Martin McDonagh: A kripli
(2009-05-20)
A 39 éves ír származású drámaíró, Martin McDonagh 1996-ban írt The Cripple of Inishmaan című drámájának magyar változatát, a Varró Dániel által fordított, Gothár Péter rendezte A kriplit láttam – immáron sokadszorra – április végén a Radnóti Színházban. Elérkezettnek láttam az időt, hogy felhívjam a figyelmed, kedves Olvasó, e darabra így, az évad végén.
Mert a darabot már 2001 óta játssza a színház, s bár a siker még most sem marad el, soha nem lehet tudni, mely darab marad a következő évadban is. És ez A kriplinél még inkább előtérbe kerül: az állandó szereplők fele már nem a színház tagja. Ebből pedig egyenesen következik az előadások és a próbák időpontjának összeegyeztetése – mely probléma az előadások játszási számán (havi kettő) meg is látszik. S a darabot idén már csak május 31-én és június 4-én fogják játszani.
Érdemes hát időben megváltani a jegyet. Ha pedig erről lemaradnál, van lehetőséged az előadás napján, kezdés előtt kicsivel állójegyet is vásárolni pár száz forintért.
De mi is ez a darab? Ki ez az író?
„Azért kezdtem csak el drámákat írni, mert minden mással kudarcot vallottam, ez volt az egyetlen irodalmi forma, amely megmaradt számomra. Tudtam, hogy nem írhatok regényeket, mert nincs hozzá elég jó stílusom. Emellett a filmkészítésről még mindig azt hiszem, nagyon kemény dolog. A színpadi művek a legegyszerűbb művészeti alkotások. Csak venni kell valami nyelvjárást, egy egyszerű kis történetet, néhány karaktert és már kész is van.” – nyilatkozta egyszer McDonagh.
Martin McDonagh első darabját, a Leenane szépét (The Beauty Queen of Leenane) szintén 1996-ban írta – nyolc nap alatt. 1997-re pedig már négy darabja (a Leenane szépe, A kripli, a Koponya Connemarában [A Skull in Connemara, 1997] és a Vaknyugat [The Lonesome West, 1997]) futott egy időben London színpadain. S ez a világon egyedül csak Shakespeare-nek sikerült őelőtte. Aztán újabb szenzáció: New Yorkban még be sem mutatták A kriplit, de már az összes előadásra minden jegy elkelt elővételben.
S bár a fenti adatok mind tények, a közönségtalálkozón a Kulka János (Johnny szerepében) és a címszerepben Lengyel Tamás azt nyilatkozta: e darab nem is lenne olyan jó, ha nem Varró Dániel fordította volna magyarra. Vagyis írta volna át. Mert az általa megalkotott kripli már nem az, ami eredeti formájában volt. A darab általa tele lett nyelvi leleménnyel s a szöveg megmásíthatatlanul a szereplők fölé emelkedett és egy maga viszi hátán a művet. A szavak önálló életre kelnek, s átveszik az egyes karakterek megformálását a színészektől.
Ezzel persze nem azt mondom, hogy bárki el tudná játszani A kripli szerepeit. Éppen ellenkezőleg! Olyan színész kell hozzá, aki alázatosan áll mindehhez, aki a szöveget úgy adja elő, ahogyan azt Varró Dániel elképzelte. És ez – bár a szereplők elmondása szerint, sok nehézség árán – de sikerült és mind a mai napig minden előadáson sikerül. Legalábbis azokon, melyeken magam is részt vettem.
Mert ezek a szövegek egyszerűen leírhatatlanul tökéletesek a történethez…
A történethez, mely 1934-ben játszódik, az írországi Inishmaan parányi szigetén (ma is alig másfélszáz lakosa van a szigorú éghajlatú szigetnek), ahol az is szenzációnak számít, ha valakinek a libája belecsíp a szomszéd macskájának a farkába. Itt él a tizenhét éves, kacskakezű-kacskalábú Billy, az árvagyerek, akit két nagynénje nevel odaadó szeretettel és telve aggodalommal [Kate (Csomós Mari) nénikéje el is ismételgeti: „Tudod, én ilyenkor égtelenül aggódok a Billyért, mikor ilyen sokáig van el.”]: mi lesz a fiúval, külseje miatt senkinek sem kell? [Hiszen még annak a modortalan Helen (Wéber Kata) is meghúzza valahol a határt: „Te szeretnéd magad, ha te nem te lennél te?”] S aki állandóan csak tehenek fixírozásával tölti az idejét? [Bár Billy később megjegyzi: „Hát az a tehéntéma… aránytalanul fel lett nagyítva.”] Aztán jön a hír, hogy a szomszéd szigeten hollywoodi filmesek forgatnak és szereplőket keresnek. Billy úgy érzi, nem hagyhatja ki a lehetőséget – menekülni akar a szegénységtől, a falubeliek gúnyolódásától: filmsztár akar lenni...
És persze jó szöveg nélkül sem lenne jó darab jó rendezés nélkül… Gothár Péter rendező annyira kiemelte a szereplők negatív és néhol már abszurd jellemvonásait, hogy ettől az egész már-már groteszkbe hajlik – s nevetünk akkor is, mikor sírnunk kéne.
Mindezzel humoros pillanatok keverednek szívbemarkolókkal, s mikor kiballagunk a teremből, hogy a késő estében hazasétáljunk a csendes lassan elcsendesülő utcákon, nem tudunk szabadulni Billytől és az ő életétől.
De talán jól is van ez így.
Hisz egy igazán jó darabnak a következménye nem lehet más, minthogy nincs vége akkor, mikor a függöny legördül.
Gedeon Valéria
ELTE Online