Baba Marta és a magyar turista
(2010-03-02)
Bulgáriában járva az ember érzése olyan, mintha visszacsöppent volna 15-20 évet az időben. Bár látszik az országon a fejlődés, azért még bőven van mit behoznia az egyik legfrissebb EU-tagnak. Csupán három dologra voltam irigy: a metróra, a városuk melletti hegyre és természetesen a Starbucksra.
Bizonyos szakmákban gyakran előfordul, hogy a munkatársakat különböző továbbképzésre, konferenciára invitálják. Nincs ez másként az újságíróknál sem, így amikor a Kék Pont Drogkonzultációs Központ az amfetamin-használat kérdéseit tárgyaló konferenciára hívott, szívesen vállaltam a felkérést. Az már csak a hab volt a tortán, hogy az eddig általam nemigen látogatott Bulgáriában rendezték mindezt.
Mivel még sosem jártam a bolgároknál, és különösebb kötődésem sincs az országhoz, ezért a magyarok többségéhez hasonlóan én is csupán annyit tudtam róluk, hogy egyik nemzeti ételük a sopszka-saláta. Kíváncsian indultam neki tehát a négynapos szófiai útnak.
Az első meglepetés akkor ért, amikor a repülőre felszállva észrevettem, hogy az utasok nagy része ázsiai. Csütörtök délután lévén nem vártam, hogy magyarok tömegei tartanak majd a bolgár fővárosba, de azért azt sem, hogy a gép felét a szokásos fényképezőgéppel felszerelt kínai-japán turisták foglalják el. Úgy látszik, immár Szófia is bekerült a „100 híres hely, amit az Európába látogató ázsiai nem hagyhat ki” c. kiadványba.
Az utazás maga alig több mint egy óra. Útközben mogyorót és narancslevet szolgálnak fel, és felhőtlenül élvezném is az utazást, ha az előttem ülő őszes úr nem csókolgatná folyamatosan (és hangosan) partnernőjét. Már a beszálláskor éreztem, hogy nem lesz jó, ha az ősz lófarokkal és irdatlan amerikai akcentussal rendelkező férfi pont előttem foglal helyet. Gyanúm be is bizonyosodott: Ősz Lófarok ugyanis vagy folyamatosan enyeleg fiatal fekete hajú barátnőjével, vagy vicces hanghatásokkal kíséri mondanivalóját, amit nem éppen suttogva ad elő. 50 perccel később már kezd mindez borzasztó uncsi lenni, de szerencsére már leszálláshoz készülődünk. Buzgón szemlélem a tájat, ami elsőre épp olyan, mintha még mindig Magyarországon lennénk.
A város fölé magasodó hegy
Szófia esővel köszönt minket. Már a reptérről látni a panelrengeteget, ami a várost alkotja. A reptér olyan, mint Ferihegy 1, csak sokkal nagyobb. Hirtelen észreveszem, hogy amit eddig felhőnek néztem, az valójában egy hatalmas hegy a város mellett. Csak később tudom meg, hogy a neve Vitosa, és több mint 2000 méter magas. Most csak a havas hegycsúcsokat látom, amik még az esőfüggönyön át is gyönyörűek.
Lófarok és nője még egyszer bezavar a képbe a csomagkiadásnál, de ekkor már nem is őket, hanem a csomagjait begyűjtő magyar vívóválogatott férfitagjait mustrálom – négy fiatal srác, és két meglettebb, folyamatosan adomázó mesterük – milyen kár, hogy csak most derült ki, ők is velünk utaztak.
Mintha csak a 82-es troli közeledne...
A repteret elhagyva, a városhoz közeledve úgy érzem, mintha visszaugrottunk volna az időben. Amerre csak nézek, mindenütt 15-20 emeletes panelek fúrják magukat az ég felé, de az „alacsonyabb” épületek is mind panelek. Úgy látom náluk a panelek a kreativitás (tár)házai – hol van terasz, hol nincs, hol túlépítettek a teraszon (ezt nem is értem, hogyan valósították meg), hol ráépítettek még valamit a házra. Ettől viszont az épületek úgy néznek ki, mint valami lyukacsos ementáli sajt, kisebb-nagyobb kiugrókkal és bemélyedésekkel.
Az (igencsak kicsi) városközpont felé haladva azért már régebbi házak is előtűnnek, de mivel a város csak a 19. század végén kezdett igazán fejlődni, ezért a legrégibb épületek sem nagyon idősebbek 100-130 évesnél. Elhaladunk egy szocreál emlékműnek tűnő szoborcsoport mellett, melyen egyetlen graffiti sem éktelenkedik, sőt, koszorúk gyűlnek az aljában.
