Hegedűkészítés a céhmesterek nyomdokain
(2009-03-23)
2009. február 18–június 30.
A Művészetek Palotájában a vörös szőnyegen fellépdelve, a Fesztivál Színház bejárati szintjén újabb ízlésesen berendezett kiállítás fogadja a látogatókat: bepillantás a céhes hegedűkészítés rejtelmeibe.
Andrea Amati (ca. 1505–ca. 1577) 1550 körül alkotta meg a hegedű ma ismert formáját, amelyet Antonio Stradivari (lásd a képen) (ca. 1644–1737) és Giuseppe Guarneri del Gesú (1698–1744) tökéletesített. E cremonai mesterek hegedűi mindmáig etalonként szolgálnak, s bár az évszázadok során a későbbi készítők az ősmodelleket továbbfejlesztették, végeztek rajtuk apró változtatásokat, a test és a csiga azóta is változatlan. Itália-szerte versengenek a hegedűkészítés babérkoszorújáért: Brescia, Velence, Nápoly, Milánó hajt fejet végül Cremona előtt. Medici Katalin egy egész zenekart rendelt Amati műhelyéből, a spanyol király pedig gazdagon díszített Stradivarikat kért. Paganini ezután sikerre vitte Gesú munkáit. Egész Európa, az akkori művelt világ, a cremonai hegedűmesterek alkotásait másolta Németalföldtől Lengyelországig. A hangszert legendák sora övezi, máig nem képesek Stradivari céhmester utolérhetetlen lakkjához hasonlót készíteni.
A hegedűkészítés Magyarországon az itáliai után százötven évvel kezdődött. Központja Pozsony (Thier-család, Leeb-család). Bécs közelsége miatt a német orientáltság bizonyult uralkodónak, ezért a németes stílus honosodik meg először, majd az élénk kulturális életnek, az átutazó művészeknek köszönhetően az olaszosra irányul a készítők figyelme. Végül a magyarországi hegedűkészítés az Osztrák–Magyar Monarchia idejére válik egyenrangúvá a többi európai iskolával.
A XIX. század közepén színre lép Johannn Baptist Schweitzer (1790-1865) és Nemessányi Sámuel (1837-1881), s a központ Pestre tevődik át. A modern korban bekövetkező ipari fejlődés olyan technikai újdonságokat hozott, mint például a fémhúr és az alkoholos lakk.
A XX. században olcsó, tömegesen előállított hangszerek árasztják el a nemzetközi piacot, tönkretéve ezzel sok kisműhelyt. A hangversenyző szólisták általában XVII-XVIII. századi muzeális hangszereken, a zenekari művészek többsége és a zeneiskolások pedig gyári hangszereken játszanak. Mára mindkét irányzat letisztult, megtalálta a maga helyét.
Ritka, mint a fehér holló az olyan műhely, ahol hagyományos, több száz éves módszerrel, válogatott anyagból, kézzel készítik és olajlakkos bevonattal látják el a hegedűket. Az ilyen példányok esztétikailag és hangzásilag felveszik a versenyt háromszáz éves elődeikkel. A világon működő néhány ilyen műhely egyike a budapesti Guminár Műhely, amelynek segítségével a tárlat látogatói bepillantást nyerhetnek a hegedűkészítés világába. Egy gyönyörű, lakkozatlan brácsa látható üvegbúra alatt - ez Gasparó da Saló 1580 körüli modellje alapján készült.
A hegedű igazi kincs. A június 30-ig a Művészetek Palotájába látogató saját szemével láthatja. Nem véletlenül kiált fel az antikvárius Spike Milligan Hegedű című novellájában: Hiszen ez egy Amati!
Kőszeghy Anna
ELTE Online