A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendégei az ELTE-n II: Ljudmila Ulickaja (2009-05-05)
A hagyományokhoz híven az évenként megrendezésre kerülő Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretében Magyarországra érkező írók-költők az ELTE-re is ellátogatnak. Kétrészes minisorozatunk második részében Ljudmila Ulickaja Régészeti Nagyelőadóban tett vizitjéről számolunk be.
Még mondja valaki, hogy nem olvas a magyar! Az a pancser/notórius késő (lásd még: jómagam), aki csak öt perccel a meghirdetett kezdés előtt érkezik Ljudmila Ulickaja „Daniel Stein, a tolmács” című regényének magyarországi bemutatójára (a könyv a Könyvfesztiválra jelent meg, így alig több mint egy hete olvasható magyarul), melyet A megoldhatatlan kérdések regénye? címmel hirdettek meg, aligha osztja e megállapítást. A repedésig telt Régészeti Nagyelőadó előtt felállított ministandon öregek és fiatalok vásárolják húsz százalék kedvezménnyel az Ulickaja-regényeket, a tolmácsgépekért hosszú sor kígyózik, a hányatott sorsú csepűrágó pedig végül a hatodik padsor melletti lépcső egyik fokáról követheti végig, amint a bevonuló friss Budapest Nagydíjast (a Könyvfesztivál díszvendégét) vastapsban részesítik az összegyűltek.
Ulickaja, minő meglepetés, pont olyan, mint a fényképeken, és legalább annyira lényegretörő, mint könyveiben: sokszor hangoztatott megjegyzése után, miszerint ideális olvasóközönsége előtt léphet fel (lásd még: értelmiség), rögtön belevág új könyvének ismertetésébe, jobban mondva inkább azon körülmények taglalásába, amelyek miatt, úgy érezte, meg kellett írnia a regényt. A Daniel Stein, a tolmács hőse klasszikus kafkai kirekesztett: lengyelek és németek közt zsidó, izraeli zsidók közt katolikus, személyi igazolványa tanúsága szerint pedig nemzetisége „meghatározatlan”. Egész életében árral szemben úszik, biográfiája pedig hemzseg a (látszólagos) ellentmondásoktól: gestapós tolmácsként zsidókat ment, majd ugyanilyen minőségében (vagyis tolmácsként) dolgozik a szovjet állambiztonságnak (NKVD) is. Haifában, Izraelben aztán (már megkeresztelkedve) karmelita szerzetesként igyekszik mindent megtenni a héber nyelvű katolikusok elismeréséért – meglehetős csekély (állami) elismertséggel.
Ennyi cirkalmat természetesen nem lehet csak úgy kitalálni: Ulickaja alakjának természetesen megvan (pontosabban megvolt, hisz a regényhőshöz hasonlóan már elhunyt) az „eredetije”, mégpedig Oswald Rufeisen (a Holokauszt Enciklopédia írásmódja szerint: Rufajzen), akit azonban Ulickaja végig szerzetesi nevén, Danielként emleget az ismertetés során. Rufeisen, ez a külsejét tekintve „jelentéktelen”, ám annál sokrétűbb, nehezen definiálható figura (ahogy Ulickaja fogalmaz: „háborús hős, kutató, professzor, fehérorosz partizán” és még ki tudja mi minden) egyetlen napot töltött az írónő társaságában 1992-ben, Moszkvában, mégis, az ez idő alatt felgyűlt benyomások arra késztették az írónőt, hogy annak ellenére is megkísérelje a történet „elmesélését”, hogy kezdetben mégoly keveset tudott arról a világról, amiben Rufeisen élt (e „csekély tudás” volt az oka annak, hogy Ulickaja csak tizennégy évvel a találkozás után fejezte be a könyvet). Az elmesélés szó idézőjelbe tétele ugyanakkor nem véletlen: a Daniel Stein, a tolmács nem egyszerű regény, sokkal inkább, ahogy Goretity József fogalmaz, „áldokumentum-gyűjtemény” – Ulickaja ugyanis, miután úgy érezte, a felgyülemlett jegyzethalmazt képtelen valamiféle dokumentarista prózába rendezni, a leveleket, naplóbejegyzéseket, magnófelvétel-lejegyzéseket a nevek megváltoztatásával és a történtek átalakításával szépirodalommá szelídítette, melyben nehezen elkülöníthető, mi a „valóság” és mi a fikció. A dokumentumok formailag tehát maradtak – a regény másból sem áll, mint jegyzőkönyvekből, levelekből, stb. – de hogy tartalmuknak mely részét találta ki Ulickaja és melyik eredeti forrást idézi szöveghűen, azt csak ő maga tudja. A hatalmas dokumentumhalmazban maga a szerző is megjelenik (a szerző megjelenése a regényben ismerős fogás lehet nekünk, mondjuk az Édes Annából, ahol az utolsó fejezetben három szereplő Kosztolányiról vitatkozik) öt levél erejéig, melyet „fordítójával és pszichoterapeutájával”, Jelena Kosztyukoviccsal váltott. Ulickaja elmondása szerint e dokumentumok csupán apró töredékei annak a csaknem kilencszáz levelet magába foglaló levelezésnek, melyet a neves fordítóval (Umberto Eco „orosz hangja”) folytatott.