A városra egyébként is nagyon jellemző, hogy szinte minden második sarkon belebotlik az ember valamilyen, az elmúlt rendszerből ott maradt szoborba, emlékműbe. Náluk nyilván nem csináltak szoborparkot, hanem a helyükön hagyták a dolgokat, és még sincsenek összefirkálva, tönkretéve. Egyszerűen hozzátartoznak a hely szelleméhez.
A forgalmat figyelve feltűnik, hogy a kockaladától a fullextrás Volvo és Mercedes terepjárókig minden megtalálható itt. A buszfelhozatal a legváltozatosabb: a hatvanas évekből itt maradt kockabusztól az Ikaruson át a legújabb nyugati típusokig mindent megtalálni.
A hotelbe becsekkolva a folyamatos eső ellenére is elindulunk felfedezni a várost. Ami elsőként feltűnik, hogy bár a turisták által leginkább látogatott részen vagyunk, a házak nagy része egyáltalán nincs felújítva. Mindenhol látszódik a málló (vagy már lehullott) vakolat, a piszkos ablakok, a száradó ruhák. Sétánk során észrevesszük, hogy a bolgároknál a trafikok a házak aljában, a pinceszinten működnek, így ha valaki vásárolni akar egy doboz cigit, nincs más dolga, mint hogy leguggoljon a pince ablaka elé, és megvárja, míg a trafikos ágaskodva kiadja neki az árut. Hamarosan hazai ízekre bukkanunk: véletlenül belefutunk egy Fornettibe, és rögtön utána az OTP emblémája virít felénk.
Az esőt megunva aztán beülünk egy kocsmába, ahol élvezhetjük az üvöltő balkáni zenét, és a helyi söröket. Ezek közül kettőt kóstolunk meg: a Kamenitzát, és a Zagorka névre hallgatót. Nekem ez utóbbi ízlik jobban. A tulaj angoltudása – mint később kiderül – a helyiekéhez mérten meglepően jó: „self-service” – mondja, majd látva, hogy kiszolgáljuk magunkat, visszatér a (neki láthatóan nagy élvezetet okozó) bolgár lakodalmas gyöngyszemeinek hallgatásához, miközben a lenémított Fashion TV-ben grasszáló modelleket nézi.
Az angol nyelvtudás hiánya a későbbiekben is okoz egy kis gondot. Bulgáriában ugyanis a cirill ábécét használják, a lakosság általunk megszólított többsége pedig nem beszél angolul. A térképek és a turisták számára készült kiadványok természetesen angolul is feltüntetik, hogy mi micsoda, ám az utcatáblák csak cirill betűkkel dolgoznak, így hiába látjuk a térképen, hogy mit is keresünk, ha az utcák nevét nem tudjuk értelmezni. A főbb nevezetességek mellett viszont mindenhol kis tábla hirdeti angolul, hogy ha kíváncsiak vagyunk a hely történetére, elég ha felhívjuk az itt látható telefonszámot, és angol nyelvű tájékoztatást kaphatunk róla telefonon.
A hotelbe visszatérve kíváncsiságból belenézek a bolgár tv műsorába. Épp Híradó megy: a Duna-csúcsról van szó, a hírekben most Budapest a vezető anyag. A bolgár miniszterelnök nyilatkozik a magyar országgyűlésből az újságíróknak, majd egy pillanatra bevillan a Parlament képe is. A hírek után film.
Két különös dolgot is megfigyeltem a bolgároknál: az egyik az, hogy nem félnek főműsoridőben, kereskedelmi csatornán feliratos filmet adni. Vagyis eredeti nyelven élvezheti a néző a Trumann show-t Jim Careyvel, miközben fut a felirat alul. A másik érdekesség, hogy ha nem feliratos a film, akkor is úgy szinkronizálnak, hogy csupán lehalkítják az eredeti hangot, és rámondják az új szinkront. Vagyis simán hallhatjuk, ahogy az amerikai színészek suttogva belekezdenek mondókájukba, majd egy bolgár hang normál hangerővel folytatja a megkezdett mondatot.
Másnap a konferencia után ismét sétára indulunk. A városban kevés látnivaló van, úgyhogy nagyon tudom ajánlani mindenkinek egy hosszú hétvége erejéig, két és fél nap alatt ugyanis minden lényegesebb látnivaló kényelmesen megnézhető. Az árak nagyon alacsonyak, egy leváért már kaphatunk az utcai árusoktól egy szelet pizzát (egy leva kb. 140-150 forint).
