Palacsintasütővel egy életen át (2008-12-19)
Miért pont a bábozás? Kellett folytatni nagyapja és édesapja hagyományait?
Édesapám sajnos nem tért haza a háborúból, így folytatni kellett a bábozást. A megélhetésünk függött tőle. Mi úgy nőttünk föl az öcskössel, hogy minden előadáson ott voltunk. Segítenünk kellett édesapámnak, bábokat előkészíteni, kellékeket feladni előadás közben a papának. Előbb tudtuk a szövegeket, mint hogy olvasni tanultunk vagy iskolába jártunk volna. Hiszen egy gyerek fülében akaratlanul is megmarad a számára érdekes szöveg, főleg ennyi előadáson keresztül. Édesapám eltűnése után így ránk maradt minden az öcskössel, csak sajnos már nyolc éve, hogy ő is elment. Én folytatom tovább, ameddig bírom. De ki tudja még, meddig. Az biztos, hogy több van mögöttem, mint amennyi előttem van.
A Bábszínházon kívül hol lehet még látni Vitéz Lászlót és a többieket?
A Népligetben volt egy vurslink, amit sajnos a Rákosi teljesen szétromboltak, most már csak az én bódém van ott, amit a Soros Alapítvány segítségével az öcskössel újjáépítettünk. De sajnos, ahogy züllik a világ, szétrombolják az egészet, betörtek ötször, a díszkerítést összetörték. A főváros egyébként EU-s pályázatot akar indítani a vursli felújítására. De a mai gazdasági helyzetet elnézve nem tudom, hogy lesz- e belőle valami. Lehet, hogy én azt már nem érem meg. Én inkább az országot járom. Még most is. A Bárka Színházban már nem dolgozom, ott három szezont játszottam végig, de onnan is megváltam, szintén a gazdasági helyzet miatt. Az utolsó előadáson teltház volt. Ez egy újságcikknek köszönhető, amiben azt írták, hogy Vitéz László leteszi a palacsintasütőt, nem játszik többé. Hát ez közönségcsalogató volt, de igaz nem. Az előadás után a szülők jöttek gratulálni és megköszönni a játékot, ők gyerekkorukban látták a tévében, most örülnek, hogy élőben is láthatták.
Van, aki folytassa a hagyományokat, az Ön nyomdokaiba lépjen?
Sajnos nincs. Ezt sajnálom, hogy nem sikerült a család. Tanítványok vannak ugyan, akik mennek jobbra -balra, de az igazi hagyományos játékot csak úgy lehet továbbadni, ha az ember beleszületik. Az öcsém gyerekeit nem nagyon érdekelte, és amióta ő elment, sajnos a kapcsolatunk sem a régi.
Ha lehet ilyet kérdezni, akkor van kedvenc figurája?
Mindegyik a kedvencem. Mindig az a kedvencem, amelyik éppen a kezemen van. Hát természetesen azért a Vitéz László. De nem lehet igazából különbséget tenni. Mert mindent szívvel- lélekkel kell csinálni. Ha nem így tesz az ember, akkor az egésznek semmi értelme. Én kiskoromban nagyon szerettem farigcsálni, édesapám persze nem engedte, mert ugye „kés, villa olló, gyerek kezébe nem való”. De én persze mindig előszedtem papa szerszámait, és megfaragtam Vitéz Lászlót. Közönséges tűzifából. A mama aztán elmondta a papának, hogy miket csinálok, nem megyek a haverokkal focizni. Édesapám egyszer meglesett. Hazajött a munkából, és csöndben mögém állt, mikor dolgoztam a gyalupadján, fölém hajolt, és megszólalt hirtelen, hogy mit csinálsz? Én persze annyira megijedtem, hogy majdnem össze… Aztán azt mondta, hogy a jól van, ne dugdosd, had nézzem. Megmutattam neki, a kezébe vette, majd magához ölelt, megpuszilt, és azt mondta, hogy folytasd csak, de a kezedre vigyázz! A finom részeit papa faragta ki Vitéz Lászlónak, megfestette, a mama varrta a ruháit. Amire nagyon büszke vagyok, hogy a papa játszott vele először. Én akkor a nézők között ültem, és mindenkinek hencegtem vele, hogy ezt én készítettem. Persze alig akarták elhinni.
Vitéz László átalakult az évek során?
Hát formailag maradt a régi, mert egy népi bábhős nem változhat semmit. Az a Vitéz László szerepelt először a tévében is, amit a papa készített 80 évvel ezelőtt. Én játszottam vele, ez volt az első bábelőadás a tévében. 50éve. A kísérleti adások idején. De a mai gyerekek mit néznek? Ezeket az erőszakos, pusztító filmeket. És annyival el van intézve, hogy kiteszik a tizenkettes karikát. Ma már a gyerekvilág is züllik sajnos. Mondjuk igaz, hogy a szülőkön múlik minden. De mit lehet tenni, ha a szülőnek kenyeret kell keresni?
Kik látogatják az előadásokat?
Karon ülő gyerekeket is hoznak. De a szülők is nagyon szívesen nézik. Számtalanszor volt már olyan, hogy odajött egy apuka, vagy anyuka és megköszönte az előadást, az élményt, mert gyerekkorában látta, és most élőben is itt lehetett. Nagyon sokan ezen nőttek fel.
Hogy jött Vitéz László? Honnan pattant ki az ötlet?
