedre állókból. Legalábbis erre enged következtetni a múlt heti ceglédi győzelmet követően tett nyilatkoztad: „Remélem, a lányok ettől a győzelemtől vérszemet kapnak, és a hátralévő fordulókból még jó néhány pontot begyűjtenek.” Mindösszesen négy kör van hátra az alapszakaszból, mire lehet ez elég?
Igazából már nem befolyásolják az végső eredményünket a hátralévő fordulók. Kosárlabda szövetségünk sajátos határozataként két héttel az alapszakasz befejezése előtt nem tudni, hogy lesz-e egyáltalán rájátszás. De tegyük fel, hogy tényleg nem lesz. Akkor már nem igazán tudunk változtatni a jelenleg elfoglalt pozíciónkon. Se rosszabbak, se jobbak nem bírunk már lenni. Mondhatni elég stabilan birtokoljuk a 10. pozíciót 3 győzelemmel a tarsolyunkban. Minden bizonnyal egyet még begyűjtünk, hiszen a leggyengébb mutatókkal rendelkező csapatot, a Savariát fogadjuk még hazai pályán. Jó lenne, ha még egy győzelemmel meg tudnánk örvendeztetni szurkolóinkat. De ha ez nem is jönne össze, akkor is szeretnénk szoros mérkőzéseket játszani és lehetőleg nem beleszaladni olyan vereségbe, amely után mindenki rosszul érezné magát.
Mire lehettek képesek a jövőben? Amennyiben minden adott lenne, elérhetővé válhatna egy esetleges felsőházi rájátszás is a következő idényekben?
Ez attól függ hány csapatnak lesznek komolyabb anyagi problémái. Most év közben is volt olyan csapat, amely úgy pottyant ki a nyolcból, hogy súlyos anyagi gondokkal küszködtek. Nem lenne irreális cél a felsőházi rájátszás, amennyiben szerkezetileg rendben lenne a csapatunk. Azonban sajnos már ilyen téren is problémáink vannak. Mindkét centerünk megsérült az év folyamán, úgyhogy most egy olyan alacsony csapattal állunk ki a mérkőzéseinkre, hogy - mint múltkor a Pécs ellen- már az ellenfél irányítója is magasabb volt a mi centereinknél. Valami katasztrofális, hogy milyen szerkezetben vagyunk kényszerűek játszani. Ennek tükrében azt kell mondanom, hogy egyelőre nem lehetnek vérmes reményeink, még egy 8. hely irányában sem. Annak eléréséhez mindenképpen meg kellene erősíteni a keretünket. Vagy legalábbis néhány olyan játékosunkat megpróbálni visszaszerezni, akiknek nem úgy sült el az átigazolása, mint ahogyan előzetesen szerették volna. Az a négy játékos, amelyik távozott tőlünk a nyár folyamán nem igazán találta meg a számítását jelenlegi csapatában. Nem játszanak eleget. Ha őket sikerülne visszacsábítani, akkor rutinos, jó játékosokkal gazdagodnánk és harcban lehetnénk azért az ominózus 8. pozícióért.
Mostanság azonban, ahogyan az élet más területein, úgy a sportban is felütötte fejét a válság. Ha jól tudom a BEAC esetében ez még inkább igaz, hiszen egyre inkább a megszűnés határa felé sodródik a klub. Miként lehetne elkerülni azt, hogy egy ilyen nagy múltú klubbal - amely egyedüliként a magyar élvonalban sosem szerepelt az első osztálynál lentebb- ez ne történhessen meg?
