„Beleszeretek abba, amit és akit fordítok...” (2009-03-13)
Beszélne kicsit az esszédíjról?
A díj meglepetésszerűen ért, nem számítottam rá. Lírikus vagyok, regényeim, fordításaim, riportjaim vannak, esszét ritkán írok. Mindig úgy éreztem, nem az én igazi területem.
A Tigrislázzal is így voltam. Öt éven keresztül írtam, közben mindenféle baj ért, mintha még a sors is nehezíteni akarta volna a dolgomat.
Amikor készen lett a könyv, sokkal jobb fogadtatásra talált, mint vártam. Úgy látszik, a versfordítás több embert érdekel, mint hittem. Nagy öröm, hogy ennek a kötetnek visszhangja van, hogy szeretik, és ezért örülök a Nemes Nagy Ágnes-esszédíjnak is, amely nevében hordja egy nagy írónk szellemét.
Költő, műfordító, tanár. Mi a rangsor?
Elsősorban költőnek tartom magam. Aztán tanárnak. Néha először tanárnak, de ez inkább érzelmi sorrend. Általános iskolában kezdtem tanítani, később gimnáziumban, majd a szegedi egyetemen, végül az ELTE-n.
Harmadik helyre tenném a prózaírót, és negyedik helyre az esszéistát. A Tigrislázzal úgy megkínlódtam, nem hiszem, hogy több esszét írok életemben.
Megérte?
Most már azt mondom: igen. Itt van, készen van, elmondhattam a véleményemet néhány angol versről, néhány magyar műfordításról és nagy magyar műfordítóról. Bemutatkozhattam én is mint műfordító. Néhány fordításon kívüli kérdésre is kitérhettem. És egyáltalán, készen van.
Meg tud fogalmazni valami féle ars poeticat, irányelvet, amit követ?
Az írás és a fordítás egyik legnagyobb problémája mind a mai napig az, amit Kosztolányi feszeget. Ő csak a műfordítóról beszél, de én kiterjesztem ezt az íróra is: magadhoz vagy a szöveghez légy hű, esetleg fordítás esetében a szótárhoz. Kosztolányi a „légy hű magadhoz” Shakespeare-i álláspontján van. Sokan támadják is ezért, hiszen szöveghíven is kell fordítanunk. Én úgy gondolom, hogy a kettő között kell egy ösvényt megtalálni. Az ember legyen hűséges saját magához is, a vers szövegéhez, költőjéhez és a szótárhoz is. Valahogy mindent össze kell markolni, a zsenik lábnyomába kell lépni.
Ahogy az egyik versemben írtam, hat ember az én példaképem. Weöres Sándor, Illyés Gyula, Pilinszky János, aztán Nemes Nagy Ágnes, Vas István és az ír-angol William Butler Yeats. Tőlük tanultam a legtöbbet, és ezért nagyon hálás vagyok.
Hogyan lehet áthidalni ezt a szakadékot a szótár és a vers szelleme között?
Mostanában újra foglalkozom a 60-as, 70-es évek jelentős amerikai költőjével, John Ashberyvel. Lefordítottam öt vagy hat versét, úgy, hogy nem értettem tökéletesen a szöveget, de izgatott, hogy miért rajonganak érte ennyire az amerikaiak. Az volt az érzésem, az egyik célja a botránykeltés. Aztán rájöttem, nem lehet beletörődnöm, hogy nem értem teljesen, és elkezdtem szóról szóra górcső alá venni a verseit. És végül megértettem, hogy az egész érthetetlensége mélyén valami olyasmi rejlik, mint a népmese.
Később volt lehetőségem személyesen is megismerni őt. Dél-Svédországban, egy esten mindketten felolvastunk. Láttam, hogy reszket a keze, és tántorogva megy fel a színpadra. Beteg volt.
Azt hiszem, hogy a versei mélyén valami utolérhetetlen kétségbeesés van, hogy ősi források fölé hajol, mint aki a népmesébe kapaszkodik. Ezen a nyomvonalon elindulva, talán nagyjából meg tudtam fejteni a verseit.
Mennyire sajátja a lefordított mű?
Teljesen. Beleszeretek abba, amit és akit fordítok, így teljesen magaménak érzem. Néha, éppen ez a nagy szerelem segít megoldani bizonyos dolgokat, amiket hideg ésszel nem értenék.
A Tigrislázban említi, hogy versfordítást elkezdeni mindig gyomorszorító érzés. Félelem?
Szorongás. Én ott az ősemberhez hasonlítom magam, aki az első villámlásnál, mennydörgésnél érezhetett hasonlót. Kosztolányi is céloz erre, többen írnak róla.
Verset és fordítást elkezdeni nehezebb, mint befejezni. Holott aki benne van a versírás, fordítás folyamatában, az úgy gondolná, hogy a mű csúcsát, a befejezését a legnehezebb elérni. Nem. Belefogni a legnehezebb. Akkor az ember, mint a zeneszerzők, a semmiből dolgozik. És az rettenetes. Fiatalon úgy gondoljuk, hogy na, majd múlnak az évek és rutin lesz. Hát nem.
Hogyan ír verset?
Ihletből. Ha nem inspiratívan írom azt a verset, akkor nem sikerül. Van úgy, hogy azt mondom magamnak, hű, de régen nem írtam, most már mégis csak illenék. És akkor találok valahol, a kézzel össze-vissza firkált füzeteim között, egy-két régi jó sort és komponálok arra valami verset az eszemmel. Soha nem sikerül. Előveszünk egy kötetet, mai napig tudom, hogy melyik vers az ész munkája, és melyik jött belső diktálásból. Igazából csak azok a jók.
Az ELTE-n még tevékenykedik?
Igen, a vizsgabizottságban még benne vagyok, félévenként járok oda, 2010-ig. 2003-ban hagytam abba a tanítást, 11 évig voltam a PhD-n, és két tárgyam volt: műfordítás-történet és -technika, amit megírtam később a Tigrislázban, valamint William Butler Yeats költészete, erről szintén van egy könyvem.
Mit üzenne az ELTE jelenlegi hallgatóinak?
Nagyon nagy boldogsággal tölt el, hogy többeket érdekel a fordítás, mint gondoltam. Erre a kis országra, amely olyan nehezen tanul idegen nyelveket, nagyon ráfér, hogy fordítói és tolmácsai legyenek. Jobban meg kell kapaszkodnunk Európában, mert elszigeteltebbek vagyunk, mint hinnénk. És nem csak a nyelvünk, hanem a mentalitásunk miatt is. Másképp látunk, másképp fogalmazunk, másképp élünk át tapasztalatokat, mint Európa többi népe. És ahhoz, hogy mi itt jól érezzük magunkat, nagyon kell tudni, hogy mások miképp élnek és gondolkodnak. Ezért fontos, hogy egyre többen tanuljanak idegen nyelveket, és megtanuljanak átélni. Ezt keveslem a magyarokban. Nagyon örülök, hogy ezen az úton járnak a fiataljaink.
Kiss Ádám
ELTE Online
