Beszélgetés Schlett István politológussal (2008-11-03)
Az Ön háta mögött több évtizedes egyetemi oktatói múlt áll. Több évfolyamtársammal nagy tisztelettel figyeltük, hogy ennyi idő után is meg tudja tartani a lelkesedését az előadások és a szemináriumok során is. Milyen motivációval képes Ön ezt a lendületet továbbvinni?
Könnyű nekem, engem ez érdekel. Bennem van a kíváncsiság egyfelől a hallgatók iránt, akik mindig mások, mégis ugyanazok; másfelől úgy gondolom, hogy számukra fontos, amit tanítok. Ez elegendő ok, hogy lelkesedjem.
A hallgatók mindig mások, mégis ugyanazok, ahogy említette. Milyen változásokat és azonosságokat látott az évtizedek során a különböző generációkban?
Abban az értelemben ugyanazok, hogy szerepük voltaképpen nem változik. A tanár nézőpontjából tekintve az egymást váltó hallgatók ugyanazon státuszban vannak. Diákok, akikkel kapcsolatban az embernek bizonyos feltételezései vannak. Például hogy érdekli őket az, amit oktatunk, azért jöttek az egyetemre, hogy tanuljanak, ismereteket szerezzenek. A tanár meg azt gondolja róluk, hogy ezáltal gazdagabbak lesznek. Az sem mellékes, hogy maga az egyetem egy nyolcszáz éves tradíciót visz tovább, amelyben az oktatók is gazdagodnak. Azok, akik a katedrára lépés jogával rendelkeznek, taníthatnak, előadhatnak – és ezt nem udvariasságból mondom –, állandó inspirációt kapnak a mindenkori hallgatóktól, akár kérdések formájában, akár reagálások formájában (értik-nem értik). Ez ideális állapot, úgy hiszem, az emberi létezés egyik legszebb formája. A tanár elmondhatja, amit tudni vél, s ugyanakkor állandó visszajelzéseket kap. Nem fásulhat el, hisz újra és újra új feladatokat kap. Nagy valószínűséggel soha nem ugyanazt mondom el. Nemcsak azért, mert magam is gondolkodom, olvasok, hanem azért, mert alkotó félként jelen vannak a hallgatók is. Ezt a tradíciót nagyon szépen fejezi ki az a kifejezés, amit én még mindig használok: kollegának/kolleginának szólítom az egyetemi hallgatókat, mert tényleg úgy gondolom, hogy az universitas polgáraként egymásra vagyunk utalva. Vélhetően tudok mondani valamit, ami hasznos lehet számukra. Az viszont egészen biztos, hogy én sokat kapok ennek az együttműködésnek a következtében.
A visszajelzésekkel, amiket a hallgatóktól kap akár vizsgán, akár a szemináriumokon, azokkal mennyire elégedett? Hogyan értékeli ezeket?
Egyfelől jegyekkel kell értékelnem. Ez kötelességem, bár nem igazán kedvelem ezt a módot. De ebből is látszik, hogy nagyon vegyes a kép. Azt hiszem, nem volt olyan év, amelyben ne adtam volna jelest, és olyan sem, hogy ne írtam volna elégtelent az indexbe. Az egyetemi hallgatók nyilvánvalóan különbözőek érdeklődésük, szorgalmuk, előképzettségük, tehetségük szerint. Amit fontosnak tartok elmondani - hisz időnként magam is kétségbe esem - , hogy hála Istennek, nem volt még olyan évfolyamom, ahol ne lett volna néhány (egy-két tucat) olyan hallgató, aki igazolta, hogy van értelme annak, amit csinálok. Egy keserű poén terjeng a tanárok körében. Az egyik kollega egyszer azzal vigasztalt bennünket, hogy harminc éve, amikor egy évfolyam száz főből állt - nem a politológia szakosokról van szó, hanem a teljes jogi karról -, köztük húsz volt a tehetséges. A helyzet csak annyiban változott, hogy most ötszáz főből áll, és van köztük húsz tehetséges. Ez nyilvánvalóan nem szó szerint igaz, de kétségtelen, hogy a tömegoktatás nemcsak fizikai, hanem lelki terhet is ró a tanárra. Többször érzi úgy, hogy felesleges munkát végez. Az viszont, hogy minden évfolyamban van tanulni akaró és tudó, okos, érdeklődő hallgató, mégis csak azt igazolja, hogy nem teljesen felesleges.
