Benjamin Button különös élete (2009-02-20)
Benjamin Button nem hétköznapi ember, hiszen öregen születik, és lassan fiatallá érik, mert visszafelé jár, mint az óra a pályaudvaron, melyet alkotója az elmúlás miatti fájdalmában készített. Benjamin Button maga az elmúlás, ez a film pedig maga Benjamin Button, így logikus, hogy központi eleme a halál. Na de nem csak, hisz ott van az a fránya szerelem, mely kortalan, s legyél bár kamasz fiú, kedvesed meg idős hölgy, nem enged.
Gomb úr különös esete nem mai história, 1921-ben vetette papírra bizonyos F. Scott Fitzgerald, a megfilmesítésért viszont csak a 90-es években kezdtek sorban állni a szakemberek (például a Spielberg-Cruise páros, vagy akár Ron Howard és John Travolta), de a befutó az a David Fincher lett, aki a Hetedik és a Harcosok klubja által vált ismert és elismert rendezővé. Ráadásul hozta magával kedvenc színészét, Brad Pittet, aki ezzel a szereppel be is zsebelte második Oscar-díj jelölését. A stáb még beújított két a már említett szobrocskával díjazott lady-t, Cate Blanchett és Tilda Swinton személyében, nem is sejtve, hogy az igazi meglepetést a Benjamin nevelőanyját alakító, szinte ismeretlen Taraji P. Henson fogja nyújtani alakításával (már ő is megkapta a jelölését).
Na de milyen a film? Hosszú. Eseménydús. Mint Button élete. Mert most nem egy filmet kapunk a moziban, hanem egy teljes életet, kezdve onnan, hogy a kis Benjamint apja az öregek otthonának lépcsőjére teszi, egészen addig, míg csecsemőként örökre le nem hunyja a szemét. A lineáris történetvezetést csak néha szakítja meg a narrátor, egy haldokló öreg hölgy és a lánya, aki egy naplót olvass fel neki, miközben a Katrina hurrikán épp lerombolni készül New Orleanst. Ezek a jelenetek tulajdonképpen csak hátrányára vannak a filmnek, zavaróak, ráadásul a felolvasott történethez képest túl realisztikus a képi világuk, erős a váltásoknál a kontraszt. Button kalandjai viszont meseszerűen indulnak. Jó példa erre az öregnek maszkírozott Pitt (akár egy manó), de főleg a tengeren illetve az Oroszországban játszódó jelenetek árulkodnak erről. A humoros oldalra ráerősítő villámcsapásos sztorik is a fantáziajelleget erősítik. De ahogy haladunk előre, a gyerek és a kamaszkor után, a dráma kezd kibontakozni, mely a szerelmi szálba van belekódolva (öregedés-fiatalodás). Igazából az életút ezen fejezete semmiben sem különbözik egy átlagos love sztoritól, ráadásul erre az egyre realisztikusabb képi megjelenés is rásegít, és ha csak ebből állna a film úgy maximum átlagosnak lehetne értékelni. De Button tragédiája a szélsőségekben mutatkozik meg, idős illetve fiatal korában, így azok a jelenetek a legemlékezetesebbek, amelyekben korához képest gyermeknek, vagy éppen öregúrnak néz ki. David Fincher nem hazudtolja meg magát, a védjegyévé vált erőteljes hangulat most is létrejön, bár kevésbé nyomasztó, mint eddig. A rendező közelebb jár Hollywoodhoz, mint bármikor máskor, és ebben partnerére talált a Forrest Gump forgatókönyvírójának személyében (valószínűleg ezért a 13 Oscar jelölés). De sikerült elkerülni a giccset és hála égnek nem is lett unalmas, ami a 166 perces játékidő miatt elég fontos adalék.
Amitől a film működik az maga az életút bemutatása, az emberek akik körülveszik, a helyek ahol járt. Ezek a végén mind összeforrnak egy emberré, és amikor kijövünk a teremből vetítés után, mi magunk is elmondhatjuk: ismerjük Benjamin Buttont, ő volt az óra, aki visszafelé járt. Kedves ismerős, de nem legjobb barát.
Albert Ákos
ELTE Online