A magyar sportnak a tudatos elsorvasztása már évek óta folyik, és szerintem ehhez semmi köze sincsen a válságnak. Ami a BEAC-ot illeti: nem a válság miatt alakult ki az a helyzet, amiről mostanság egyre többet hallani. Már akkor tudtuk, hogy problémákkal teli esztendő elé nézünk, amikor a válságnak még csak a szele sem csapott meg bennünket. Igyekeztek persze finoman tálalni az egészet nekünk, de senki sem volt felkészülve a mostanra kialakult szituációra. Valahogy úgy érzem, hogy azok az emberek, akik döntéshozó pozícióban vannak ebben az országban, nem tudják értékelni a sportot. Nem tudom, hogy mi okból van ez így. A sport nem arról szól, hogy akkor most tíz ember ugrabugráljon, és erre költsünk milliókat. Sokkal inkább arról, hogy mit is jelent a mozgás az ember életében. Nem lesz túlsúlyos, nem fog dohányozni, drogozni és még folytathatnám a felsorolást. Olyan értékekre tanít a sport, ami a mai világban úgy gondolom, hogy nagyon-nagyon elkelne. Egy olyan modellt állít az emberek elé, ami nem az a gagyi, ami manapság jellemző. Egy gagyi, értéktelen világban élünk. A sport az, ami a gyermekeknek értelmet ad abban, hogy mit is csináljon. Igyekszünk egy olyan modellt felállítani, amivel majd nem a kocsmába megy és nem a kórházba fog járni különböző gyógykezelésekre; hanem hozzánk sportolni. Hogy aztán majd felnőtt korában hozza a gyermekét is, hogy ezzel újfent hagyománnyá váljon a mozgás. Ép testben, ép lélek. Ezt a kalokagathiat már az antik görögök is kitalálták. Azonban, hogy ez a művelt, értelmiségi emberek körében nem jelent semmit, az már több, mint megdöbbentő.
Mennyiben segíthetne az a klub helyzetén, ha néhány játékos eladásából próbálná meg fedezni jövő évi élvonalbeli tagságát?
Abszolút semmit, hiszen a kosárlabdában amatőr szerződésű játékosok klubcseréje esetén nincsen átigazolási díj. Abban az esetben lehetne ez megoldás, ha a játékosainknak élő, profi szerződése lenne. De az elmúlt évek tapasztalata alapján ez sem jelentene garanciát arra, hogy a transzferért maradéktalanul megkapja a pénzt az eladó egyesület. Ráadásul a futballal ellentétben, ebben a sportágban nincsen nevelési költségtérítés sem. Ez pedig tulajdonképpen azt jelenti számunkra, hogy egy árva garast sem láthatunk viszont egy-egy játékosunk távozásakor. Nem lennének jogi alapjai az esetleges pereskedésnek.
Több esztendőig légióskodtál Franciaországban, rengeteg külföldi tapasztattal vérteződtél fel. Szerinted miben kellene mindenképpen változtatnia a magyar sportnak? Milyen irányt kellene követnünk a leszakadás elkerülésének érdekében?
Leginkább a hozzáállásban. Ahogyan ez a társadalom viszonyul a sporthoz, pontosan úgy állnak hozzá a gyerekek is. Hadd mondjak egy példát. A múlt héten az egyik budapesti illetőségű amerikai iskolából jöttek gyerekek edzőmeccset játszani valamelyik csapatunkkal. Szerintem ők idén kezdhettek el kosarazni, legalábbis teljesen fogalmatlannak tűntek kívülről. Képzeld el, hogy megverték a mi, nem sokkal fiatalabb gyerekeinket -, akik már 5-6 éve rendszeresen űzik ezt a sportágat- csakis kizárólag azzal, hogy rendkívül lelkesek voltak. És igazából még csak hibáztatni sem lehet őket. Mindenhonnan azt hallják, hogy minek sportolsz? Valahogy ez óriási probléma, hiszen a sport nem kizárólag arról szól, hogy ügyesen pattogtatsz, vagy gyorsan futsz. Sokkal inkább arról, hogy mit kapsz az életben tőle. Nagyon sokat adhatna, ha kellőképpen megbecsülnék
Apróbb sikereket persze fel tudunk mutatni. Ide tartozik az MKB-Euroleasing Sopron Final Four-ba jutása az Euroligában. Vagy például Rátgéber László vezetésével a tavalyi esztendőben a női válogatott kivívta az idei Európa Bajnokságon való részvétel jogát. Személy szerint mit vársz tőlük?
