Elte Online hírportál

 

A legnagyobb felháborodást, és egyáltalán a koncepció előhangját egyértelműen az Index által közölt cikk jelentette, melyben a tervezett buktatási rendszer és a hallgatói képviseletek jogainak korlátozása is szerepelt. Ezzel kapcsolatban Keresztes Péter, a Műegyetem Egyetemi Hallgatói Képviseletének elnöke is elmondta: „Egy olyan új Felsőoktatási törvénytervezet, amely a tisztelt professzor urak [a Professzorok Batthyány Köre, akik vélhetően az anyag kidolgozását vezették – a szerk.] nyomására az intézményi autonómiát nyomokban sem tartalmazza, amelyben a hallgatókat alsóbbrendű egyetemi polgárként kezelik, nem engedve beleszólást még saját ügyeikbe sem, elfogadhatatlan!” .Ne feledjük, hogy az Universitas szellemiséget (oktatók és hallgatók partnerek, nem pedig alárendelt felek) még a Kádár-rendszerben az ELTE vezetésével sikerült kivívnunk.

 

 

A koncepció már céljában is egyértelműen elrugaszkodik a jelenleg hatályos 2005. évi CXXXIX. törvénytől (Ftv., a továbbiakban: „törvény”), azzal, hogy csak „a középfokú oktatásra épülő képzési formák működésének jogi kereteit határozza meg”, és egyedüli célként a magyar felsőoktatás magas színvonalának, a hazai és nemzetközi viszonylatban egyaránt versenyképes tudás megszerzésének biztosítását és az intézményrendszer gazdaságos működtetését jelöli meg. Nem beszél ugyanakkor céljai között sem a tanítás és a tanulás alkotmányos jogának érvényesüléséhez szükséges jogi garanciákról, sem az alkotmányos alapjogként rögzített (Alkotmány 70/G. §) a tanítás, a kutatás és a művészeti élet szabadságáról, sem az oktatóknak, a kutatóknak és a hallgatóknak az autonómia gyakorlásában való részvételéről – melyek a hatályos törvényben még mind szerepelnek.

 

Nem mondja ki, hogy a felsőoktatási intézmények pártfüggetlenek, s ez, valamint a hallgatói képviseletek jogkörét leszűkítő rendelkezések előrevetítik a Németországban és Ausztriában már bevezetett „pártok az egyetemen” rendszer megjelenését, vagyis a közvetlen politizálás nem hogy megengedését, de végeredményben kötelezővé tételét azzal, hogy a hallgatói képviseletek helyébe pártok, és azok jelöltjei lépnek. Nem világos továbbá az sem, hogy a hallgatók felvétele tekintetében milyen mértékű autonómiával rendelkeznek a felsőoktatási intézmények.

 

A koncepció 1. számú mellékletében rögzíti továbbá, hogy „az állam alkotmányos kötelezettsége azonban nem terjed addig, hogy köteles volna mindenki számára az oktatás minden szintjén és valamennyi világnézet keretében állami, illetve önkormányzati iskolákban garantálni a tanuláshoz való jog érvényesítését”. S ezzel gyakorlatilag azt mondja, hogy nem igaz, hogy „a tanuláshoz való jog alapján a Magyar Köztársaság minden állampolgárának joga, hogy igénybe vegye a felsőoktatás által nyújtott szolgáltatásokat, feltéve, hogy képességei alkalmassá teszik a felsőfokú tanulmányokra” – ahogy az egyébként a törvényben (Ftv. 1. §), és az Alkotmány 70/F. §-ában szerepel.

