Milyen a Muse új albuma? (+videó) (2009-09-21)
A brit Muse zenekar néhány nappal ezelőtt adta ki a The Resistance című 2009-es nagylemezét, amely már a hivatalos megjelenése előtt nagy port kavart. Az album sokféle könnyű- és komolyzenei darabból merít, de vajon ez növeli, avagy csökkenti-e az értékét?
Az új Muse-lemez szinte két táborra szakította a zenekar rajongóit. Az egyik tábor szerint a The Resistance egy átlagos, sőt az eddigiekhez képest gyenge lemez, a másik tábor szerint – egyelőre úgy tűnik, ők vannak kevesebben – egy újításokban gazdag, a Muse hírnevéhez illő album. Tény, hogy a Muse szinte minden lemeze váratlan pálfordulás volt az előzőhöz képest, azonban most talán nagyobbat léptek, mint az eddigi albumoknál. Mindenesetre valószínűleg a trió dobosának, Dominic Howardnak van igaza, aki szerint „minden lemezünkkel elveszítünk pár rajongót, de ugyanakkor szerzünk is újakat”.
Aki ismeri a Muse eddigi munkásságát, az nagy elvárásokat támaszt egy új számuk vagy albumuk felé. És ez érthető is, hiszen amit eddig csináltak, abban összességében nem sok „hibát” találunk. Bár minden zenekarnak vannak a többihez képest kevésbé sikerült számai, a Muse-nak (eddig?) kevés ilyen volt. Szinte tökéletesnek mondható darabjuk viszont annál több, már az első, 1999-es Showbiz című albumuk nagyon erős volt, a 2001-es Origin of Symmetry pedig még jobban sikerült, nagy klasszikusok erről az albumról a New Born, a Feeling Good vagy a Megalomania. Ezután egy az addigi nagy- és kislemezeken kiadott számokból összeállított válogatást adott ki a zenekar Hullabaloo címmel. A következő stúdió album, a 2003-as Absolution felülmúlta az addigiakat, rengeteg rajongót hozott a bandának, leginkább a Time is Running Out, a Sing for Absolution és a Hysteria című számaival. Ezt követte 2006-ban a Black Holes And Revelations című album, amelynek legismertebb száma a Supermassive Black Hole, amelyet a 2008-as Twilight (Alkonyat) című – egyébként elég gyenge, de annál népszerűbb – film egyik betétdalaként hallhattunk újra. Ugyanebben az évben jelent meg a zenekar szintén sikeres HAARP címet viselő koncertalbuma és DVD-je is. A soron következő nagylemez az idén szeptemberben kiadott The Resistance:
01. Uprising
02. The Resistance
03. Undisclosed Desires
04. United States Of Eurasia (+ Collateral Damage)
05. Guiding Light
06. Unnatural Selection
07. MK Ultra
08. I Belong To You (+ Mon cœur s'ouvre à ta voix)
09. Exogenesis: Symphony Part 1 (Overture)
10. Exogenesis: Symphony Part 2 (Cross-pollination)
11. Exogenesis: Symphony Part 3 (Redemption)
Az 2009-es albumon a megszokottnál sokkal kevesebb gitárt, de ugyanakkor több ritmust és zongorát hallhatunk, az ének és a szövegek pedig továbbra is éppoly hangsúlyosak, mint korábban. A hangzás kidolgozott, finom harmóniát eredményez, az együttes továbbra is törekszik a precizitásra.
