Talán Disszeminálok? (2008-11-27)
„Legenda beszéli el, hogy négy bölcs addig imádkozott, amíg elérte, amit kívánt: a mennyországba léphetett, egyenest az üdvözültek közé. Teljes napot tölthettek itt a boldogok között, napkeltétől egészen napnyugtáig élhették az elíziumi mezők lakóinak életét.
Az első bölcs az élményt nem bírta el és belehalt. A második elméjében megzavarodott. A harmadik az élményt magába zárta, őrizte élete végéig s a megszerzett boldogságot saját magának tartotta meg. Csak a negyedik bölcs távozott egészségesen és épen, mert a látottakat arra használta fel, hogy azon, aki hozzá fordult, segítsen.
A boldogságot tehát csak a negyedik bölcs bírta el. Mert gazdagságot, örömet, tudást, tehetséget meg szabad szerezni, de jaj annak, aki hozzá nem elég erős. Egy része belehal, egy része eszét veszti, egy része a kincset magába ássa senkinek sem adva belőle, és ebbe pusztul bele. Az elíziumi kertek fénye sötétséggé változik benne. A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle.”
(Hamvas Béla)
Ön igen szerteágazó tevékenységet végez. Hogy fogalmazná meg a legfontosabb feladatát?
Ha valaki megkérdezné, mit csinálok, egy szóval azt mondanám disszeminálok. Azaz a kollégáimmal tudást termelünk, gyűjtünk és osztunk szét.
Konkrétan jelenleg min dolgozik?
Ez érdekes, mindig egyszerre legalább négy-öt projekten dolgozunk.
Jelenleg az új fogyatékosságügyi ENSZ egyezmény egyik cikkelyéhez kapcsolódóan végzünk kutatást. A fő témája, hogy hogyan lehet a társadalom rendkívül masszív kirekesztő törekvéseit korlátozni és az intellektuális és a pszichiátriai eredetű fogyatékossággal rendelkező emberek cselekvőképességét visszaadni.
A másik fontos irány egy új folyóirat indítása, a Fogyatékosság és társadalom című fogyatékosságtudományi lapé. Épp most áll össze az első száma.
A harmadik pedig a Fogyatékosságtudományi Szabadegyetem következő alkalma.
Az ösztöndíjra összeállított jellemzéséből az is kiderül, hogy Ön nemcsak idehaza dolgozik ilyen aktívan. Milyen nemzetközi tevékenységet végez?
Most éppen talán semmin nem dolgozom, inkább csak készülök egy szerepre. Van egy 2006-os ENSZ egyezmény, ami a fogyatékossággal élő emberek jogait univerzálisan fogalmazza meg. Ehhez kapcsolódóan februárban lesz egy bizottság első ülése, aminek 2 évig tagja lehetek. Ebben az első pár évben rakhatjuk le az alapokat, így elég erős alkotási kényszerben leszünk.
Ennyire összetett és sokrétű feladatok mellett miért fontos megmaradni a felsőoktatásnál? Miért pont itt a Bárczin?
Én azt hiszem, hogy az ember ott alkot, ahol lehet. Ez nálam úgy határozódott meg, hogy ’84-ben elkezdtem fogyatékosságüggyel foglalkozni. Egy idő után nem éreztem jól magam a közgázon, ott ugyanis mindig mással kellett törődni. Ha jól tudom egy olyan hely van az országban, ahol igazán koherensen zajlik ebben a témában a kutatás, ez pedig a Bárczi. Az előző főigazgató áthívott helyettesének 2000-ben, akkor jöttem ide. Számomra inspiráló, hogy hallgatókkal lehet együtt dolgozni, inspiráló az, hogy ebben a Bárczi-s világban nem néznek csodabogárként az ilyen emberre, hanem értjük egymást mindannyian. Az alapvető kultúránk nagyon hasonló.
Az egyik Önhöz kapcsolódó weboldalon olvasható egy gondolat, miszerint nagyon meghatároz egy társadalmat az, hogy miként viszonyul az idősekhez, a gyermekekhez és a fogyatékosokhoz. Hogy látja mindezt ma idehaza?
Próbálok nem a rögtön a nyelvemre toluló sztereotípiákkal válaszolni, és ez most nem egyszerű, ugyanis hihetetlen összetett mind a három.
