Varró Dani a Szabó Ervin Könyvtárban
(2009-06-23)
Bár már érettségi tétel, még mindig imádja a gyerekkönyveket (saját bevallása szerint zabálta a Harry Pottert), ihletét sokszor a nátha adja meg, ugyanakkor minden verse hemzseg az allúzióktól, és aligha van nála nagyobb formabűvész a kortárs magyar költészetben. A „sznob ovisok nagy kedvence”, Varró Dániel a Szabó Ervin Könyvtár vendége volt.
Nem sokak fejében fordul meg, hogy szívük hölgyét a magyar labdarúgó válogatott tétmérkőzéseihez hasonlítsák, hogy sms-formátumú verseket írjanak, vagy hogy a köhögésről, egy barna plüss szarvasagancsról, netán egy rosszul illő vécédeszkáról kezdjenek értekezni verseikben – tán mondani se kell, Varró Dani közéjük tartozik. A még mindig csak 32 éves költővel a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Központi Könyvtárának Fogadótermében beszélgetett Keresztesi József irodalmár, irodalomkritikus a könyvtár „Irodalmi randevúk” sorozatának második állomásaként. (Az első „randevú” alanya Jókai Anna volt.)
A beszélgetés igen ügyesen elegyítette a felolvasást az interjúval: Keresztesi nem tematikusan, hanem kronologikusan igyekezett felépíteni a csevejt, Varró korai éveitől legutolsó kötetéig, a Szívdesszertig haladva, s minden tárgyalt kötetből ízelítőt is kaphatott a közönség a szerző előadásában.
Bár mestersége gyakorlását igen korán kezdte (ha hinni lehet a Bögre azúr fülszövegének, tizenkét évesen aratta első sikereit), mindenki Danijának mindezidáig „csupán” három kötete jelent meg: a már említett Bögre azúr (1999), a Túl a Maszat-hegyen (2003) és a Szívdesszert (2007). A nagy nekilódulás utáni lassuló ütemű „termelés” oka a költő szerint igen prózai: egyszerűen túl kevés dolog – az évszakok változása, a szerelem, a foci, vagy a nátha – ihleti meg, ráadásul túl sok mindent is csinál egyszerre.
Mint minden irodalmársors, Danié is egy jó magyartanárral kezdődött, aki azonban a költő bevallása szerint hiába próbálta a reménytelen szerelem és a tömörítés felé sodorni írásban fecsegésre mindig kész tanítványát. Tehetsége fiatalon megmutatkozott: gimnazista korától publikált (a matarka.hu 1995-re teszi első, Mozgó Világban megjelent költeményeit), s miután bekerült az ELTE magyar-angol szakára, a többek közt Karafiáth Orsi nevével fémjelzett Sárkányfű folyóirat hasábjain jelentette meg verseit. Bár mint láthatjuk, voltak előzményei, első kötete, a Bögre azúr mégis meglepő könyv – íróját a Magvető kiadó (sőt, személyesen Morcsányi Géza) felkérése, a közvéleményt a fiatal (még egyetemista) költő új, „kísérleti” hangneme lepte meg, s egy csapásra beemelte szerzőjét az irodalmi köztudatba. Pedig a Bögre azúr igazi vegyesfelvágott: a „tematikus blokkok” (például a beszélgetés során fel is olvasott Boci-boci tarka stílparódiák, vagy a Varró által igen kedvelt évszak-szonettek) mellett találunk benne Tandori Dezsőhöz, Mihályffy Zsuzsához intézett verset, és az elmúláson való tűnődést is a lejárt szilvalekvár és a zabpehely kontextusában. A „deákos”, néhol már-már keresetlen nyelvezet és a játékos hangvétel mögül már ekkor kikacsintott a magyar líra és az univerzális verstan alapos ismerete, nem véletlen, hogy a ’99-es Könyvhétre megjelent könyvet egyből elkapkodták, hamar után kellett nyomni, s egyszerre megindult az érdeklődés Varró Dani iránt. Merthogy Dánielből egyből Dani lett, ha másért nem, Orbán Ottó ÉS-ben megjelent verses levele miatt („Verses levél Varró Dánielnek”), mely így veszi kezdetét: „Tisztelt Varró úr... vagyishogy, Dani” (kicsit legörgetve itt olvasható teljes egészében: http://es.fullnet.hu/9926/ESIrod00.htm). Orbán e levele egyfajta beavatással ért fel: a költőről hamarjában elkezdtek értekezni a kortárs líra nevesb alakjai (Lator Lászlótól a már említett Orbán Ottóig), sőt, ami a szerzőt leginkább meglepte, olyan neves irodalomkritikusok vették tollukra, akiket magyar szakosként addig legfeljebb hallgathatott. (Mint bevallotta, leginkább azon ütközött meg, hogy az irodalomelmélet egyik honi cézára, Kulcsár-Szabó Ernő több oldalon – és igen kevéssé érthetően – taglalja egy versét.) A nagy felhajtás közben a kortársak a túlzott könnyedség eszkalálódásától igyekeztek megóvni költőnket („léghajóba kell a nehezék”, ahogy Orbán Ottó fogalmazott), miközben a média különböző zugaiból nem mindig találó felkérések hada szakadt rá. A kritikusok aggodalma (mostakkorvajonkomolyköltőezadanivagyjólverselőtréfarépa?) alaptalan – Varró Dani továbbra is odavan a formai gegekért, lelkét adja egy kifacsart verstani alakzatból kifacsart fanyar rímért, ugyanakkor az általa „fecsegőnek” nevezett stílus mögött mégiscsak mindig van valami, mesés vagy épp nagyon is hétköznapi – ebben aligha változik a közeljövőben. Az ezredfordulós munkaáradat tanulságait levonva ugyanakkor ma már nem vállal el válogatás nélkül akármit – a verselés mellett elsősorban műfordít, főképp színdarabokat, s aki látta a keze alól kikerült remekeket (teszem azt a Radnótiban jelenleg is játszott A kriplit - lásd róla korábbi cikkünket) az tudhatja, nem is akárhogy.
A játékosság mellett Varró deklaráltan gyerekvers és mesepárti – eredeti angolban falta a Harry Pottert, imádja Mosonyi Alizt és Szív Ferencet – mi több, allúzió formájában emléket is állít nekik második kötetében, a Túl a Maszat-hegyenben, mely műfaját tekintve verses meseregény, s nem titok, többek közt az Anyegin is ihletői közt szerepel. Mivel regényről van szó, a cselekményvezetés szükségessége némi behatároltságra kényszerítette a csapongásra bevallottan hajlamos írót. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a mesében nem lenne benne Danink szétszórt egyénisége. A beszélgetésen megtudtuk, a mese alapmagját egy csokor gyerekvers adta (különösen az óvodás humor fő forrásaiban (pisi, kaki) gazdag Badar madárhatározó, és Szösz néne története villanyozta föl a hallgatóságot) melyet leleményes módszerekkel sikerült ráakasztani a történet fonalára. Fény derült az ajánlás miértjére is: az akrosztichonban megszólított Teslár Ákos dinamizálta a kátyúba ragadt cselekményű regényt, mely így Varró szerint a következőképp alakul: az első két-három fejezet nagyjából semmiről se szól, utána viszont iszonyúan dinamikusra vált a tempó, és megbonyolódik a történet, hogy abból alig van visszaút. A nagy tempót egyes szereplők nem is tudják tartani: mint arra egy kislány felhívta a költő figyelmét, Emil bácsi egy figyelmetlenségből adódóan mindörökre ottragad a főgonosz karmai közt…
A verses meseregény ugyanakkor, ahogy a fülszöveget író Parti Nagy Lajos is rámutat, nem csak gyerekeknek szól: számtalan allúziót, direkt irodalmi utalást, paródiát rejt magában: ahogy a költő nem kis mulatságunkra beismerte, kritikusai epésen azzal „vádolták”, hogy sznob óvodásoknak ír. (Hogy mennyire nem csak nekik, arra bizonyság, hogy a 2007-es Humán Tudományi OTDK-n dolgozat is született, mely a „maszatosság mibenlétét” taglalja a könyvben az irodalomtudomány eszközeivel.)