De hozzá kell tennem, vannak jelenségek, amelyeket nem egészen értek; és nem kíváncsiság híján, hanem mert nem szeretném tapintatlanul faggatni a hallgatókat. Mintha húsz-harminc évvel ezelőtt az egyetemi tanulmányok fontosabbak lettek volna a diákok számára. Manapság sok esetben nem értem, mi hozza az egyetemre a hallgatókat, és mi tartja itt. Ez nemcsak az én kérdésem. Amikor beszélgetünk kollegákkal, bár azonosításokat nem végzünk - nemcsak a személyiségi jogok miatt, hanem kötelező tapintatból -, sokszor lyukadunk ki oda, hogy a hallgatóknak van egy jelentős csoportja, akit semmi nem érdekel abból, amit oktatunk. Nem értjük, miért töltik itt az idejüket. Aztán, mintha lenne egy másik csoport is, akikről az a benyomásunk, hogy van bennük érdeklődés, kíváncsiság, képességeik is megvannak, csak valamilyen oknál fogva nem tudnak elég időt fordítani a tanulmányaikra. Talán dolgoznak, az életfenntartás gondjai korlátozzák őket. Furcsa helyzeteket tapasztal az ember. Nemrégiben például az egyik hallgató a szemináriumon megtartott egy jó referátumot, a vitájáról azonban elment, mondván, dolga van. Biztos, hogy így volt, hiszen - gondolom én - mindenkit érdekel, hogy milyen fogadtatásra talál dolgozata. Ha valóban létezik ez a csoport, akkor tagjait nagyon sajnálom. Hiszen kimarad az életükből egy olyan korszak, az egyetemista létforma, ami - saját életemre, lányaim egyetemista éveire visszaemlékezve - nagyon szép része az életnek. Nem szeretnék senkivel tapintatlan lenni, de néha megkérdezném, hogy miért nem élnek ezzel a lehetőséggel, egy olyanfajta a szabadsággal, amiben nem sokszor lesz részük az életben.
Schlett István politológus, egyetemi tanár
Az ELTE-ÁJK Politikatudományi Intézetében tanít 1984 óta
Kutatási területe: A magyar politikai gondolkodás története
1996-ban elnyerte a Bibó-díjat, 2008-tól professzor emeritus
Az egyetemisták között, bár én sem ismerek erről felméréseket, a lustaság, érdektelenség a fő oka annak, hogy kevesen járnak előadásokra vagy készülnek fel a vizsgákra. Sokan a tárgyakat csak a kreditek vagy a kötelezés miatt veszik fel, és inkább túl szeretnének lenni rajta, mintsem elsősorban tudást szerezni ott.
Igen, elképzelhető, hogy megváltozik az egyetem jellege, és ezt én nem akarom a hallgatók nyakába varrni. Nyilvánvalóan sokat változtak a motivációk, a korlátok. Nem vagyok biztos benne, hogy ezek a változások az egyetem értékes elemeit erősítik és tartják fenn. Némiképpen szomorúsággal látom, ahogy egy felsőoktatási intézmény degradálódik. És nemcsak a közvélemény szemében, hanem önértékét tekintve is: mintha ma már más lenne egy egyetemi karrier, mint korábban volt. Ebben a külső kényszereknek is nagy szerepük van.
Mennyiben tud egy oktató alkalmazkodni az ilyen változásokhoz? Egy lelki aspektusról már beszéltünk, hogy például több kudarcélmény éri Önöket vizsgán, azonban lényeges lehet az előadások felépítésének megváltoztatása, a tankönyvek esetleges átdolgozása is: itt mennyire kell alkalmazkodni ahhoz, hogy már egy szélesebb közönséghez beszélnek, írnak?