Vigyázni kell azonban az értékeinkre, és nem csak a zsebtolvajok miatt. Egyik kollegánkat például városnézés közben megszólította egy viszonylag jól öltözött idősebb férfi, és megkérdezte milyen nyelven beszél. Mikor kiderült, hogy magyar, egy fém kétszázast elővéve szinte hibátlan angolsággal arra kérte, hogy váltsa be neki egy levára, mert ezzel ő nem tud mit kezdeni. Figyelembe véve az árfolyamot, a cserével kolleganőm nagyon jól járt volna, de mivel már váltott levát, ezért visszautasította az ajánlatot. A férfi viszont csak nem hagyta békén, és egészen addig követte és magyarázott, míg a lány határozottan rá nem kiabált, hogy most már hagyja békén. Több helyinek elmesélve a történetet, kiderült, hogy ha elővette volna pénztárcáját, azonnal kikapták volna a kezéből.
Természetesen nem szabad minden helyiben maffiózót látni. A bazilikától nem messze lévő ócskapiacon kifejezetten kedvesek az árusok. A standokon 100 évre visszamenőleg mindent lehet kapni: SS- ereklyéket, kommunista emlékeket, órákat, írógépet, szőrmét, ikonokat, bakelitlemezeket vagy éppen kardokat – mindezt persze megfelelő díjazás ellenében.
Ócskapiac
Este a fővárosi ismerősök elvisznek minket egy helyi bárba. „Bulgária egyik legjobb dj-je játszik ma este” – mondják, és körülnézve észre is veszek, egy kb. 160 cm magas, hosszú hajú, kerek fülbevalós lányt, amint szorgosan rendezgeti lemezeit. A hely szépen fel van újítva, és tele van. A biztonsági őr az otthon megszokott fekete helyett drapp pulóverben üldögél az ajtónál, úgyhogy először azt hiszem, ő is vendég. Szóba kerül, hogy a városban több helyen is vannak „lakáskocsmák”, (ezeket később mi is meglátogatjuk) vagyis egy teljesen mindennapi lakásban berendezett szórakozóhely.
Hazafelé gyalogolva megállapítom, hogy épp a nyolcadik féle utcakövet látom a városban. Eddig akadt már kocka, gúla, háromszög, babapiskóta forma, és kis mozaikokból összerakott is. Elképesztően sokfélék, és van, hogy egyetlen utcán belül is 2-3 méterenként változnak. Az utcák pedig a házak lerobbantsága ellenére jóval tisztábbak, mint nálunk.
A boltba másnap jutok el. Újra megállapíthatom, hogy nagyjából minden ugyanannyiba kerül, mint nálunk, vagy még olcsóbb. Nézelődés közben az egyik lánnyal csodálkozva vesszük észre a CIB-es reklámban állatorvost alakító színész fejét egy bolgár hirdetésen. A cserekereskedelem úgy látszik, folyamatos: sok termék is Magyarországról származik.
Benyomásaim szerint azonban még mindig elég nagy a szegénység. Sokan űzik a nálunk már eltűnt „szélvédőmosást”, vagyis a pirosnál várakozó autók szélvédőjét pár leváért gyorsan megpucolják.
Szófia, a város védője
A város fő nevezetessége a St. Aleksander Nevski katedrális. Belépve meglep minket a padok hiánya és a sötétség, mivel alig pár lámpa ég. A jólértesültek halkan elmondják, hogy a pravoszláv templomokban általában nincsenek padok, úgyhogy ez a rejtély megoldódott. Az oltár mellett valamilyen szent csontjának egy darabja fekszik, de az angol felirat hiánya és a cirill betűk okozta akadály miatt sajnos nem sikerül megtudnunk, kié is a becses ereklye.
A város fő nevezetessége, a St. Aleksander Nevski katedrális
A következő templomba belépve részt veszek életem első pravoszláv miséjén. Először csak a falak mellett sorakozó ikonokat nézegetem, majd döbbenettel veszem észre, hogy a hívők az ikonokon látható szentekkel nemcsak elmélyült magánbeszélgetéseket folytatnak, hanem meg is csókolják őket. Egy fiatal srác például sorban végigveszi az összeset. Ahogy mellém ér, és a következő kép üvegfedele fölé hajol, az árnyékban meglátom a rengeteg szájnyomot, amit minden bizonnyal az előtte érkezők hagytak ott. Elmélázásomból az riaszt fel, mikor a türelmesen várakozó hívők közé hirtelen beviharzik a pap. Ha nem lenne hagyományos papi ruhában, hullámos, barna, vállig érő hajával és borostájával valamint majdnem kétméteres magasságával inkább nézném rocksztárnak, mint lelki vezetőnek. Az álcázott híresség beviharzik az oltár mögött lévő sekrestyébe.