 

Bár a „Felsőoktatási intézmény autonómiája” cím alatt a koncepció rögzíti, hogy „a felsőoktatási intézmények feladataik ellátásához szükséges mértékű autonómiával rendelkeznek”, azok a törvényhez képest kevesebb területet érintenek. Hiszen a felsőoktatás feladatai között nem jelenik meg például az alapfeladatokhoz kötődő szolgáltatások magas színvonalú ellátása (mint a harmadik generációs egyetem ismérvei); a minőségbiztosítás kapcsán megjelenő, a foglalkoztatással való kapcsolattartás rögzítése; a fenntartható fejlődés követelményeinek való megfelelés, és az erre való nevelés; a korszerű, magas színvonalú tanulási, oktatási, kutatási környezet biztosítása; sem a hallgatói, oktatói, dolgozói egyéni és közösségi jogok érvényesülésének biztosítása. A tudomány művelése feladatkör kiegészítéseként pedig szükséges lenne az aktualitás rögzítése, a kurrens tudásanyag oktatásának, kutatásának kiemelése, hiszen éppen ez az, amely a színvonalas oktatásnak és a használható tudásnak egyik záloga.

 

A minőségbiztosítás külső intézményeként a koncepció a Magyar Akkreditációs Bizottságot (MAB) jelöli meg, azonban nélkülözhetetlen lenne egy, a felsőoktatással is kapcsolatot tartó, a foglalkoztatást monitorozó, és ez által a felsőoktatási képzésekre visszahatást gyakorló állami intézmény kialakítása is.

 

A koncepció súlytalanná tenné a hallgatói képviseletek szerepét a tanulmányi és vizsgaszabályzat (HKR), valamint a hallgatói normatíva és az ifjúságpolitikai pénzeszközök felhasználása kérdéseiben. Ezekben az ügyekben eddig vétó joga volt a diákságnak, ezt most megszüntetnék, és helyette érdemi beleszólási lehetőséget nem garantáló véleményezési jogot kapnának a hallgatók. Egyértelmű, hogy e rendelkezés az egyetemek hallgatói önkormányzatai működési színvonalának drasztikus csökkenéséhez, a hallgatói jogok megvédésének ellehetetlenítéséhez vezetne. Ugyanakkor a térítési és juttatási szabályzat, az oktatás hallgatói véleményezésének és a kollégiumi férőhelyek használatának rendje elfogadásával és módosításával kapcsolatban a hallgatói képviseleteknek egyetértési jogot biztosítanának.

 

A koncepció ahhoz a feltételhez kívánná kötni a Szenátusban a karok hallgatói képviselőinek részvételét, hogy a kari választásokon a választásra jogosult aktív státuszú hallgatók legalább ötven százaléka részt vett, mely feltétel jelenlegi a gyakorlatban nem, vagy csak túlzott kampányköltség eredményeként lenne kivitelezhető, tekintettel például az aktív státuszú hallgatóként külföldön tartózkodók nagy számára. Ráadásul – a felsőoktatás autonómiájából következően – a kari választások nem törvénybe, hanem intézményen belüli szabályozás hatáskörébe tartoznak.

 

Aggályos továbbá, hogy a felsőoktatás szervezetei között nem sorolták fel sem a Magyar Rektori Konferenciát (MRK), sem a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciáját (HÖOK), sem a Doktoranduszok Országos Szövetségét (DOSz). Az ezen intézmények feletti koncepcionális elsiklás, avagy szándékolt mellőzésük mindenképpen valamiféle elbagatellizálást, a szervezetek létének vagy létjogosultságának tudomásul nem vételét feltételezi.

 

Éppen ezen jogkorlátozások azok, melyek a régi Ftv. vonatkozó passzusainak (78. és 79. §) megtartását indokolják, melyek nemcsak a hallgatói képviseletek jogairól rendelkeznek szélesebb mozgásteret biztosítva, de a HÖOK-ra és a DOSz-ra vonatkozóan is tartalmaznak bekezdéseket.

