David Lowery alkotása kitűnik a kísértettörténetet bemutató filmek sorából hangoltságának sokszínűségével,
a tragikum és komikum, transzcendens és kézzelfogható harmonikus vegyítésével és a film sajátos atmoszféráját
megteremtő látványvilággal.
A kísértettörténet műfajának elváráshorizontját már gyermekkorunk óta ismerjük, legyen szó akár A canterville-i kísértetről vagy a német Hui Buh-ról, ezért nem érnek bennünket meglepetésként az olyan konvencionális fordulatok, mint a rendíthetetlen szkeptikus meghasonulása, saját szemével látván a szellemet, vagy mint a váltás a rémtől való félelemről annak sajnálatára, miután fény derül kísértésének tragikus okára. Ezen jellegzetességeket, melyek a természetfelettivel foglalkozó horrorfilm egyre népszerűsödő műfajában is rendre megtalálhatóak (beleértve a jumpscare-t is, már rögtön a legelső horrorfilm, Méliès 1896-os Az ördög kastélya c. műve óta), joggal vélhetjük a filmes kísértettörténet visszatérő motívumainak. A kísértettörténet és a horror műfaja közti kapcsolat csaknem magától értetődő.
Az A Ghost Story azonban korántsem egy kiszámítható műfaji film, hanem egy ambiciózus és páratlanul kivitelezett kísérlet egy rendhagyó kísértettörténet bemutatására, a kísértet szemszögéből. C (Casey Affleck) és M (Rooney Mara) egy fiatal párt alkotnak, akiknek váratlan baleset szakítja meg a kertvárosi idilljét: C egy karambol következtében meghal. A tragikum M gyászából és a szellemként visszatérő C tehetetlenségéből adódik. Ez a kísértetlét – holott ironikus módon a leginkább köztudatban élő, hagyományos, fehér lepedős szellemkosztümben ölt testet – igen szokatlan: C, miután kisétál a halottasházból, visszatér közös otthonukba, majd, meggyőződvén róla, hogy nem látszódik, passzív megfigyelőjévé válik annak, miként dolgozza fel az elvesztését M, miként költözik el rövidesen, egy üzenetet hagyva az ajtókeret egy repedésében. M távozása után egy mexikói család érkezik a házba, míg C alkalmi kopogószellemnek felcsapva el nem kergeti őket – képes tehát a környezete befolyásolására, de ezt egészen addig nem használja ki, amíg nem kénytelen (az új lakók megjelenése gátolja az üzenet szemtanúk nélkül való megszerzésében). A házat ezután lebontják – C egyetlen küldetése, az ajtókeretbe rejtett üzenet feltárása, látszólag kudarcot vall.
Figyelemreméltó a film időkezelése. C térben kötött, a ház környékén marad, időben viszont kötetlen. A snitt, melyen M a konyhapadlón ülve, sírva eszik egy ajándékba kapott pitét, míg C (már szellemként) figyeli, négy percig tart – a jelenet nyújtásának eszközét Gaspar Noé a Visszafordíthatatlan egy jóval felkavaróbb jelenetében szintén alkalmazza: a néző egyre kényelmetlenedő helyzetében nem tehet egyebet, mint hogy várja, hogy az örökkévalóságig tartó jelenet véget érjen, felszabadítva őt a nyomás alól. Lenyűgöző jelenség, hogy a néző számára végtelennek tűnő, valójában viszont csupán négyperces jelenet megfér a filmben olyan élesvágások mellett, melyek évszázadokat ugranak előre vagy vissza az időben. Bár a ház helyén hatalmas irodakomplexum épül, C nem tágít, az idő pedig, mely szellem volta révén nincs rá hatással, egészen addig egyre halad, míg C az addigra már disztópikus felhőkarcoló tetejéről a mélybe nem veti magát.
Ezen a ponton a történet váratlan fordulatot vesz: C visszakerül a múltba, és egy telepescsalád mellett találja magát, akik leendő háza helyén építkezésbe fognak. A telepes kislánya, akárcsak M, egy üzenetet rejt egy kő alá – ez felhívja a figyelmet az üzenet mint az egyetlen valós, C és M közötti (egyoldalú) kommunikációs csatorna fontosságára és a gesztus ismétlődésére, mitologikus szintre emelkedésére. Az epizódnak egy indiántámadás vet véget: a telepesek mindannyian odavesznek, és velük veszik a kő alatti üzenet is. C ott marad, vár és vár száz-kétszáz éven át, mígnem eljön az idő, mikor meglátja saját magát, ahogy boldogan él M-mel: saját hajdani életét figyeli a valóságnak ebben a természetfeletti rétegződésében. A baleset azonban, mint minden egyéb történés, változatlanul végbemegy: a bizarr helyzetből adódóan C újdonsült kísértet-önmagával is szemben találja magát.
Ezzel egyben ismét lehetőség nyílik arra, hogy megkísérelje megszerezni az ajtókeretbe rejtett üzenetet, és ezúttal sikerrel jár. Amint elolvassa, ami a papírdarabon áll, szabaddá válik: padlóra hull a fehér lepedő, a film véget ér. Mivel a papír elkerülhetetlenül megsemmisült a ház lebontása során, már sosem derülhet fény arra, hogy mi lehetett ráírva: a befejezés olyan jellegzetesen posztmodern, hogy az üzenet tartalmát még a rendező, David Lowery sem ismeri. A forgatás során arra kérte Marát, hogy olyasvalamit írjon a papírdarabra, amiről úgy érzi, hogy sokat jelenthet karaktere, M számára; a színésznő úgy nyilatkozott, hogy arra, amit leírt, „már nem emlékszik” – ez pedig az egyetlen válasz, mely helyénvaló és tiszteletben tartja a film természetét.
A morbid és groteszk humor ritka és szokatlan köntösbe bújtatja a felszínt képező kísértettörténetet: a jelmez, a virágmintás szellemlány a szomszédban, a hétköznapi helyzetek gyermeki bámulása a sarokból, egy férfi teljesen kiütköző, nihilista monológja a házban tartott bulin, a szellem öngyilkossága, az időutazás és a valóságrétegek kialakulása – mindezek komikuma sajátos, kellemesen sokszínű hangvételt biztosít a filmnek. Nem lehet szó nélkül hagyni a lekerekített kerettel ellátott, 4:3-as képarányú, precíz beállításokat, azok látványvilágát és páratlan színkezelését sem, melyek egyaránt jelentős szerepet játszanak a film különleges atmoszférájának létrehozásában.
David Lowery alkotása bővíti az egyre tekintélyesebb A24 által forgalmazott, független, friss remekművek sorát, megállva a helyét az olyan filmek mellett, mint a The Killing of a Sacred Deer, a The Lobster, a The Witch és a zseniális The Lighthouse; érdemes tehát figyelemmel kísérni a cég égisze alatt megjelenő további filmeket is.
Képek forrása: A Ghost Story (dir. David Lowery, 2017).
A címben szereplő idézet Ady Endre Elbocsátó, szép üzenet c. verséből származik.
