A tandíjról szubjektíven - tabuk nélkül (2008-08-04)
Lelkiismeretem megnyugtatása végett ezért igyekeztem a vasárnap elém kerülő tandíjjal kapcsolatos népszavazási kérdés pro és kontra érveit összeszedni és racionális logikai alapon felépítve magam elé tárni ? hátha nem lesz hiábavaló. Természetesen ezt azzal a hátsó szándékkal tettem, hogy a kedves olvasót ha meggyőzni talán nem is, de mindenképpen vitatkozni és gondolkodásra készteni inspiráljam. Egymásnak adják a kilincset a népszavazáshoz közeledve a médiumok stúdióiban az oktatáspolitikai szakértők, szakpolitikusok, a vitákat nézve, hallgatva valahogy az érzésem támadt, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki néha az elhangzó érvek és szempontok kavalkádjában elveszik. Az alábbi érveket vettem sorjába.
a hallgató, mint piaci megrendelő
Mivel fizetek, megrendelőként erélyesebben léphetek fel, és fogok is fellépni, hogy a nekem járó színvonalú szolgáltatást megkapjam ? szól a tandíjpárti érvelés. Nos, mint költségtérítéses képzésben is résztvevő hallgató, az általános tapasztalattal egyetemben én sem érzem úgy, hogy ennek a feltételei intézményi oldalról meglennének. Ugyanakkor jogos lehet azaz érvelés, hogy más lesz a helyzet, ha majd mindenki fizet, és a hallgatók egy emberként követelnek majd felkészültebb tanárokat, jobb tantermeket, kevesebb sorban állást a tanulmányi osztályon. Nos, az állami magyar felsőoktatási intézmények belső struktúrájukat, felelősségi (felelőtlenségi) és érdekeltségi (érdektelenségi) viszonyai, no és persze meghatározó finanszírozási jellemzői sok tekintetben a szocialista nagyvállalatokéhoz hasonlatosak ? ezt valószínűleg a tandíj mellett leghangosabban érvelők is így látják. Teljesítménykényszer, innováció orientáltság, világos felelősségi viszonyok ? mint Makó Jeruzsálemtől, oly távol állnak e fogalmak a felsőoktatás nagy részétől. Attól még, hogy egy ilyen vállalatnál a jegyért ezentúl helyben (is) kell fizetni, a pultos néni még nem fog szebben mosolyogni.
a szociális szempont
Ezek szerint privatizálni kellene a felsőoktatási intézményeket? Aligha. A piacok mindenhatóságában hívők elégedetten nyugtáznák, hogy íme létrejött a tiszta megrendelő - szolgáltató viszony, mindenki a kifizetett árnak megfelelő szolgáltatást kapja ? már aki egyáltalán azon szerencsés kevesek közé tartozik, aki részese lehet e csereügyletnek. Hosszas magyarországi helyzetet leíró szociális fejtegetésekbe itt aligha kell bocsátkoznom, már csak azért sem, mert szerencsére (egyenlőre) a tandíjat pártolók nagy része e téren elkötelezett az állami szerepvállalásra és szolidaritásra épülő európai (kontinentális) modell mellett. Hogy a mai magyar valóságban a teljesítményre alapozott 10%-nyi tandíjmentesség a szociális igazságosságot előmozdítaná, szociológus diploma nélkül is megállapítható: túrót, azt hiszem léphetünk is tovább.
túlképzés, munkaerőpiaci egyensúlytalanságok
Nos, egész egyszerűen ? mint ahogy örvendetes módon ez irányba már történtek jó lépések ? a célok (megfelelő számú képzett szakember, ehhez igazodó intézményi kapacitások) itt más módon érhetők el: a képzési keretszámok csökkentése - átcsoportosítása, intézmények közötti differenciált állami finanszírozás (teljesítmény, funkció alapján) és hasonló állami eszközök révén. Gyakran hangoztatott érv, hogy a tandíj révén a felvételiző jobban meg fogja gondolni, mire is ad ki pénzt annak függvényében, a megvásárolt jószággal ?a tudással ? mit tud majd kezdeni. Vagyis közgazdasági oldalról nézve befolyásolni próbáljuk a keresleti oldalt. Csakhogy a felsőoktatási piac igen sajátságos terep, ahol a kínálati oldalt a jelen rendszerben sokkal inkább a fenti állami szabályozók határozzák meg, mintsem a termék ára, illetve a hallgató által fizetendő díj. A tandíjpárti előfeltevés az, hogy a tandíj miatt nőni fog mondjuk az informatikus és mérnök jelentkezők száma, mivel a jelentkezők olyan képzést akarnak kapni, amivel a későbbiek során könnyebben el tudnak helyezkedni, több jövedelemre tesznek szert és adott esetben törleszteni tudják a képzési költségekre felvett hiteleket.