 

Szemmel látható, hogy a koncepció készítői nem tartottak még kézben HKR-t, ami szintén megkérdőjelezi hozzáértésüket. A hallgatói jogviszony tekintetében ugyanis igen átgondolatlan és indokolatlanul hátrányos következményeket magával hozó „megoldás” lenne, ha a felsőoktatási intézménnyel hallgatói jogviszonyban álló személy azonos felsőoktatási intézmény azonos szakára – amelyre hallgatói jogviszonya vonatkozik – felvételi kérelmet nem terjeszthetne elő, hiszen így nem lenne lehetséges egy alapszakon belül két szakirányra jelentkezni –, ami teljességgel értelmetlen. Látjuk például, hogy a szlavisztika szakon oroszt hallgató, a következő évben e rendelkezés folyományaként például nem jelentkezhetne szlovénre. Ezért helyesebb lenne a „szak” kifejezés helyett a „szakirány”-t megjelölni, azzal a kivétellel, hogy lehetséges ugyanarra a szakirányra jelentkezni, amennyiben a hallgató az újbóli felvételizéssel finanszírozási formát kíván váltani.

 

Szintén problematikus az a megszorítás, miszerint „a felsőoktatási intézményből tanulmányi okból elbocsátott személy azonos felsőoktatási intézmény azonos szakára – amelyről elbocsátották – felvételi kérelmet leghamarabb az elbocsátást követő harmadik évben terjeszthet elő”. Félő ugyanis, hogy ennek hatására a hallgatók veszélyt érezve, a kiiratkozást fogják választani, így egyes karokon a kiskapuk tömeges használatának elkerülését megelőzendő a vizsgáztatási kultúra megváltoztatását kell szorgalmazni. Azaz olyan egyértelmű követelményrendszert megállapítani – természetesen intézményi hatáskörben és hallgatói részvétellel –, mely teljesíthető és megismerhető, továbbá ezen előírások betartását is ellenőrizni kellene a vizsgáztatási visszaélések megakadályozása végett.

 

Vitatható az a követelmény is, miszerint „adott szakra minden felsőoktatási intézményben azonos felvételi követelmények teljesítésével lehet bejutni”. Ez az elvárás mesterképzés esetén mindenképp elvetendő, és alapképzés tekintetében sem összeegyeztethető az alapelveknél megfogalmazott felvételiztetési autonómiával – hiszen ez utóbbi a rendelkezés miatt éppen lényegét veszti el, emellett pedig aggódásra adhat okot egyes, e passzus eredményeként nem feltétlenül elinduló szakok esetében.

  

Az egyetemi autonómia csonkítása, a hallgatói jogok erodálása mellett, a juttatások területén érezhető a koncepció korábbi törvényekhez képesti visszalépése. A tanulmányi ösztöndíj és a szociális jellegű juttatások összemosása sem szerencsés. A tervezet szerint ugyanis a szociális juttatások folyósítását a tanulmányok második félévétől az előző félévben megszerzett legalább tizenöt kredithez kell kötni, ami tanulmányi eredményhez és nem szociális státuszhoz köti a szociális juttatást, éppen annak lényegével össze nem egyeztethetően, és hátrányos következményekkel jár például a tartósan beteg vagy éppen ösztöndíjjal (pl. Erasmus) külföldön tartózkodó hallgatók esetében.

 

„A hallgatónak juttatott állami támogatás mértékét a tanulmányi eredmény határozza meg” – szögezi le a koncepció, mely a tandíj bevezetésének tervét feltételezi, ha ebben a formában kerül megszövegezésre. Ehelyett helyesebb lenne „a hallgatóknak juttatott tanulmányi ösztöndíj mértékét a tanulmányi eredmény határozza meg” megfogalmazás. Szükséges lenne azt is rögzíteni, hogy a hallgató nem csak e kétféle juttatásban részesülhet, hanem például kulturális-, tudományos- és sporttámogatásban is.

 

Látható tehát, hogy az új felsőoktatási törvény vitára bocsátott koncepciója nem hogy aggályos, de egyenesen elfogadhatatlan, alkotmánysértő rendelkezéseket tartalmaz, mely jogállamban megengedhetetlen.

 

Buzdítunk mindenkit arra, hogy a nyitva álló időben tegye meg észrevételeit! A koncepcióhoz december 10-ig a e-mail címre várja az államtitkárság az észrevételeket, javaslatokat.