Az énekes-dalszövegíró-gitáros, és gitár helyett egyre inkább zongorához nyúló Matthew Bellamy azt nyilatkozta, hogy ezt az albumot George Orwell 1984 című könyve ihlette. Azonban a regény gondolatisága ma már nem elég újdonság ahhoz (1948-as!), hogy erre épüljön egy huszonegyedik századi album, hacsak nem visznek bele valamit, amitől valóban újszerű lesz a dolog. Rengetegen dolgozták már fel Orwell művét, zenében is, harmincöt évvel ezelőtt például David Bowie írt több számot annak témájára. A Muse-albumot azonban – szerencsére – nemcsak Orwell ihlette, és Orwell könyvéből sem a politikai, hanem inkább a szerelmi szál és a szabadság utáni vágy. Ezt a szabadságot érzem a lemezborító megválasztásában is, amelynek középpontjában a Föld lebeg, körülötte pedig az égboltot látjuk, a színes világegyetemet, ami koncentrikus körökben öleli körül bolygónkat. A köröket hat-, öt- és négyszögek alkotják, amelyek együttese olyan, mintha színes üvegablakokat, vagy egy méhkast látnánk. Mindez egy ponton megtörik, ott ahol egy lépcső vezet a Föld felé, amelyen egy emberi alak halad.
A The Resistance-szal kapcsolatban zenei ihletőként legalább tucatnyi könnyű- és komolyzenei alkotást fel lehet sorolni. Bellamy így nyilatkozott a lemezről: „Néhány új számunkra a kortárs R&B-hangzás hatott, különös tekintettel Timbaland - kemény ütemek, szinkópás ritmusok, dallamos és ritmikus vokálok. A dobokat Dom (Dominic Howard dobos) programozta. A végeredményt tekintve, ami a stílust illeti, az album tulajdonképpen klasszikus jellegű. Egy rockzenekartól normál esetben nem feltétlenül várnák el a nagyzenekari hangzást - ez esetben ráadásul mi írtuk és hangszereltük ezeket a részeket, melyeket Milánóban rögzítettünk 40 nagyszerű és kísérletezésre nyitott komolyzenész segítségével”
Az album pont úgy kezdődik, mintha Marilyn Manson Rock is dead című számát hallgatnánk. Persze néhány másodpercen belül kiderül, hogy csak az alapritmusban találunk hasonlóságot, annak „eredetijét” pedig már a Manson-szám esetében is kereshetnénk… Mindenesetre jó kezdet egy dinamikus, katonák menetelére hajazó ritmus egy olyan albumhoz, amely a The Resistance, azaz Az ellenállás címet viseli, és egy olyan számhoz, amelynek Lázadás (vagy Felkelés) a címe. Ezek után pedig a dalban található felkiáltások is értelemszerűen idézik fel bennünk a katonai vezényszókat. Az Uprising egyébként az album elsőként közzétett száma, amelyhez kislemez, nemrég pedig klip is készült. A klipben életre kelő plüssmacik ötlete szintén visszavezethető Orwellhez, egy másik műve, az Állatfarm kapcsán (http://www.youtube.com/watch?v=TAP5Sr3R638).
A címadó dal, a Resistance esetében eszünkbe juthat a nyolcvanas évek popzenéje, például a Gazebo I like Chopin című klasszikusa (http://www.youtube.com/watch?v=grGjD1rTNyg), amelynek a címe és a szövege sem elhanyagolható a Muse-album szempontjából, ha a Chopin-Muse összefüggésre gondolunk.
Az album egyetlen száma, amely továbbviszi az előző lemez, a Black Holes And Revelations stílusát, az az Undisclosed desires (http://www.youtube.com/watch?v=bWTuKd2lTo4). A szám szövegével viszont teljesen ennek az albumnak a stílusába illik, hiszen pacifista hangulatú, de egyben szerelmes dal is.
A zenei ihletettség szempontjából talán legtarkább és legösszetettebb szám a United States of Eurasia (http://www.youtube.com/watch?v=eB1OkuN8vdU), amely lassú zongorával kezdődik, mintha egy szirupos popszám következne, majd kicsit több mint egy perc után egyértelmű Queen-hangzásra figyelhetünk fel benne. Másfél perc után Ravel Bolero-ját is felfedezhetjük a számban, később pedig újabb Queen-szerű szakasz után a Collateral Damage című rész zárja a darabot, amely gyakorlatilag Chopin egy Nocturne-je (Op. 9. No. 2.: http://www.youtube.com/watch?v=YGRO05WcNDk). A szám baljós hangulatú és keleti tájakat idéző dallamai pedig az 1962-es Lawrence of Arabia című film Maurice Jarre által írt zenéjéből származnak (http://www.youtube.com/watch?v=LI2c3M9q9yI). A szöveg pedig az Eurázsiai Egyesült Államokról szól, és arról az utópiáról, hogy lehet háborúmentesen élni, elfogadva a másikat, hiszen ugyanolyan, mint mi („You and me are the same.”)