Bár a realitás és a fikció határai, mint említettem, nehezen tisztázhatóak a regényben, néhány bevallott változtatásról azért a mostani előadásnak köszönhetően megtudtunk egyet s mást: a legfontosabb ezek közül Daniel halála, mely a műben – erősítvén a Jakab apostollal való párhuzamot – egy magaslatról való zuhanásnak köszönhetően következik be. Az említett párhuzam nem véletlen: hosszú izraeli tartózkodása alatt Rufeisen mindvégig az Úr Testvére Jakab Egyházához való visszatérést sürgette, vagyis az egyetemes zsidó-keresztény egyház feltámasztását.
A nehezen meghatározható identitású Daniel Stein és Oswald Rufeisen nehéz, érzékeny kérdéseket vetett fel úgy Ulickajában mint a közönségben, mivel bizonyos szempontból Ulickaja is az említettek alteregója, lévén maga is zsidóból katolizált egyén. Egy provokatív kérdés kapcsán az írónő saját helyzetére kitérve elmondta, hogy volt életének egy olyan időszaka, amikor nagyon jól érezte magát keresztényként, mindazonáltal ennek az érának sajnos már vége, és egyre kevésbé hisz az intézményesített egyházakban.
A közönség kérdéseinek előtérbe kerülésével a beszélgetés kisodródott mind a Daniel Stein, mind a könyvbe zárt irodalom medréből, s Ulickaja műveinek színpadra vagy filmre vitt változatai kerültek előtérbe. Mint kiderült, Ulickaja nem járatlan egyik területen sem: ’79-től ’82-ig gyerekdarabokat és rádiójátékokat írt, s a filmes világban is otthonosan mozog: a Kukockij eseteiből készült sorozat forgatókönyveit maga írta. Ennek megfelelően igényes könyvei adaptációival kapcsolatban: nem enged akármilyen megkeresésnek, s ha esetleg mégis megfűzhető, nincsenek illúziói – az adott darabok, ahogy mondta, a könyv alapján készülnek, de nem adhatják át a könyv mondanivalóját.
A színházról szólva kedvenc saját darabjáról, az Orosz lekvárról (melyet Ulickaja jelenlétében április 25-én – egyszeri alkalommal – nálunk is bemutattak a Centrál Színházban felolvasó-színházi formában) elmondta, ez egyfajta dialógus Csehovval (amolyan variáció, paródia a Cseresznyéskertre), melynek németországi megírása közben a könnye csorgott a nevetéstől, s melyet sokáig mégsem szeretett – e képen azonban minden év és minden olvasás javít.
A regényíráshoz visszakanyarodva Ulickaja elmondta, hogy nagyon nehéz munkának tartja, melyet sokszor abbahagy, és sokszor újrakezd. Művei fordításai kapcsán kiemelte, hogy a különböző kultúrák képviselői művei különböző aspektusaira világítanak rá, néha nem is várt módon: nem is remélte például, hogy bárkinek is szemet szúr a fehér szín szimbolikája a Szonyecskában, japán olvasói és kritikusai – szemben az európaiakkal – azonban az írónő számára szívmelengető módon, jól értelmezték azt.
A „nők felfutásáról” az orosz irodalomban elmondta, a Tatyjana Tolsztaja és társai által képviselt női próza a jéghegy csúcsa a huszadik-huszonegyedik század női emancipációs folyamatában – de hozzátette azt is, számára teljesen mindegy, az illető író férfi vagy nő, a lényeg az, hogy jól írjon. Azt azonban már csak a rá nem jellemző szerénytelenséggel tehette volna hozzá: valahogy úgy, ahogy ő.
Zelei Dávid
ElteOnline
Mindent Ulickajáról a hivatalos magyar Ulickaja-oldalon:
Goretity József cikke az ÉS-ben:
A legfrissebb ÉS-ben (ápr. 30.) Regéczi Ildikó ad körképet Ulickaja könyveiről (Ex libris rovat)