Mindenki türelmesen vár, egy asszony sorbajár a képek között, és egy ronggyal szépen megtörölgeti az üveglapokat – így adózva a higiéniának. A várakozás tetőpontján lila-arany ornátusban megjelenik az imént már látott fiatal pap, nyomában a főpappal (idősebb kiadású rocksztár). Folyik a tömjén töméntelenül, ahogy végigjárják a szentképeket és mindegyiket becsületesen megfüstölik. A háttérben gyönyörű zene szól. Sajnos a prédikációt nem értem, így hamarosan továbbállok.
Végül eljutok Szófia egyetlen, gyönyörűen rendben tartott metrójába is. A jegy ára egy leva, vagyis csak a fele a mi jegyünknek, de itt valóban kap is érte valamit az ember. A peronok tiszták, minden fel van újítva, és nem zaklatnak az ellenőrök. Automatikus beléptető kapuk vannak – ha nincs jegyed, nem mehetsz le, a biztonsági szolgálat pedig minden lejáratnál figyel, nehogy megszegd a szabályt.
A szófiai metró
Az első metró, amivel utazom, nem olyan, mint nálunk. Kívülről narancssárga, belül szürke és fehér pasztellszínek dominálnak. Kisebb a kocsik szélessége, és beépített elektromos kijelzők vannak, amik azt is mutatják, hogy jelenleg hol tartunk két állomás között. Bár nincs olyan mélyre ásva, mint a mi metróink, de mindenhol mozgólépcső visz le a föld alá. Sehol sem látok graffitit, és a szocialista hnagulat is teljességgel hiányzik. Ha a szerelvény kiér a felszínre, műanyag (zaj)védő folyosóban halad. Összesen 14 állomás van, és azt is jelölik, melyik pályarész felszíni, és melyik halad a föld alatt.
A jegypénztárosokkal azért akad egy kis probléma. Egyikük sem beszél angolul, csak mutogatják a jegyen, hogy mennyibe kerül. Mikor retúr jegyet szeretnék venni, csupán bánatosan néznek, de válaszolni nem tudnak. Visszafelé már a nálunk is megszokott, hagyományos M12-es szerelvénnyel jövök és rögtön megcsap a hazai érzés –ez a szerelvény már kellemesen piszkos és összefirkált volt.
Mivel nagyjából az összes látnivalót sikerült megnézni, a többiekkel együtt beülünk egy Starbucks kávézóba, ahol egyikünk elmeséli, hogy a boltban vásárolva egy bácsi megszólította, és megkérdezte, honnan való. Mikor mondta, hogy magyar, a bácsi lelkesen kezdte el kiabálni a bolt nézőközönsége előtt az egyetlen magyar szót, amit ismert: Puskás, Puskás! Utána tört angolsággal fejtegette, hogy azok voltak az igazán szép idők, majd érdeklődött, hogy Budapesten is annyi gengszter van-e az utcákon, mint Szófiában.
Gengszterekkel hál’istennek nem, martenitsi árusokkal viszont annál inkább találkoztunk Szófia utcáin. Épp ott-tartózkodásunk ideje alatt hágott ugyanis tetőfokára a bolgárok egyik legismertebb népszokása, a Martenitisi. Minden utca tele volt karkötőket, pomponokat, babákat árusító standokkal. Szinte fillérekért árulták őket, és mindenki bőven vett is belőlük, hogy jó szerencsét hozzon nekik.
Balkáni pillanatkép
A hagyomány lényege, hogy azok, akik kedvelik egymást, egy piros és fehér fonálból összeszőtt karkötőt adnak egymásnak. „Chestiti Marta baba!” felkiáltással – ami szabad fordításban nagyjából annyit tesz, hogy „Márta baba hozzon sok szerencsét” – felkötik egymás csuklójára. A szertartást szigorúan március elsején-másodikán kell végrehajtani, majd a megajándékozott addig hordja a talizmánt, míg meg nem látja az első rügyező fát, az első gólyát, fecskét, vagy más tavaszi madarat – és ha ezek közül egyiket sem sikerül megpillantaniuk, legkésőbb március 22-ig. Ekkor egy rügyező gyümölcsfára kell akasztani a talizmánt, hogy jó szerencsét és boldogságot hozzon nekünk a következő évre. Utols napunkon tehát mi is elraktározunk a karkötőkből, hátha itthon is működni fog Márta baba praktikája…
Mráv Noémi
ELTE Online
(Fotók: Mráv Noémi)