Visszatérnének a Romanovok (2009-07-14)
Ne tessék megijedni, az utolsó orosz cári család nem Dmitrij Medvegyev eltávolítására és a monarchia restaurálására pályázik, leszármazottaik csupán az országba szeretnének visszatérni, hosszas hányattatás után, intézményesen. A cári ivadékok jótékonysági és kulturális projektekben segédkeznének.
Aki ismeri az orosz néplélek különleges kötődését a mindenkori cári családhoz, annak nem okoz meglepetést, hogy bár a monarchia intézménye több mint kilencven éve megszűnt létezni Oroszországban, a Romanovokkal kapcsolatos kérdések mind a mai napig képesek felkorbácsolni az érzelmeket. Az ok egyrészről tán abban a cárok iránt tanúsított mitikus tiszteletben rejlik, mely néhányszáz éve arra a következtetésre juttatta az egyszeri oroszt, hogy a hagyományokat sárba tipró Nagy Péter hamis cár, a valódi pedig egy hordóba zárva úszik a tengerben az idők végezetéig – az igazi cárnak ugyanis magától értetődően jónak kellett lennie. Ezzel az idilli képpel – hogy stílszerű legyek – úszik szembe az a nem kevéssé axiomatikus alapossággal kidolgozott bolsevik-kommunista démonkép, mely a monarchiában minden haladás megakasztóját, minden fejlődés hátráltatóját láttatja, s mely ebből kifolyólag Kalibánt csinál a monarchia földi képviselőjéből. E mítosz és ellenmítosz immár örök dialektikája teszi még mindig érdekessé a mindenkori orosz számára a Romanovokat. (Arra már nem mernék nagy tétben fogadni, hogy a Rurik-ház kései leszármazottai – ha ismertek ilyenek – iránt is hasonló a kereslet, bár ki tudja…)
A képet színesíti, hogy a második orosz uralkodóház lángja a külvilág számára sokáig (némely részletében mind a mai napig) rejtélyes, s egyszersmind tragikus körülmények között hunyt ki szinte teljes egészében. A rejtélyesség a mítoszképzést, a brutális kegyetlenség okozta tragédia pedig a martirizálódást segíti elő – mindez további adalék ahhoz, hogy a Romanovokkal kapcsolatban mindig lehessen valami újat mondani a nagyközönségnek. De haladjunk végig az uralkodóház végóráinak rövid krónikáján!
II. Miklós 1917. márciusában mondott le a hatalomról, s a közhiedelemmel ellentétben ezzel még csak nem is az utolsó volt a cárok sorában: utódjául ugyanis testvéröccsét, Mihályt (Mihail nagyherceget) nevezte ki, aki azonban (bolsevik nyomásra) huszonnégy órán belül lemondott, és Permbe távozott (nem jószántából), ahol aztán a következő év során meggyilkolták (vagy egy másik, igen nehezen elképzelhető verzió szerint Türkmenisztánba menekült). Nem járt jobban nála a cári család többi tagja sem: II. Miklóst, feleségét, Alekszandra Fjodorovna cárnét, öt gyermeküket, a 14 éves Alekszej cárevicset, Olgát (22), Tatyjanát (20), Mariát (18), Anasztasziát (16) és négy szolgájukat előbb a szibériai Tobolszkba, majd onnan Jekatyerinburgba szállították, ahol az Ipatyev-házban szállásolták el őket. 1918. július 16-17-re virradó éjszakáján e ház pincéjébe szólította őket egy bizonytalan létszámú bolsevik kivégzőosztag, azzal az indokkal, hogy biztosabb helyre viszik őket – majd halálos ítéletük felolvasása után kivégezték őket. Persze, ha valaki olvasott a Raszputyin-gyilkosságról, akkor sejtheti, nem modern, profi terroristák végezték a kegyetlen szertartást – előre nem látásuk pedig a cári család számtalan tagjának elnyújtott szenvedését okozta. A dolog csak a cár és felesége esetében ment könnyen, mert a gyermekek ruhája alatt viselt családi drágakövekről a gyilkosnak szánt golyók visszapattantak, így rájuk további kínok vártak. Mivel a kivégzőosztag kerülni akarta a további feltűnést és a zajt, szuronnyal próbáltak véget vetni a még élők szenvedéseinek. Ez azonban – megint csak az ékszerek miatt – nem sikerült. Az egyre kínosabb szituációt végül a Jurovszkij nevű bolsevik oldotta meg az életben maradt lányok főbelövésével.