Csakhogy az alapvetésünk hamis. Mi alapján döntünk, hogy milyen képzést választunk? Nos, kétségtelenül ebben a döntésben szerepet játszanak a későbbi jövedelmi kilátások, de ez a tandíj nélküli rendszerre is igaz. A felvételező nem egy száraz számtani költség-haszonelemzés alapján dönt, hova jelentkezzen, hanem saját képességeit, affinitását, értékrendjét ? differenciált képzési árpiac esetén anyagi lehetőségeit - veti össze a választási lehetőségekkel, az ezekből adódó hosszú távú kilátásokkal. Ezt a döntést sokkal inkább meghatározza a közoktatás minősége, ott milyen tudást kapott, milyen képességekre tett szert, össztársadalmi szinten pedig a közoktatás egészében megfelelő-e a humán és a természettudományi tárgyak, a gimnáziumok ? szakiskolák aránya, van-e a közoktatásnak esélyegyenlőség kiegyenlítő szerepe. Azzal, hogy mostantól minden képzésért ugyanannyit zsebből ki kell fizetni, nem változik semmi. Igen, valóban, az intézmények plusz forrásokhoz jutnak, aminek jelentős részét fejlesztésre kell fordítani.
költségvetés
Csakhogy a tandíjpárti érvelés egyik sarokpontja az, hogy a FER csupán csepp a felsőoktatás finanszírozási tengerében, egy sikeres népszavazás pedig ? ahogy Manherz államtitkár Úr többször hangoztatta - nem jelentene gondot a központi állami költségvetésnek. Itt álljunk meg egy pillanatra. Most akkor a fejlesztésekre jutó plusz tandíj-pénzek jelentősek, de ugyanezek a pénzek az állam számára aprópénzt jelentenek? Akkor jelentős vagy jelentéktelen forrásbevonásról van szó? Nem fizetünk túl nagy árat némi plusz jövedelem bevonásáért? Hallgatók és azok családjainak ezreit nehezebb, másokat pedig egyenesen reménytelen helyzetbe hozunk csak azért, hogy némi aprópénzhez juttassuk az egyetemeket, főiskolákat?
A politika árnyéka
Nincsenek illúzióim, sokan csak azért fognak elmenni (vagy otthon maradni) és így vagy úgy szavazni, mert a politikai preferenciájuk ezt mondatja velük. Képzeljünk el egy szélsőséges politikai helyzetet: egy szakpolitikai kérdés kapcsán a politikai diskurzus demagóg fordulatokkal van tele pro és kontra, a politikai szereplők kétszínűek és kizárólag saját pecsenyéjüket sütögetik, mindenki folyamatosan és kizárólag csak hazudik: még egy ilyen ?elképzelt? helyzetben is felelős polgár akkor jár jól és jár el helyesen, ha az adott kérdést racionális érvek alapján felépített logika ? és lelkiismerete - szerint próbálja megválaszolni. Mások hülyesége nem ment fel saját hülyeségünk alól.
Hogy a népszavazásnak esetleg önmagán túlmutató következményei lehetnek? Ezt a tandíj mellett érvelők tagadják a leginkább. Hogy a népszavazási kérdések bagatell ügyek, csak színjáték az egész?
Alkotmányos demokráciában élünk, kormányok jöhetnek, mehetnek, bármelyikük hozhat jó és rossz döntéseket, bármelyik kormány esetében a társadalom egy jelentős része érezheti úgy, hogy egy adott kérdésben becsapták őket, és a saját maguk, családjuk, közösségük, nemzetük jövője szempontjából messzemenő következményekkel járó döntés született. Ez esetben mindenki tegyen úgy, mintha nem történt volna semmi? A népszavazás intézményét másra találták ki? Kérdeném tisztelettel, akkor mire találták ki, hol van lefektetve az alkotmányjogi feltételeken túl azaz objektív, normatív szabályrendszer, amely megmondja, mit lehet (érdemes) népszavazásra bocsátani? Az tényleg nem szempont, hogy a társadalom egy jelentős része úgy érzi, adott kérdésben napnál világosabban becsapták őket, és a saját maguk, családjuk, közösségük, nemzetük jövője szempontjából messzemenő következményekkel járó döntés született?
Legyünk optimisták, bármi lesz is a népszavazás eredménye, talán egy apró lépéssel közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy a politika szereplői gondosan előkészített, a társadalmi szereplőkkel megvitatott és egyeztetett döntéseket hozzanak rólunk, választópolgárokról, hallgatókról, a kormányzati felelősség és az elszámoltathatóság jegyében ? lett légyen bármilyen színezetű jövőbeni kormány esetén.
Varga Gergely