Az idősek beilleszkedése bizonyosan nagyon függ a finanszírozástól. Nyugdíjak, egészségügy, mindez hihetetlen nagy válságban van jelenleg. Ezt tudjuk. Nagyon függ attól, hogy az emberek hogyan viszonyulnak hozzájuk, akár az utcán, akár a villamoson vagy a közértben. Függ attól, hogy az idősek maguk mennyire aktívak, mennyire szeretnének dolgokat elérni. Itthon az öregek nagyon gyakran kopnak ki az életből, elveszítik a teret, amiben szép öregkort lehetne élni. Ez talán attól van, hogy elvész a kreativitásukat, az életvidámságukat. Sokat éltem Amerikában, ott egyáltalán nem ezt tapasztaltam. Kint láttam 70 éves embert futólécet felcsatolni egy parkban, láttam az első lépéseit, és meg lehetett állapítani, hogy akkor van a lábán először ilyesmi. Idehaza csodabogárnak néznék őt.
Mindez a fogyatékos emberekre is kivetíthető. Bécsben ha mászkálunk az utcán igen sok kerekesszéket használó embert lehet látni. Sokkal szűkebb a kirekesztő és sokkal tágabb az integráló kultúra.
Ez a fogyatékosságügy legnagyobb problémája idehaza?
Mintha a kooperáció kultúrája szorulna háttérbe. A mindennapi ember mindenképpen egy zérusösszegű játéknak tekinti az életet, amiben ha ő többletre tesz szert, azt csak a másik lenyomása által valósíthatja meg. Ha ez így van, akkor a fogyatékossággal élő embert is le kell takarítani a pályáról. Hisz csak elszívja az erőforrásokat, jobb, ha nem kap munkát, mert tőlem veszi el. Ha pedig ez is kész, akkor jobb, ha nem is látom.
Fel sem merül, hogy a kooperáció révén megnőhet a magunkévá tehető jószág mennyisége és társadalmi szinten is jobban járunk Valójában azonban minden egyes fogyatékos emberrel, akit kizárunk a társadalomból, szegényebbek leszünk és mindannyival lelki értelemben betegebbek is. Valahol mélyen, a kollektív tudatalattiban ott gyűlik ez a genny. Ráadásul komplett intézményrendszerek, mechanizmusok épülnek erre a kirekesztő struktúrára.
Hogyan lehetne ezen változtatni?
Sok-sok évtizedre előre egy történelmileg megkonstruálódott csapdában vagyunk. Tehát változtatni ezen azért sem könnyű, mert a változtató maga is csapdában van.
Nem gondolom azt, hogy ezen a területen úgy lehetne előre lépni, ahogy azt általában elképzeljük. Tegnap így volt, ma úgy van. Így nem. Egyetlen dolgot tudok mondani: változtatni úgy lehet, hogy minden nap, azok akik értik belefektetik a saját munkájukat. Csak ezzel a nagyon-nagyon kemény és fáradhatatlan módszerrel lehet dolgozni és így lassan, rettentő lassan megyünk előre. A Vándorkiállítással például ezt a picit odatettük.
Mesélne röviden erről a Fogyatékosságtörténeti Vándorkiállításról? Hogy született meg a kezdeményezés? Mi az Ön szerepe mindebben?
A fő érdem egészen biztosan egy Advocating Change Together Act nevű minnesotai szervezeté, akik készítettek 22 tablót. Az alapkoncepció az volt, hogy panelekkel, szövegekkel és képekkel historikus módon építsék fel a fogyatékosság történetét; ezen belül pedig a fogyatékos emberrel szembeni sztereotípiákat, előítéleteket megmutassák. Mindez szerintem zseniális.
Mi annyit tettünk, hogy az esetleges réseket - európai és magyar történelem, ill. az ENSZ fejleményei – megpróbáltuk betömni, tehát a 22 mellé készítettünk még 6 tablót, plusz két bevezető-áttekintő panelt. Másodrészt bevittük a térbe a kiállítást. Azaz: megnöveltük a tablókat, oszlopszerűen hármat egymáshoz állítottunk. Ez körbejárhatóvá teszi őket, vizuális többlethatása is van. Végül pedig megpróbáltuk biztosítani a maximális egyenlő esélyű hozzáférést. Akadálymentes helyen tartjuk a kiállításokat. Ha valaki kerekesszékkel odagurul, akkor az ő szemétől a tabló legfelső része pont olyan távolságban van, mint egy átlagos méretű álló ember szemétől a tábla alsó része. Készítettünk könnyen érthető szövegű füzetes változatot az intellektuális fogyatékossággal élők számára. Vak emberek számára pedig mp3 formában elérhető a szöveg, mind a helyszínen, mind a Vándorkiállítás magyar és angol nyelvű internetes oldalán. Mindezt azért éreztük fontosnak, hogy később közös, kétoldali párbeszéd indulhasson meg.