Nagyapám csizmadia, vásározó volt- emellett dalárdavezető is, népdalokat énekelt, nagyon szép hangja is volt- látta a vásárban a cirkuszosokat. Gondolt egyet, volt kocsija, lova, épített hát magának egy cirkuszt, ott bűvészkedett, bohóckodott, énekelt. A vásárokon találkozott a külföldi cirkuszosokkal is, aztán mikor látta, hogy mennyire tetszik ez a közönségnek, gondolta, hogy ha kimarad egy mutatvány, akkor azt eljátssza egy bábúval. Paprika Jancsi után jött Vitéz László. Szent László után nevezték el így, mivel nagyon sok történetet hallott nagyapám Szent László vitézségeiről. Olyan közönségcsalogató elemeket tett bele az előadásba, mint például helyi pletykák. A helybeliek aztán nem értették, hogy honnan tudja az öreg…
Édesapám kinn élt Amerikában sokáig, a Metro- Goldwin- Mayers- nél dolgozott a filmes szakmában, küldött haza nagyapámnak hajójegyet, hogy nagymamámmal menjenek utána. Nagyapám hagyta elveszni a jegyet, és írt a papának, hogy „fiam, én innen el nem megyek, viszont te gyere haza, és rád hagyom a színházat. Ekkor a papa hazajött, és megnyitotta a színházat Columbia Mechanikai Színház néven 1912-ben. De minek jött haza? Hát 1914-ben kitört a háború. Mindent szétvertek. Elölről kellett kezdeni mindent. A háború után a hűvösvölgyi nagyréten felépített egy bódét, és a vasárnapi kirándulóknak játszott. Édesanyám mindig a karján vitt ki engem, mert akkor még alig voltam egy éves. Mikor a Népligetben létrejött a mutatványos vursli, a papa megszüntette a hűvösvölgyit, és átköltözött oda, 1926-ban volt mindez. Azóta ott áll a bódénk, amit az öcsémmel újítottunk fel, de minden nap szorongva megyek ki oda, a rongálások miatt.
Ezeken már nem lepődöm meg, mert mikor államosították az egészet, akkor mindent leromboltak. Fillérekért adták el az egész vurslit. Jaj, hogy sírtak…Amit nem tudtak eladni, azt meg fölgyújtották.
Kézirat, vagy eredeti szövegkönyv van még valahol? Láthatja a közönség?
A kézirat még mindig meg van, de ennek is külön története van. A nagy államosítások idején mindent ki kellett lopkodnunk a Ligetből. Jankovics József festő és szobrászművész barátom segített ebben. Egyszer, mikor telefonáltak otthonról, hogy „gyere azonnal, mert áll a bál”, én rohantam haza. Éjfél körül megjelent „Jaki” az ajtóban egy hátizsákkal és egy szatyorral a kezében, mondom te hova utazol? Erre azt mondta, hogy ne törődjek vele, az a kérdés, hogy mikor leltároznak? Mondom holnap. Akkor gyerünk. Mentsük, ami menthető És minden, ami megmaradt, neki köszönhető. Azóta a debreceni vidámparkban, a felújított Elvarázsolt Kastélyban láthatják az érdeklődők a szövegkönyvet, azóta is ott áll egy vitrinben kiállítva.
Létrehoztam egy alapítványt, Korngut- Kemény Alapítványt, nekik ajánlottam fel a Kossuth- Díjamat. Az alapítvány elnöke Láposi Terka, aki kiállításokat szervezett országszerte, és vitte körbe a bábokat. Vele szeretnék egy élő bábmúzeumot összehozni. Ez az utolsó nagy álmom. De ennek a megvalósulása is a gazdasági helyzet függvénye.
Milyen kapcsolata van a népművészettel?
Ez egy érdekes történet, mert különös érzéseim vannak vele kapcsolatban. 1954-ben megkaptam a Népművészet Mestere címet, amire Németh Antal, az akkori Nemzeti Színház igazgatója terjesztett fel. Ez azért érdekes, mert először elvették az engedélyemet a játékhoz, gyakorlatilag lehetetlenné tettek, majd utána megkaptam ezt a kitüntetést. Hát így ment ez akkoriban. Először megbüntetik az embert, azután meg kitüntetik. A „plecsnit”, a zománcozott jelvényt rátűztem Vitéz Lászlóra.
Volt valamilyen különleges előadás, ami kedves Önnek, vagy emlékezetes volt?
Egyszer meghívtak Londonba, a Mr. Punch 350-edik születésnapjára. A környező országok bábosai voltak ott. Én hirtelen elgondolkodtam, hogy itt senki nem tud magyarul, hogyan fogják megérteni a játékot? Aztán rájöttem, hogy hoppá… itt nem az a fontos, hogy milyen nyelven beszélek, hanem a játékon van a hangsúly. Bárhol az egész világon megértik és élvezik a játékot. Akár elmehetnék hottentottáékhoz is. És amíg a karom emelni tudom, JÁTSZANI AKAROK! Elmegyek a legkisebb falutól a legnagyobb városig bárhová. Csak vigyenek. Most jön a Mikulás, úgyis visznek ide- oda…
Az interjú alatt végig olyan érzésem volt, mintha a nagyapámmal beszélgettem volna. Együtt utaztunk a földalattin, aztán Henrik leszállt az Oktogonnál, én pedig azt éreztem, hogy hiányzik a nagyapám.
