A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendégei az ELTE-n I.: spanyol írók (2009-04-27)
A hagyományokhoz híven az évenként megrendezésre kerülő Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretében Magyarországra érkező írók-költők az ELTE-re is ellátogatnak. Kétrészes minisorozatunk első részében a spanyol írók vizitjéről számolunk be.
Sokéves tradíció, hogy a budapesti könyvhétre érkező spanyol írók egy beszélgetés erejéig megmutatják magukat az ELTE spanyol tanszékén is. Az idei alkalom több szemponttól is eltért a hagyományoktól: a létszám a szokottnál (és a beharangozottnál) csekélyebb volt (a tizenkilenc éves csodagyerek, Jara Santamaría látogatása elmaradt) ugyanakkor mindkét, a tanszékre ellátogató szerzőről hamar kiderült, hogy van már magyarra fordított műve (ez nem annyira megszokott), s egyiküknek a fordítója (Pávai Patak Márta) is jelen volt a találkozón. Ebben a kontextusban talán nem is csoda, hogy kedvenc moderátorunk, Menczel Gabriella egyetemi adjunktus rögtön arról kezdte faggatni a jelenlévőket, vajon milyen fontos számukra könyveik „kis” nyelvekre való fordítása. Az ötvenegy éves, cáceresi illetőségű Eugenio Fuentes már öt éve olvasható hazánkban (S lőn sötétség című könyvét a Magyar Könyvklub jelentette meg 2004-ben Tantos Ágnes fordításában), s a kérdésre válaszolva elmondta, hogy számára már csak azért is fontos minden fordítás, mert külföldön nagyobb sikere van, mint hazájában. Az ötvenhat éves baszk Julia Otxoa (San Sebastián szülötte) szintén kiemelte, hogy minden olvasóra szüksége van, mert a legtöbb műfaj, melyben alkot (például a költészet és az „egyperces” novella) csekély olvasottságú, legyen bár magas irodalmi színvonalú (magyarul két éve olvashatjuk Pávai Patak Márta fordításában Különös küldemény című elbeszélés-gyűjteményét: http://www.patakkonyvek.hu/index.html).
A műfaji sokszínűség egyébként mindkettejükre jellemző. Az erősen posztmodern beütésű Otxoa a már említett műfajokon kívül gyermekmeséket és esszéket ír, de képisége nem ragad le a metaforáknál: remek illusztrációkat készít, és grafikai tudását remekül ötvözi poétikai képességeivel „képverseiben” (a képen „A vándor könyvtára” című látható, ez és még sok másik megtalálható a www.juliaotxoa.net oldalon) melyek nem nélkülözik az avantgárd elődök leleményeit (kollázs- és montázstechnikák, stb.). Eugenio Fuentes főként regényíró: eddig nyolc regénye jelent meg (a legutóbbi 2007-ben). Mind népszerű, rejtélyen alapuló műfajokban: sok köztük a detektívregény (visszatérő hősük Ricardo Cupido, aki, mint kiderült, még véletlenül sem a szerelem istenéről kapta a nevét), de, amint mondta, újabban ő is beállni készül azon nagyszámú spanyol irodalmárok sorába, akik megírják a maguk polgárháborús regényét (ezen most dolgozik). A műfaji sokszínűségről szólva mind Otxoa, mind Fuentes elmondta, valójában nincsenek, s soha nem is voltak olyan éles határok a műfajok közt, mint amilyeneket a definíciók szerelmesei látni szeretnének (erre Otxoa a végtelenül sokszínű klasszikust, a rengeteg versbetétet és levelet tartalmazó és számtalan műfajba besorolható Don Quijotét hozta föl példának), s az olvasó szemében igazából két könyvtípus létezik: a jó meg a rossz.
Saját specialitásaikra rátérve a magyar olvasót leginkább Otxoa „egypercesei” (bár fordítója „félperceseknek” nevezi őket) fogták meg az Örkénnyel való párhuzam miatt. Az irodalmat szerető olvasó jól ismeri e rövid történeteket Borges vagy Cortázar tollából (vagy Augusto Monterrosoéból, akinek leghíresebb, rekordrövidségű, Dinoszaurusz című novellája így szól: „Mikor felkelt, a dinoszaurusz még mindig ott volt”), mégis, ahogy Otxoa elmondta, Spanyolországba több évtizedes csúszással, késve ért el a műfaj – mikor a világ többi részén virágzott, Hispániában nem volt népszerű, így most éli virágkorát. A moderátor kérésére Julia (bár, mint többször is kitért rá, nem szereti a definícióalkotást) úgy határozta meg az „egypercest”, mint olyan nyitott művet, melyben nagy szerepe van az aktív olvasónak, és amit nem egyszer, és nem gyorsan kell elolvasni, hanem számtalanszor, újra meg újragondolva.
A magyar írók spanyolországi recepciója során egy név körül forgott a világ: e név pedig Márai Sándoré. Már tavalyi látogatásom alkalmával feltűnő és szívmelengető volt egy spanyol könyvesbolt prospektusában Márai nevével találkozni (ahogy emlékszem, monográfiát is szenteltek neki), azóta azonban többször megerősítést nyert bennem a gondolat, hogy Spanyolországban a legtöbben Márai nevével azonosítják a magyar irodalmat (pedig találtam a polcokon Kosztolányit is, de ő, úgy látszik, nem fogta meg annyira az olvasóközönséget), s tán még a Nobel-díjas Kertész Imre neve is kevésbé számít márkanévnek az írók körében, mint az övé (mondjuk ez nem egyedi: kitől olvasott többet az átlag magyar az alábbi két olasz író közül: Dario Fótól vagy Alberto Moraviától?). Eugenio Fuentes szemmel láthatólag sokat és örömmel olvasott Márai-fordításokat, Pávai Patak Márta azonban figyelmeztetett, Márait a magyar olvasók talán nem vélik olyan identikusnak a magyar irodalommal, mint a spanyolok, szóval lehet olvasni mást is nyugodtan (a fordító pimaszul megjegyezte: az íróknak kevesebbet kéne írni és többet olvasni).
Az „ihletről”, vagyis a megélt valóság és a leírt regény közti kapocsról Otxoa elmondta, neki minden hirtelen, egyben tárulkozik fel, rögtön papírra vethetően (ő tehát inkább az intuíció embere) míg Fuentes két remek történetet is elmesélt arról, hogyan lesz az élményből irodalom, vagy másképp, hogy miért kezdett veszettül, félig megborotvált arccal történetet írni egy háza elé forduló ferences iskolabuszról, rögtön, amint meglátta.
Mint az az utóbbi kettősségből is kitűnik, az ELTE spanyol szakán vendégeskedő Julia Otxoa és Eugenio Fuentes nagyon más személyiségek – bár mindkettejük a rejtélyek embere, Julia a maga szimbolikus, ezerszínű, olvasót megdolgoztató útján gondolkodtatja az embert, míg Eugenio rejtélyei jóval kevésbé elvontak (elvégre javarészt akciódús detektívregényekről van szó), ugyanakkor nem kevésbé izgalmasak és szórakoztatóak. Kettejük műfaji keretei is igen eltérőek: Otxoa elsősorban rövid, elgondolkodtató írásokat/képeket közöl, minimális kifejtéssel és sok benne rejlő lehetőséggel, Fuentes pedig elsősorban regényíró. Ezen a délutánon mindenesetre különbözőségük ellenére szórakoztató párost alkottak – jövőre, ugyanitt, kíváncsian várjuk utódaikat.
Zelei Dávid
ELTE Online