Az újabb Varró-kötetig már-már hagyományszerűen újabb egy olimpiai ciklust kellett várni, de megérte: az elmúlt két évben sejtésem szerint nem egy frissen hódolt szív kapott egyenest Varró Dánieltől szívküldi „desszertet” szülinapjára, karácsonyra, vagy ilyen-olyan hó- vagy évfordulókra. A Szívdesszert írásakor, szemben a Bögre azúrral, a költő szeme előtt már nem egy-egy vers, hanem a kötet lebeghetett, mert a könyv azonos tematikájú formai egységek kiváló kevercse. Hogy ez pontosan mit is jelent? Hát van először is a ritka madárnak számító szonettkoszorú 14 plusz egy szonettel (a tizenötödiket az előző tizennégy első sorai adják: az eredmény – frászt az érzelgősségbe – nem bravúros, gyönyörű), meg aztán vannak az sms-versek („hogy mondjam el milyen nagyon szeretlek én ha bakker/ nem áll rendelkezésre több csak 160 karakter”) a mesék, és a kvázi-dialógok és -monológok… Közös pont mindegyikükben, hogy a lírai én és szerelmese közti térben zajlanak, megadva a tematikai egységet. A szerző ugyanakkor saját bevallása szerint is nagyon ügyelt arra, nehogy a monotónia csapdájába kerüljön: mint mondta, a legjobban megírt szonettkoszorú tizenkettedik szonettje is nagyon unalmas tud ám lenni, ha egymás után, ömlesztve olvassuk. A Szívdesszertben ennek elkerülésére az egyes szonetteket más és más hangvételű/formátumú versek követik, így a seveledsenélküled-jellegű szerelem újabb fordulatai közé „más” szerelmek is beférnek. Tán hogy megfricskázza komolyságot követelő pályatársait, Varró továbbra sem változtatott azon a szokásán, hogy a light-irodalmat használja művei forrásaként: a Szívdesszerthez azt a „Te meg én”-t használta alapként, melyből anno nagyapáink udvaroltak nagyanyáinknak (nem véletlen, hogy a kötet alcíme „kis 21. századi temegén”).
A beszélgetés végén képet kaphattunk a Varró által (is) kedvelt és bőszen (na jó, időnként) fordított brit nonszensz költészetről, melynek olyan művelői vannak a szigetországban, mint az Alice Csoda-/Tükörországban írója, Lewis Carroll, vagy Edward Lear. Régi terv, hogy Varró Vaskó Péter és Havasi Attila társaságában kiad egy műfordításkötetet a limerick (ötsoros nonszensz vers) klasszikusaiból – de hogy ennek mikor lesz realitása, azt nem tudni.
A jelenre és közeljövőre vonatkozó tervekről szólva kiderült, a költő mostanság elsősorban műfordító, a Leart ülteti át magyarra a Nemzeti Színháznak, ami a sok, rendre Vörösmartyhoz visszanyúló verzió után, reményei(nk) szerint újat hoz a hazai Shakespeare-fordításba. Végül a hallgatóság is kérdezett, mégpedig arról, mit szól Dani ahhoz, hogy bár becenevén ismeri az ország, mégis érettségi tétel lett. A költő elmondta, az iwiwnek köszönhetően modernizált ószövetségi átkok hosszú sora érkezett már hozzá, melyek abban az esetben lépnek életbe, ha az adott diák épp őt húzná a tételek közül, mindazonáltal végzős diákok próbálták már arról is interjúvolni, hogy most akkor mennyiben is újította meg verseivel a szerelmi lírát? A kérdésre, nyilvánvaló, nehéz lenne válaszolni – gyanítom, Dani minden érdemeit taglaló sort vagy szót szívesen kenne el. Az viszont az évek múltával egyre bizonyosabb, hogy versei jóval többek, mint szimpla „limonádé a legjobb citromból”.
Zelei Dávid
ELTE Online