A slágerszerű Guilding light (http://www.youtube.com/watch?v=80agkfPztfo) eszünkbe juttathatja Elvis Presley Can’t Help Falling In Love With You című számát. A tracket leginkább Bellamy éneke tölti ki, viszont pozitívum, hogy van benne gitár.
Az Unnatural Selection (http://www.youtube.com/watch?v=4qBPGjptTBc) az egyik legjobb szám a lemezen, pörgős, és talán ebben van a legtöbb gitár, amely kicsit hiányzik is erről az albumról. Viszont sokakat emlékeztet Serj Tankiannak (a System of a Down énekesének) a szólóalbumán kiadott számokra, főleg az Empty Walls címűre (http://www.youtube.com/watch?v=GtUxPg9jRLM).
A lemez egy kevésbé jól sikerült száma az MK Ultra (http://www.youtube.com/watch?v=8bhh_EQnI9o). De ezt leginkább a kontextusa miatt érezhetjük, hiszen beszorult két erős szám, az Unnatural Selection és az I belong to you közé. Bellamy hangja ebben is tökéletes, a hegedűszólam pedig kifejezetten jót tesz a dalnak.
Az I belong to you (Mon cœur s'ouvre à ta voix) ötletes szám, sok újítással (http://www.youtube.com/watch?v=dRSF0Ig5z8s). Tartalmaz egy mezzo-szoprán ária-részletet a francia a Camille Saint-Saens Sámson és Delila című operájából. A zárójelben az együttes az ária francia címét jelöli, ami egyben a dal kezdősora is, angolul így hangzik: My heart opens itself to your voice.
Az albumot záró három szám egy szimfónia három tétele, amely az Exogenesis Symphony címet viseli. Szimfóniához illően egy teljes szimfonikus zenekar kíséri Bellamy énekét és zongorajátékát. A szimfónia kezdetén stílszerű a „You stole my overture” (azaz: Elloptad a nyitányomat) sor. Majd a második darabbal már mélyebb tartalmat nyer a dalszöveg: a félelmeink és a külső szférák áttörésére, illetve vágyaink kimondására buzdít. A harmadik tétel pedig mintegy ezt folytatva az újrakezdést és az önmagunknak megbocsátást teszi témájává („It’s our last chance to forgive ourselves.”). Az első tétel, az Overture egy lassabb darab, olyan akár egy baljós filmzene (http://www.youtube.com/watch?v=09a3xZrmpw0). Zeneileg a legsikerültebb a tercett második tétele, a gyorsabb és feszesebb Cross-pollination (http://www.youtube.com/watch?v=R3poAjQy7vk). A harmadik tétel, a Redemption (http://www.youtube.com/watch?v=YNcXaSKgZCE) érdekessége, hogy az elején Beethoven Holdfény-szonátájának dallamait hallhatjuk benne felcsendülni. Ez egy lassú zárótétel, amely egy zaklatott, lázadó lemez méltó lezárása.
Sokak szerint nem ez az a korong, amivel a Muse pályája során a legnagyobb sikert aratta, ami lehetséges, de ennek ellenére egyáltalán nem középszerű az album. Más, mint a többi, sok átvétel van benne, de ez nem ront a minőségén, sőt inkább színesíti, és a Muse nyitottságát, sokrétű tudását és széleskörű látásmódját erősíti. S ha középszerű is lenne ez a lemez a Muse albumai között, bármely hasonló stílusban próbálkozó másik zenekar megirigyelné az album legrosszabbnak ítélt számait is.
Pataky Adrienn
ELTE Online