Miként fogalmazná meg a kiállítás legfontosabb érdemét?
Biztos vagyok benne, hogy ilyen tartalmú tudás- és képanyaggal, ilyen ütésszerű, nagy hatással nem szokott találkozni az átlagember, de senki sem. Az, hogy látok egy-két kerekes székes embert, meg hallok egy-két embert erről beszélni, ezek mind „finom” hatások. A kiállításnak reményeim szerint van egy intellektuálisan sokkoló hatása. Szeretném, hogyha a látogatók számára a témát közelebb tudnánk hozni.
Mi a kiállítás elsődleges célja? Sokkolás, gondolatébresztés?
Talán mindkettő. Leginkább intellektuális sokkolás és öntudatra ébresztésként fogalmaznám meg. A fogyatékossággal élő emberek és a többségi társadalom számára egyaránt.
Mi volt a legnagyobb siker a közelmúltban a fogyatékosságügy terén?
Elsőként az jut eszembe, hogy pár évvel ezelőtt az Év Embere díjat Szuhaj Mihály, vak informatikus kapta.
Másodikként azt említeném, hogy a hálós ágyak megszűntek az országban. Bár itt is van még bőven tennivaló, de ez mindenképp nagyon fontos.
Végül amit még említenék, az a Salva Vita Alapítvány tevékenysége. Ők támogatott foglalkoztatás keretben intellektuális fogyatékossággal élőket, illetve autista embereket helyeznek el a munkaerőpiacon.
Miért ezt a tudományterületet választotta?
Király Lászlónak van egy sora, így szól: „Miért választottad ezt az utat, vándor?/Nem választottam szembe jött velem.” Valószínűleg nincsenek véletlenek, és bizony van olyan, hogy az ember nem tudatosan megy, hanem bóklászik és valahova mégis odatalál. Én például általában úgy kutatok, hogy olyan helyeken vizsgálódok, ahol nagy valószínűséggel nincs az amit keresek. Csak ez után megyek a centrum felé.
A történet hosszú, ott kapcsolódom bele, hogy 1984-ben politikai okokból munkanélküli voltam és két kitűnő ember (Gyenes Antal és Donáth Ferenc) közbenjárására felvettek engem a Szövetkezeti Kutatóintézetbe, ami akkoriban ellenzéki fészek volt. Gyenes igazgató úr akkor azt mondta nekem, hogy minél előbb kezdjek el egy kutatást a „Csökkent munkaképességű emberek foglalkozási rehabilitációja az ipari szövetkezetekben” címmel. Ez volt az a mondat, amiből csak egy szót értettem: emberek. Így kezdődött.
A folytatás pusztán annyi, hogy voltak további kérdéseim. Egy év alatt elkészültem a kutatással, de maradtak „Miért?” típusú dilemmáim. Ezekre még mindig nem találtam teljes választ.
Tudásvágy?
Inkább az, amit már korábban mondtam, hogy ez a fogyatékosságügy azáltal megy előre, hogyha nap mint nap szigorúan belealkotjuk a magunkét. Ez volt az a gépszíj, ami engem elkapott. Nem szobatudós szerep, hanem társadalomalkotó, ezt pedig nem lehet letenni.
Ki tudna emelni olyan saját eredményt, amire a legbüszkébb?
Azt hiszem igen. A MEREK (Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központja) könyvtárosa, aki maga is mozgássérült ember, azt mondta egyszer egy másik mozgássérült embernek: „Ennek a Könczeinek a könyveit én azért szeretem, mert ez olyan, mintha egy volna közülünk.” Ha valamire büszke lehetek, akkor az az, hogy a „mozgalmi” társaim elismernek.
A Vándorkiállítás mottója: „Barátom mondok neked egy nagy titkot, ne várd az utolsó ítéletet, megtörténik az minden nap.” Miért?
Egyrészt azért - még ha pesszimistának is tűnik – mert állandóan figyelmeztet arra, hogy hihetetlen sok fogyatékos ember él szegénységben, elnyomatásban, kizsákmányolva, jogfosztottan, ill. intézetekbe zárva itthon és külföldön. Ezt nem szabad elfelejteni. Figyelmeztethet arra, hogy ha el is érünk eredményeket, ne bízzuk el magunkat, az elveszi az erőnket. Alkalmas lehet arra, hogy ébren tartsa a figyelmet, hogy ne nehezüljünk el és így legyen erőnk folyamatosan a változásokon dolgozni.
Kiss Ádám
ELTE Online