Mindkét csapat számára egyértelműen az első mérkőzés lesz a kulcs. Persze ismét felmerül a kérdés, hogy mennyire magyar csapat a Sopron? Három olyan külföldi játékosuk van, akiknek ha csak a statisztikát végigböngésszük, akkor szinte minden mutatóban a topban találhatóak. De vegyük alapul akár csak a tíz évvel ezelőtti Ronchetti-kupát nyerő együttest. Abban a csapatban mindösszesen két külföldi szerepelhetett - manapság 4 a megengedett-, és egyáltalán nem az volt a jellemző rájuk, hogy ők vitték volna a prímet. Tulajdonképpen ez az egyik oka a válogatottunkat az elmúlt években övező eredménytelenségnek, a magyar kosárlabdázás elsorvadásának. Most azt mondjuk, hogy milyen jó, hogy kijutottunk az EB-re. De ha visszanézünk, akkor mikor volt kinn Európa Bajnokságon először a válogatott? 1997-ben még negyedik helyezettek voltunk, azóta pedig tizenkét (!), sikerekben szűkös esztendő telt el. Számomra sokkal inkább elszomorítóbb, hogy hogyan jutottunk el addig, hogy már örülni kelljen annak, hogy ha kijutunk valamilyen nagyobb eseményre.
A BEAC csapatánál végzett remek munkádat a Magyar Kosárlabda Szövetség is elismerte azzal, hogy nem is olyan régen kinevezett az U16-as, majd az U18-as válogatott edzőjének. Bizonyára jól esett a gesztusuk.
Nem nagyon avathatlak be a kinevezésem rejtelmeibe, de annyit azért mindenképpen szeretnék elmondani, hogy ez nem teljesen a munkámnak szólt. Immáron harmadik éve foglalkozom az utánpótlással válogatott szinten is: a 16 évesekkel kezdtem, akikkel olyan szerencsém volt, hogy az első két évben az A-divízióban szerepelhettem velük. Tavaly azonban ők értelemszerűen kiöregedtek ebből a korcsoportból, s az U18-ban folytathatták. Én pedig válaszút elé kerültem: vagy egy teljesen új U16-os csapatot verbuválok össze, vagy pedig a lányaimmal egyetemben én is korosztályt váltok. Egyetlen bökkenő volt az utóbbival: a mostani, kissé eszelős rendszer eredményeként minden korosztály továbbviszi az őket megelőző eredményeit. Így fordulhatott elő, hogy a tavaly még A csoportos lányaim veszik vállukra azt a, B-divízió nyújtotta terhet, amit a két évvel idősebbek rájuk hagytak örökségül. Pedig ezek a lányok nem oda valóak. Gondolom nem kell azt ecsetelnem, hogy a B liga szakmailag mekkora kihívásokkal jár. Azonban a két év során olyannyira a szívemhez nőttek a lányok, hogy szívesen vágok bele velük ebbe a kalandba is. És biztos vagyok benne, hogy nem is olyan sokára ismételten a legfelső divízióban kergethetjük őrületbe ellenfeleinket.
Ismerve eltökéltségedet, hatalmas ambícióidat, játékosként szerzett tapasztalataidat, biztosak lehetünk benne, hogy edzőként is sikerül előbb-utóbb révbe érni csapataiddal. A kérdés persze adja magát, hogy melyik csapat színeiben szeretnéd ezeket megvalósítani?