Ebben azt hiszem, hogy két álláspont alakult ki. Az egyik az, amelyik azt mondja, hogy igen, alkalmazkodni kell a változó körülményekhez: több a hallgató, kisebb a motiváció, kevesebb az érdeklődés és így tovább. Tehát érdekesebbé kell tenni az oktatást, meg kell keresni azokat a pedagógiai módszereket, amelyekkel fenn lehet tartani a kíváncsiságot, el lehet sajátíttatni a szükséges ismereteket. Tudomásul kell venni, hogy megváltozott a felsőoktatás szerkezete, funkciója, erre reagálni kell, alkalmazkodni kell az időhöz, meg kell újulnia a pedagógiai módszereknek. Ez az egyik lehetőség, ami tiszteletre méltó, és nem kizárt, hogy ez a jó megoldás.
A másik álláspont - nevezhetjük konzervatívnak is -, amihez én inkább tartom magam, úgy gondolja, hogy az egyetemnek vannak olyan értékei, amelyekhez ragaszkodni kell, fenn kell tartani. Nem kizárt ugyanis, hogy ami most zajlik, egy átmeneti korszak jelensége. Eljöhet újra az idő, amikor ismét felértékelődnek, előtérbe kerülnek azok az értékek, amelyeket az egyetemek hoztak létre és képviseltek évszázadokon keresztül. Ezen logika alapján úgy gondolom, nem biztos, hogy mindenhez alkalmazkodni kell, ami a világban történik. Látom, hogy ennek most nincs divata. A társadalmi tényezők - beleértve az oktatás- és tudomány-politika irányítóit, a közvélemény, a hallgatók egy részét -, más szempontok alapján néznek az egyetemre; nem egyetemnek, hanem valamiféle - piacképes - szakmai tudást előállító - felsőoktatási intézménynek - tekintik. De hát a divatok változnak. Visszajöhet még egy olyan korszak, amelyben az egyetem által képviselt értékek fontosságáról való meggyőződés megint megerősödik, és felértékelődik - hasznosságuk - is. Ne hagyjuk feledésbe merülni őket! Persze szoktak figyelmeztetni rá, hogy manapság már nem tudósképzés zajlik az egyetemen. De megkérdezném: akkor hol zajlik? Én nem tudok más helyet, ahol tudósképzés folyhatna, mint az egyetem, ezért fenn kell tartani ezt a tradíciót is. Hála Istennek, a hallgatóknak van választási lehetőségük, tehát ha nem ezt akarják, megszerezhetik más módon is a diplomához a szükséges krediteket. De vajon hogyan választhatná a tudós létet, ha nem is találkozik ennek a lehetőségével, ha még mintát se lát? Tehát úgy gondolom, nem kell feltétlenül és mindig, mindenben alkalmazkodnom a világ folyásához. Úgy vélem, ennek a szemléletmódnak is megvan a létjogosultsága, fenntartható egy ilyen magatartás, sőt nem is érzem kudarcosnak. Akadnak hallgatók, akik fogékonyak erre, a tudományos pálya irányába indulnak el, a -józan észnek- ellentmondva. Néha találkozom évtizedekkel ezelőtt oktatott diákjaimmal, akik - elképzelhető, hogy udvariasságból - úgy emlékeznek, hogy egy érdekes mintát láttak, amit jó volt megismerniük akkor is, ha nem ezt követték. Ezek is megerősítenek abban, hogy talán mégsem idejemúlt magatartást képviselek. Rögtön hozzátéve persze, hogy tisztelem, és nem vonom kétségbe a létjogosultságát a korábban említett felfogásnak sem. Többféle út vezet a tudományhoz és a boldogsághoz is. Az sem árt az egyetemnek, ha a hallgatók különféle oktatói magatartásokkal találkoznak.
A tömegoktatás kialakulásával nyilvánvalóan megváltozott az oktató és a hallgató viszonya is. Mit tesz Ön, mit tehet egy tanár annak érdekében, hogy ez ne váljon túlságosan személytelenné?