Az eset számunkra szomorú vonatkozása, hogy több (valószínűleg hét) magyar („lett”) is részt vett a kivégzésben, köztük egy Nagy Imre nevű is. Néhány történész feltételezése szerint e személy azonos lehet ’56 mártír miniszterelnökével, bár erre – lévén igen gyakori név – semmilyen határozott bizonyíték nincs, azon kívül, hogy a jelzett időben Nagy Imre Oroszországban tartózkodott, ami, valljuk be, bizonyítéknak elég sovány. (A cári család kivégzésének magyar vonatkozásairól Gyóni Gábor írt kitűnő tanulmányt)
A lemeztelenített tetemeket ezután előbb egy bányaaknába vitték, majd némi bénázás után másnap megsemmisítették őket: Alekszej és Maria testét elégették, a többiekét pedig savval lelocsolták, és elásták – s egészen legújabb kori exhumálásukig itt is nyugodtak. Mivel a testek hollétéről semmit sem lehetett tudni, megindult a legendagyártás, s ahogy az ilyenkor Oroszországban történni szokott, gyorsan előkerültek az ál-Dimitrijek. A húszas-harmincas évek legendái megmenekült cárevicsről és Anasztasziáról szóltak: Griska Otrepjev legemlékezetesebb utódja az a magát Anasztaszia hercegnőnek kiadó hölgy, Anna Anderson volt, akinek a DNS-azonosítás elterjedése lett a veszte: hamar kiderült róla, hogy hiába hasonlóan deformált a lába az elhunyt hercegnőhöz, és tud rengeteget a család viselt dolgairól, valójában csupán önmagával, vagyis egy lengyel parasztlánnyal, Franciska Sanszkovával azonos. (Az esetről film is készült a nyolcvanas években).
Ne higgyük persze, hogy ezzel bezárult a legendák tárháza: Amerikában, Kanadában, Angliában és Szibériában egyre-másra tűntek fel a cári sarjak, az Anasztaszia-legendát pedig a Disney is élteti. Apró szépséghiba, hogy a mefisztói gonoszságú Raszputyint és remek dalokat felvonultató Anastasia első vetítésének idején, 1997-ben már hat éve megtaláltak ötöt (köztük Anasztasziáét is) a cári család tagjainak holttestei közül, s előkerült a szakács, a lakáj és a szobalány teteme is. Az ortodox egyház ugyanakkor a biztosnak hitt DNS-minták ellenére nem ismerte el, hogy az 1998-ban a Péter-Pál katedrálisban nagy csinnadrattával eltemetett hamvak a cári családéi volnának, s kétségeiket nemrégiben igazolták a későbbi amerikai kutatások is.
2000-ben az ortodox egyház ennek ellenére szentté avatta a család tragikusan elhunyt tagjait (a róluk készített ikon a képen látható). Oldalági leszármazottaik, élükön a magát a Romanov-család fejének és nagyhercegnőnek valló (más Romanovok által azonban „rangon aluli” mamájának (egy grúz hercegnőnek) köszönhetően a címet jogtalanul viselő…), igen agilis Maria Vlagyimirovna Romanovával (II. Miklós unokatestvérének unokájával) 2005 óta a bíróságon küzdenek a Romanovok rehabilitációjáért – első próbálkozásaik ugyan még lepattantak az igazságszolgáltatásról, de mióta a már említett Jurovszkij naplójának nyomain haladva 2007-ben megtalálták Maria nagyhercegnő és Alekszej cárevics földi maradványait, a dolgok kezdenek jobbra fordulni. Hosszas eljárás végén az orosz legfelsőbb bíróság 2008-ban végre nyíltan politikai indíttatásúnak minősítette a ’18-ban elkövetett gyilkosságokat, s rehabilitálta a cárt és családját, bár a tettesek elítélésére – minthogy már jó ideje halottak – nincs lehetőség. A „győzelem” új távlatokat nyitott a Romanovok oroszországi szerepvállalásának kérdésében is: Alekszandr Zakatov, a család hivatalvezetője nemrégiben megerősítette, a Romanovok készek lennének végleg, történelmi intézményként hazatelepülni. Ez, mint mondta, távolról sem jelentené a monarchia visszaállításának igényét – sőt, a család tagjai nem lépnének fel kártérítési igényekkel sem, viszont szívesen dolgoznának jótékonysági és kulturális projektekben. Zakatov feltételül a maradék 11 Romanov-hozzátartozó (például a Jekatyerinburgban brutálisan meggyilkolt szakács, lakáj vagy szobalány) rehabilitálását szabta, továbbá felvetette, vissza kéne állítani a földrajzi objektumok történelmi (értsd: Romanov-korabeli) neveit, s megváltoztatni azokat az utcaneveket, melyeket „hóhérokról” neveztek el. Néhány napja – ha csak néhány órára is, de – úgy látszott, siker koronázta Zakatov kérését: hírügynökségi jelentések szerint a moszkvai Leningrádi pályaudvar (…) az orosz vasúttársaság döntésének értelmében visszakapta az I. Miklós-pályaudvar nevet. A cáfolatig eltelt néhány óra természetesen elég volt ahhoz, hogy Maria Vlagyimirovna nagyhercegnő az Interfax hírügynökségnek adott nyilatkozatában üdvözölje a névváltoztatást…
Zelei Dávid
ELTE Online
