A kabukival kapcsolatban eddig mindig egy olyan dilemmával szembesültem, ami sokaknak ismerős lehet: az embert szörnyen érdekli valami, de jaj! – a valaminek több száz éves hagyománya, összetett szimbólumrendszere és számunkra egészen idegen terminológiája van. „Hát, ennek azért kicsit utána kéne olvasni…” – és a kulturális expedíció határozatlan időre elhalasztódik. Egy témába vágó filmfesztivál ilyenkor nagyon is jól tud esni.
A kabuki a nó, a kjógen és a bunraku mellett a negyedik klasszikus japán színházi műfaj. Története az 1600-as évek Kiotójában kezdődött, és a közéleti témákat feldolgozó, eredetileg női társulatok által előadott darabok rövid idő alatt rendkívül népszerűvé váltak. A kabuki nézőterén a társadalmi rétegek úgy találkozhattak egymással, ahogy máskor erre nem lett volna alkalmuk, így a színház a különféle társadalmi jelenségek (pl. divat) fontos helyszíne lett. Akinek ezek alapján az Erzsébet-kori angol színház jut eszébe, talán azon sem fog meglepődni, hogy a sógunátus többször is korlátozta a kabuki működését: az intézkedések egy része (pl. színésznők játéktól való eltiltása) fennmaradt – mások (pl. női szerepek betiltása) végül eltörlődtek.
Az évszázadok során a kabuki színház belső tere nem sokat változott, illetve a ma játszott darabok esetében sem ritka, hogy több évszázados múltra tekinthetnek vissza. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a műfaj nem fejlődne tovább, sőt! A Kócsaglány esetében például megfigyelhetjük, hogy az egyik legnépszerűbb darabnak is több kanonizált koreográfiája lehet és hogy egy kabukitáncost akár egy balettelőadás is megihlethet (a Kócsaglány fejlődéstörténetét ebben a videóban lehet végigkövetni). A színészek művésznéven lépnek föl (egy karrier alatt általában ezt párszor meg is változtatják), gyakran apjuk, nagyapjuk vagy egy mesterük nevét átvéve – a név így egy idő után valamilyen stílus jelölőjévé is válhat. Az előadások állandó része még a zenei és énekes kíséret, a kórus-zenekar gyakran (a nó-hoz hasonlóan) végig a színpad egy jól látható részén foglal helyet. A kabuki vizuális megjelenéséhez tartoznak a tradicionális kosztümök és az arcfestés, a díszletezés terén pedig vagy a nó-szerű festett háttérrel, vagy (a hétköznapi emberek életét feldolgozó darabok esetében) naturalistább, korabeli tereket idéző díszletelemekkel találkozhatunk.
A Puskin Moziban tartott Cinema Kabuki filmfesztivál a Japán Alapítvány szervezésében valósult meg. A vetítések előtt Cseh Dávid dramaturg tartott rövid bevezetőket az egyes előadásokhoz, ezekben mindig igyekezte a műfaj tágabb kontextusán belül is elhelyezni a látottakat. Az olyan esetekre is felhívta a figyelmünket, amikor az előadások egymásra tettek utalást – például amikor a Nezumi, a tolvaj egyik szereplője az elsőnek vetített Kócsaglány egyik jellegzetes mozdulatával igyekezett örök szerelméről meggyőzni hirtelen meggazdagodott ismerősét; vagy amikor Az elátkozott kard egyik jelenetében az Oroszlánok tánca szórakoztatta a bordélyház látogatóit.
A második előadás, Az elátkozott kard a hétköznapi emberek történeteit bemutató darabok közé tartozik, a dráma inspirációijául ráadásul egy valóban megtörtént gyilkosság szolgált – a kabuki esetében különben a folyamat néha a másik irányba is megvalósult: néhány drámát a túl sok copycat suicide („lemásolt öngyilkosság”) miatt kellett betiltani (vö. Werther-effektus). Jirozaemon, a sebhelyes arcú selyemkereskedő Edoba érkezik szolgájával, és a város szórakozónegyedében véletlenül pont elcsípik a gésák napi sétáját. Itt pillantja meg főhősünk a negyed legszebb gésáját, Yatsuhashit, akibe, miután az rámosolyog, rögtön bele is szeret. A történet további bonyodalmait most inkább nem spoilerezem el, de akit érdekel, ezen az oldalon ezt és még sok más kabuki darabot is alaposan megismerhet. Az előadás főszerepeit a már a Kócsaglányban látott Bando Tamasaburo, és Nakamura Kanzaburo alakítják. A játékmód egyik meghatározó eleme az eltúlzott arckifejezések kitartása: ezeket érzelmi tetőpontokon alkalmazzák, és a felvételeken hallatszott, ahogy a közönségtől ezek ugyanolyan tapsot kapnak, mint nálunk egy operaária. A zenekar itt kevesebb szerepet kapott, a hangsúly egyértelműen a színészi játékra tevődött át. Ezzel kapcsolatban fontos kiemelni, hogy bár a díszlet viszonylag naturalisztikus, a mozgás sokkal tánc-, a beszéd sokkal énekszerűbb, mint amilyennel a legtöbb hazai színházban találkozhatunk. A teremben ülők reakciója alapján ez az előadás nem mindenkit kötött le: a mögöttem levő sorban a finálé alatt a látottak komolytalanságáról folyt középhangos disputa.