Az edzői pálya egy olyan zárt közeg, hogy kis hazánkban napjainkra amolyan „sok az eszkimó, kevés a fóka” helyzet alakult ki. Borzasztóan kevés helyre szeretnének egyre többen odaférkőzni. Arról nem beszélve, hogy ha már valamelyik kispadra leülhettél, akkor ott nagyon nehéz megtartani az állásodat. Ez egy olyan poszt, amihez rengeteg kapcsolat, egy jó adag szerencse és még sorolhatnám, hogy mi minden szükséges ahhoz, hogy te egy olyan ajánlatot kapjál, amelynek elfogadásával még nagyobb kihívásokkal nézhetsz szembe. Igazán inspiráló kihívást csak két-három nagyobb hazai klub esetében tudnék elképzelni. Mondjuk a BEAC és egy, a tabellán a velünk szemben két hellyel előrébb tartó csapat esetében mi lenne a különbség?
Esetleg Sopron? Vagy mindörökké BEAC?
Nem is tudom. Egyszer talán, de jelenleg nem vágyakozom ilyen jellegű változásra. Én mindig is tanítani szerettem, teljesen függetlenül attól a ténytől, hogy tanárként végeztem. Mire tudnék egy harminc éves külföldi játékost tanítani? Egyáltalán van-e lehetőség tanítani akkor, amikor csak az eredmény számít? Sokkal inkább szeretek a fiatal gyerekkel foglalkozni, ilyen-olyan dolgokat megmutatni nekik. Hatalmas büszkeséggel tölt el az, amikor kimegyek egy olyan mérkőzésre, ahol korábbi játékosaim szerepelnek. Mint például az elmúlt hétvégén egy BSE-Győr rangadóra. Hat olyan leányzó is a parkettre lépett, akik korábban nálam kosaraztak a BEAC-ban. Sőt: még nagyobb boldogsággal töltött el, hogy a meccs után mindannyian oda jöttek hozzám és a mérkőzés eredménytől függetlenül tudtunk egymásnak örülni. Egy nagycsapatnál edzőnek lenni nem jelent mást, mint hogy mindig a tyúkszemedre lépnek. Bármit is csinálsz, az egyszerűen sosem lehet elég jó. Az edző egy olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerül, ahol valójában nem lehet önmaga. Nem csinálhatja azt, amit ő ténylegesen szeretne. Sokkal inkább az eredménykényszerből fakadó elvárásoknak kell maximálisan eleget tennie. Ezzel szemben jelenleg azt csinálhatom, amit szeretnék: az elképzeléseimnek nem szabnak gátakat, senki nem szól bele a munkámba. Nehezen követelhetek meg bármit is, mivel nincsenek eszközök a kezemben, de úgy érzem, hogy én ebben tudnék kiemelkedőt nyújtani.
Van-e hiányérzeted? Volt-e olyan periódus a pályafutásodban, amikor úgy érezted, hogy eleged van abból, hogy a tanulás és a sport mellett egy pillanatnyi időd sincs magadra?
Természetesen volt. Mostanra azért már egy más helyzet alakult, mint ami korábban volt. Volt már akkor is két gyerekem, amikor játszottam. De azért teljesen más az, amikor alig csinálsz valamit egész nap és megkapsz minden segítséget. Most egy kicsit bonyolultabb a történet azáltal, hogy még két iskolába is járok párhuzamosan, de hamarosan ennek is vége lesz; reményeim szerint két diplomával a zsebemben. Ahogy korábban is mondtam, sose szerettem volna profivá válni. Soha nem leszek olyan fanatikus, hogy még a csapból is a kosárlabda folyjon. Egy jó edzőnek viszont biztosan ilyennek kell lennie: se hall, se lát, életének minden percét a szenvedélye tölti ki. Persze biztos lenne hiányérzetem most is, ha egész nap otthon üldögélnék, csak főzném az ebédet, vagy épp porszívóznék majd utána meg eljönnék hazulról és tartanék egy edzést. Ez biztosan nem töltené ki kellőképpen az életemet.
Kis Róbert
ELTE Online