Kísérletezik. A tömegoktatás formái mellett keresi a személyes találkozások lehetőségeit. Volt néhány év, amikor -teadélutánt- működtettem, formálisan is elválasztva a hallgatók és a tanár ezen találkozásait a hivatalos oktatási formáktól. Ide a hallgató nem a kreditpontért jött el, mert nem kapott. Sőt azt is elárulom - lehet, hogy ezzel szabályokat sértettem -, hogy nemcsak nem hirdettem meg az órarendben, hanem magam hívtam meg a hallgatókat, azok közül, akikben érdeklődést, elhivatottságot láttam, s persze, azok jöttek el, akiknek volt kedvük, idejük olvasni, beszélgetni tudományos problémákról végzett hallgatókkal, doktoranduszokkal.
Emellett az is fontos, hogy nem írásban vizsgáztatok, noha esetleg ez kényelmesebb lenne, kevesebb időmet venné igénybe, de egyfelől kíváncsi vagyok a hallgatókra, ha nem is egyes személyekre, hanem úgy általában, és gondolom, a hallgatóknak is alkalmat kell arra adni, hogy beszélgessenek a tanárral, tehát kollokváljanak. Talán nemcsak nekem fontos a személyesség. Talán a hallgatók egy részében is megvan az igény a személyes találkozásra, amelyre egyre kevesebb lehetőségük van.
Őszintén szólva, a technika fejlődése által felkínált módszerrel, a számítógépen történő eszmecserével nem nagyon tudok barátkozni. Erre a személyes beszélgetést tartom legalkalmasabbnak. Számomra az e-mail inkább az információ csere eszköze. Lehet, hogy ebben is lemaradtam. Mintha a hallgatóknak kisebb lenne az igénye a személyes találkozókra. A fogadóórákon rendelkezésre állok, felajánlom a konzultáció lehetőségét, de úgy tűnik, hogy ezzel kevesen élnek. Leginkább a doktoranduszok. Kevés az olyan hallgató, aki évfolyamdolgozatot, szemináriumi dolgozatot írva igénybe venné ezt a lehetőséget.
A beszélgetésre készülve az Ön életének egy érdekes epizódjára lettem figyelmes: hogyan kerül egy tudós, egy tanár a filmezés világába?
Nehéz ezt elmagyarázni egy újszülöttnek. Ehhez a szocializmus kellett a maga nyomorúságával és behatároltságával. Ha az ember hasznossá és fontossá akarta tenni magát, akkor keresnie kellett a bezártság áttörésére alkalmasnak látszó lehetőségeket. Ez a kis kaland a - 70-es évek végén, 80-as évek elején történt, akkor az egyetem falai közül nézve úgy tűnt, hogy a lehetőségek kitágítása a dokumentumfilm, dokumentalista játékfilm készítésén keresztül történhet. Természetesen nem én kezdeményeztem ezt a dolgot, hanem a filmkészítők egy csoportja, akik valahogy kiverekedték maguknak, hogy önálló műhelyük legyen, a későbbi Társulás Stúdió. Ők vették fel többünkkel a kapcsolatot. Úgy képzelték el, hogy a művészeknek és társadalomtudósoknak ez a sajátos társulása új szempontokat vihet be az értelmiség és a társadalom körébe. Dárdai Istvánék kezdeményezték ezt a kapcsolatot, ők gyűjtöttek össze egy néhány emberből álló ún. konzultációs tanácsot a korszak reformértelmiségeiből, Antal Lászlótól Gombár Csabán, Bihari Mihályon keresztül jómagamig. A kapcsolat, a rendszeres együttműködés néhány éven keresztül tartott. Egy rövid ideig, talán másfél évig a stúdió vezetője voltam. Aztán elég gyorsan kiderült, hogy ez nem az én világom, és nem is tudom a vezetői feladatot ellátni. Menet közben kiderült, nem egészen arról van szó, amit elképzeltem. Nem annyira társadalomtudósi feladatokról volt szó, hanem többnyire adminisztrációs, gazdasági, fegyelmi ügyekkel, a pártközponttal való huzakodásokkal kellet foglalkoznom.
Ön szerint egy értelmiséginek, egy politológusnak, társadalomtudósnak részt kell-e vennie a közéletben, milyen mélységben kell véleményt nyilvánítania a történtekről?
