Az előző évtizedben ébredő és köztudatba kerülő, ugyanakkor az elmúlt években látszólag hanyatlásnak induló vaporwave mára már a legtöbb internetfelhasználó számára ismert fogalom. Átfogó jártasságom hiányát megvallva, azt ugyanakkor évek óta erősödő érdeklődésemmel ellensúlyozva tűzöm ki célul a vaporwave-jelenség – elsősorban mint művészeti irányzat – körüljárását.
A vaporwave-et az Y- és Z-generáció, azaz a nyolcvanas, kilencvenes években és a kétezres évek elején születettek különös nosztalgiája szülte meg. A csaknem harminc éves különbség dacára beszélhetünk mindannyiukat közösen érő benyomásokról: valamennyiük fiatalon tapasztalta meg az internet kibontakozását, a számítástechnikai fejlődés és a kapitalista globalizáció rohamos felgyorsulását. E jelentős változásokra kettős a vaporwave reakciója: egyfelől gyermeki izgalom a mindeddig elképzelhetetlen, felderítetlen lehetőségek óceánjának partján, mely akkor épphogy csak megnyílt a világ előtt, másfelől az alattomosan bekúszó félelem, annak a sejtelme, hogy ezek a folyamatok majd megállíthatatlanná válnak, kicsúsznak irányításunk alól, és súlyos következményeket vonnak maguk után. Az ámulat és cinizmus paradox módon egyszerre vannak jelen. A vaporwave legfontosabb összetevői ezen fiatalkori benyomások nosztalgiája, gyermekkori emlékeink elérhetetlenségének fájdalma, az emberi természet jellegzetes magánya és kételye. Ezek a különféle melankolikus érzések közösen tesznek vonzóvá egy passzív, álomszerű elmerülést a valóság helyett egy olyan virtuális emlékvilágba, mely sosem létezett.
A vaporwave mint stílusirányzat elveti a valóságban való gondolkodást, ehelyett az említett érzések által hajtva egy alternatív valóságot fedez fel, melyben a számítástechnikának, a popkultúrának, a globális kapitalizmus reklámárjának és az internetnek különböző jellegzetes elemei – szöveg, szlogen, zene, hang, kép vagy mozgókép – távoli álomszerűségüknél fogva torzítva és töredékesen vegyülnek, ezzel ismét elérve és elmélyítve a nosztalgiát, mely kiindulópontként szolgált.
A varázslat és elragadtatás mögött azonban jelen van ezen kornak és elemeinek kiábrándult elítélése is. Az antik szobrok nem csupán az elkerülhetetlen mulandóság szimbólumaiként szolgálnak: a vaporwave cinikus-ironikus módon gyakran szakrális szintre emeli a kapitalizmus reklámözönét vagy a számítástechnikai fejlődést, fényt vetve ezek gyarlóságára. Csalódott mosollyal hívja fel a figyelmet a közhelyre, miszerint a világ magára van utalva, romlik, és az eszmék nélkül maradt kor végül a piacban és a talmi technikai fejlődésben talált istenére. A mítosz, mely jelen kultúránkban már porladozó és csonka szobor, és az élő, fénylő-éles, modern képi-hangi elemek, e két gyökeresen ellentétes világ együttes jelenléte torz diverzitást alkot, mely a vaporwave kulcsfontosságú, posztmodern jellegzetessége. A csodálat és megvetés e valóban feloldhatatlan kettősségére a cikk elején meghatározott nemzedéknek a jövőt illető bizonytalansága – vagy akár a mindenkori ember általános egzisztenciális bizonytalansága – szolgálhat magyarázatul.
Nehéz helytálló definíciót alkotni róla, mivel a vaporwave képi világa igen sokszínű lehet, de tipikus elemei három csoportba sorolhatók: a számítástechnika elemei (a korai Windows [95 – XP] és a kibontakozófélben lévő internet képi világa, a virtuális, főleg low-poly [pontos jelentéséhez csak közelítve alacsony részletességűnek fordítható] térbeli objektumok, japán karakterek [Japán mint a vezető technológia fellegvára jelenik meg], különböző torzító képi hibák, VHS-kazetták, hajlékony- és DVD-lemezek, idejüket múlt hardverek, játékkonzolok stb.), a kapitalizmus elemei (reklámok, popzene, liftzene, tömegfilmek, videoklipek, szlogenek, elhagyatott bevásárlóközpontok, bizonyos termékek – például Fiji víz, Arizona tea, Pepsi Cola stb.) valamint az ezektől igen elütő egyéb esztétikus elemek (antik szobrok, vallási és ideológiai szimbólumok, képzőművészeti alkotások, egyes növények, mint pálma, cseresznyefa, páfrány stb.). Gyakori a pasztellszínek vagy éppen neonszínek, a rácsok, a zaj és egyéb torzító hatások, illetve a szimmetria használata.
A beláthatatlan mennyiségű képi anyagot, kísérleteket és szerteágazó alműfajokat az aesthetic kulcsszó egyesíti: ha a különböző elemek összhatása megfelelő, az alkotás a kívánt hatást elérve eljuttatja a befogadót a vaporwave által kínált alternatív valósághoz. Sajnos mivel sem az irányzat mibenléte, sem annak bármiféle elváráshorizontja nem került szigorú, sőt kézzelfogható keretek közé sem (lévén alapvetően posztmodern), olyan sűrűn, a legkülönbözőbb minőségű környezetekben terjedt el az aesthetic kifejezés, hogy hamar nevetség tárgyává vált; innen eredeztethető a vaporwave meme-státusza, melyről – látván érthető okát – nem érdemes több szót ejteni.
A vaporwave azonban főként mint zenei, semmint képzőművészeti stílusirányzat nyert széles ismeretséget, az ebbe való betekintést viszont egy következő cikkben kísérlem meg.