A harmadikként vetített Oroszlánok tánca egy nó-drámából készült kabuki-feldolgozás (a díszlet is a nó klasszikus díszletét idézi), főszereplőik a buddhista Paradicsom kapuját őrző mitikus oroszlánok. Az előadás három részre tagolódik. Az első részben az apaoroszlán próbatétel elé állítja fiát: letaszítja a hegyről, a fiúnak pedig egyedül kell visszamásznia (az oroszlánokat a színészek bábok segítségével keltik életre). A tánc alatt samiszenen kísért dal tudósít az apa belső vívódásáról: vissza fog-e tudni mászni a fia – elég jól tanította-e? A második, kjogen-szerű részben két eltérő felekezetű buddhista szerzetes komikus hitvitájának lehetünk tanúi (ezt, bár első hallásra nem feltétlenül tűnik különösebben szórakoztatónak, az egész terem végignevette). A szerzeteseket a visszatérő (ezúttal lenyűgöző jelmezekkel megjelenített) oroszlánok űzik el, akik a bazsarózsák illatának hatására extatikus táncba kezdenek. A darabot gyakran adja elő egy színészdinasztia apa-fiú párosa – a vetítésen pedig két oroszlánkölyköt is láthattunk: az apaoroszlánt alakító Nakamura Kanzaburo mindkét fia játszhatott így az előadásban. A hosszabb táncok miatt itt különösen szembetűnő volt, hogy a vágások a felvételben minduntalan megtörik a mozdulatokat – a többi előadásnál ez nem volt ilyen zavaró.
Az eseménysorozat záródarabját, a Nezumi, a tovajt, Cseh Dávid a „kabuki (egyik lehetséges) jövője”-ként konferálta fel. Az előadásnak valóban volt egy enyhe „poszt”-hangulata: a klasszikus japán színház több eleme is (pl. a Kócsaglány korábban említett póza, a holtak visszatérő szellemei) a komikum eszközévé vált. A kabuki azonban ennél sokkal konkrétabban is tematizálódott – az előadás első jelenete színház a színházban: a Nezumikozo (Kisegér) néven elhíresült, Robin Hood-szerű tolvaj életét feldolgozó (tényleg létező) előadás zárójelenetét látjuk, majd a színházból távozó, a darabot megvitató közönséget. Itt ismerjük meg a koporsókészítő Santát (ismét csak Nakamura Kanzaburo), aki az előadás első tíz percét azzal tölti, hogy bármiféle etikát sutba dobva próbál mindenkitől minél több pénzt kiszedni. Hamarosan azonban méltó riválisra talál: nemrég elhunyt bátyjának családja érkezik látogatóba, és az örökség miatt hirtelen több lesz a tét, mint hogy vajon ki akarják-e fizetni a koporsót. Santa egy válságos pillanatban úgy dönt: magára ölti az előadáson látott Nezumikozo szerepét – de ahogy tolvajként jár-kel a városban, kénytelen rájönni, hogy a korábbi felvonások komikusan zsugori kisemberein túl, a társadalom más rétegeiben sokkal veszélyesebb, ha felüti fejét az önzés – főleg annak, aki ezt kihallgatja. Az előadás csúcspontja Santa, a Kisegér nyilvános bírósági tárgyalása, ahol főhősünk – életében először – igazi erkölcsi dilemmával szembesül. A terem reakcióiból ítélve a vetítések közül ez aratta a legnagyobb sikert: Santa és rokonsága különféle fortélyai általános derültséget keltettek, a záró felvonás alatt pedig feszült figyelmet éreztem.
A programsorozat végére én mindenképpen úgy éreztem, hogy sikerült átlendülnöm a bevezetőben felvázolt problémán – remélem, a cikk olvasása esetleg másnak is segített ebben. A cikk írása közben talált YouTube-csatornát és egyéb weboldalakat mindenkinek ajánlom, aki kicsit alaposabban is szeretne elmélyedni a témában.