Erre azt mondanám, hogy módjával. Évek kellettek persze, amíg ez az álláspontom kialakult. Hosszú időn keresztül magam is úgy gondoltam, hogy van valami olyasmi, amit értelmiségi hivatásnak szoktak nevezni. Ennek nyilván az az alapja, hogy az ember - kellő önhittséggel - azt gondolja, hogy esetleg valóban befolyásolni tudja az eseményeket. Az utóbbi húsz-harminc évben ezzel kapcsolatosan nagyon ambivalens tapasztalataim voltak. Itt nemcsak arról van szó, hogy az ember bölcs tanácsait nem fogadják el a döntéshozók. A probléma ennél mélyebb. Nem biztos ugyanis, hogy annyira bölcsek azok a tanácsok, amit a tudósok egy másfajta logikát követve a gyakorló politikusoknak adnak. Kutatási témám, a politikai gondolkodás-történet vizsgálatának egyik legnagyobb tanulsága, ha úgy tetszik, legfőbb tudományos eredményem az, hogy a politikai gondolkodás és a tudományos gondolkodás egészen más motivációk alapján történik, más a tárgya, más az eredménye, és szó nincs arról, hogy egy politológus megoldási javaslatokat tudna adni a politikusok számára. Tehát az így felfogott értelmiségi hivatással kapcsolatos szkepszisem nagyon megerősödött az utóbbi időben. Különböző szerepekről van szó, és esetleg árthat is a társadalomnak a szereptévesztés, ha valaki magára akarja vállalni a döntéseket anélkül, hogy megértené magának a problémának a természetét, az ugyanis, hogy valójában nem tudományos, hanem politikai problémáról van szó, amelynek a megoldása is csak politikai természetű lehet. Nem beszélve arról, hogy a saját foglalkozásában is nagyon ártalmas lehet az, ha a tudomány logikáját a politika logikájával összetéveszti, és miközben azt gondolja, hogy ő irányít, esetleg ő válik irányítottá és kiszolgáltatottá. Most azt mondanám, hogy némi távolságtartás nem árt, de ez nem feltétlenül elzárkózás, a tudomány elefántcsont tornyába bevonulás, hanem a két szerep közötti különbségtétel, határmegvonás. Persze az más kérdés, hogy az ember állampolgárként kialakít elképzeléseket a rendelkezésre álló ismeretek alapján, de ezzel is jó óvatosan bánni, és a határátlépéseket tudatosítani.
A beszélgetésünk apropóját a professzor emeritusi kinevezés adja, amit Ön nemrégiben nyert el. Az ilyen jellegű szakmai elismerések mennyire jelentenek sokat Önnek, a más jellegű – például hallgatói – elismerésekhez képest?
Persze, jólesik az embernek, ha kap egy díjat. Nem szeretném, ha félreértene, de mindig kínosan érzem magam, amikor át kell venni egy ilyen elismerést. Miközben örülök, úgy kell rávenni magam, hogy elmenjek az átadásra. Magával a ceremoniális részével is van bennem tartózkodás. A hallgatói vagy kollegiális elismeréseket inkább érzem személynek szólónak, közvetlennek; olyasminek, amit nem egy „gépezet” ördög tudja, milyen szempontok alapján hozott döntése. Tudjuk, hogy a szakmai címeknél mindenféle bizottságok dolgoznak, eljárások zajlanak, az eredmény nem pontosan értelmezhető. Nem tudom, hogy azért kapom-e az elismerést, amiért én szeretném, hogy kapjam, amire tényleg büszke lehetnék. Talán ezért emlékezetesebbek a szívből jövő és közvetlen, nem hivatalos megfontolások alapján létrejövő gesztusok, szavak. Jobb érzés, felhőtlenebb, nem spekulál az ember, amikor belenéz valakinek a szemébe, mert érez valamit. Hála Istennek a tanári pálya nyújt ilyen élményeket. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy erre a pályára kerültem. Szeretem csinálni, örömöm van benne. Örvendek annak, hogy folytathatom.
Dúró Dóra
ELTE Online
