„Nem baj, ha nem jógáztál ma, ha azelőtt is #otthonolvastál, ha nem hallgattál meg két irodalmi podcastet, miközben kirámoltad a zoknis fiókot, ha nem néztél klasszikus magyar filmet, ha amúgy is kupacszámra rendeled a könyveket, ezért most nem vettél újat a »karantén idejére« , ha nem hoztad ki a legtöbbet a napodból.” Nyugalom, üzeni nekünk Jakobovits Kitti, az ELTE Pszichológiai karán végzett pszichológus, irodalomterapeuta, akivel arról beszélgettünk, hogyan hat ránk a kialakult helyzet, a bezártság, a közösségi média, és persze arról is, hogy hogyan tud ebben segíteni az olvasás és az irodalom.
Szerinted mi a szerepe az irodalomnak, az olvasásnak az életünkben?
Ahogy ezen gondolkodtam, feltűnt, hogy csupa olyan dolog jut eszembe, amivel mintha egy ideális párkapcsolatot vagy baráti kapcsolatot akarnék definiálni. Olyan tényezők jelentek meg előttem, mint hogy feltétel nélkül átadhatjuk magunkat neki, mellettünk van, akármilyen helyzetbe is kerülünk, nem ítélkezik felettünk, ugyanakkor tükröt is tart elénk, és ha kell, kimondja azt, amit mi nem tudunk, pedig ki kellene. Segít szavakat találni arra, ami nehéz, segít a helyükre illeszteni dolgokat, segít emlékezni, segít jobb emberré válni, és így tovább… És én hiszem, hogy gyógyítani is tud mindezzel.
Hogyan tudnád összefoglalni az irodalomterápia lényegét néhány mondatban?
Az irodalomterápia tulajdonképpen irodalmi szövegek alkalmazása különböző segítő folyamatokban. Szövegeken keresztüli, vagy azok segítségével történő beszélgetés, ami hozzájárulhat az önismeretünk fejlődéséhez és a lelki egészségünk megőrzéséhez.
Milyen hatásai vannak az irodalomterápiának?
Nagyon eltérő lehet attól függően, hogy milyen szakember és milyen célcsoporttal alkalmazza a módszert. Más a fókusz egy könyvtári foglalkozáson, más egy gimnáziumi osztály irodalomóráján és más egy klinikus esetében. Természetesen van jó pár közös vonás is ezekben. Ilyen például a saját életünkre való intenzívebb reflektálás, mind kognitív, tudatos, mind affektív, érzelmi úton, vagy az újfajta nézőpontok és megoldásmódok megismerése, amik mind beépíthetőek a saját magunkról alkotott képünkbe. Az olvasás/írás, és ezek megbeszélése – akár egyéni, akár csoportos formában – fejleszti továbbá a kommunikációs készségeket, az empátiát, az értő figyelmet és az elfogadást. A szövegek megválaszolhatnak régóta bennünk munkálkodó kérdéseket, de olyan új kérdéseket is felvethetnek, amik korábban nem voltak meg, de fontos kiindulópontként szolgálhatnak további önismereti irányokhoz.
Hogyan lettél irodalomterapeuta?
Nem tudom a történetet a szokásos „mióta az eszemet tudom, könyvmoly vagyok”-mondattal kezdeni, mert azt hiszem, nem így indultam. Szerettem, ha meséltek nekünk, szerettem, amikor megtanultam olvasni, de arra is emlékszem, hogy voltak ‘napi x mondat’-egyezségeink anyukámmal bizonyos iskolai olvasmányoknál, és én például a Harry Pottert is 17 évesen kezdtem el, pedig bőven általános iskolás voltam, mikor a fél világ HP-lázban égett. Viszont állandóan elmélkedtem mindenen, és azt hiszem, a könyvekhez is mindig így viszonyultam. Elég hamar eldőlt az is, hogy pszichológus szeretnék lenni. Aztán az utolsó gimis években kerültem egy olyan magyartanárhoz, akinek az óráira visszagondolva most azt mondom, ott kaptunk olyan teret, ahol összeérhetett az irodalom és a pszichológia, csak ezt akkor még nem neveztük nevén. Onnantól a többi lépés már tulajdonképpen abszolút tudatosan történt, jött a pszichológia alapszak, majd pszichológia mesterszak, közben az irodalomterapeuta képzéssel rátaláltam arra, ami ebből a majdnem kerek egyenletből hiányzott, így nekifogtam annak is. Tudtam, hogy ezek kellenek ahhoz, hogy az legyek, ami szeretnék lenni, így utánuk mentem.
Tudsz konkrét olvasmányt mondani, amelyben számodra összeért a két tudományterület?
Nekem ilyen volt például a Csongor és Tünde, Madáchtól Az ember tragédiája, vagy Szabó Magdától Az ajtó. Arra emlékszem, hogy amikor ezekkel a művekkel foglalkoztunk, bennem dolgoztak olyan folyamatok, amiknek nem csak egy témazáró esszé lett az eredménye.
Most „van időnk” mindenre, ez az új trend. Mindenki megosztja, hogy éppen mit sütött, mit rakott rendbe vagy mit olvasott. Te mit gondolsz erről?
Valahol értem azt, hogy „több” az időnk, hiszen még ha home office-olunk is, legalább a munkahelyre való utazással nem kell bajlódnunk. De azért nem érzik sokan a hatalmas időfelszabadulást, mert más teendők meg bejöttek az elmaradtak helyére. Arról, azt hiszem, már sokat beszéltem, hogy mit gondolok a jó szándékúnak indult, de túltolt „kimaxolásról”. Ez is addig egészséges, amíg nem hoz ránk egy újabb kényszert, egy kipipálandó feladatot, amit ha adott nap nem érünk el, akkor azt érezzük, hogy valamit rosszul csináltunk. A baj kollektív, de az nagyon egyéni, ahogy megküzdünk és boldogulunk vele. Természetesen én is figyelem a különböző irodalmi és könyves csatornákat, én is találkozom az olvasós kihívásokkal, és jelentős részük egyébként abszolút motiváló meg közösségépítő. Viszont az az érdekes, hogy nekem például nagyon hullámzó időszakaim vannak, olyan szempontból, hogy mennyit vagy hogyan olvasok. Van, hogy heti két könyv (és most nem számolom a munkához kapcsolódó szövegeket, vagy a folyamatot, míg azokat keresem, csupán a saját magam kedvéért olvasottakat), aztán van, hogy egy hónapig azonnal lezár az agyam, ha szöveget lát. Ezt megtanultam elfogadni, és mindig figyelem, hogy éppen mi esik jól. Nem ültetem le magam egy 600 oldalas regény elé, ha tudom, hogy két perc után fészkelődni fogok, mert nem tudom befogadni. Most szerencsés periódusban vagyok, mert épp a ‘könnyedén sokat olvasós’-fázis van, de nem gondolom, hogy a karantén miatt. És biztosan tök sok ember épp nem ebben az állapotban van, amivel nincs semmi gond. Azt pedig, hogy most van időnk sokat olvasni, kiegészíteném azzal, hogy most van időnk minőségileg is olvasni. Nem feltétlenül a mű minőségére értem, hanem az olvasáséra és a feldolgozáséra. Szerintem ez az időszak jól használható arra is, hogy hagyjuk hatni az olvasottakat, gondolkodjunk rajta, ízlelgessük, merüljünk el benne. Nem baj, ha csak három könyvet olvas el valaki júliusig, ha azok őt valamiért megérintették és több teret meg időt adott nekik.
A közösségi hálón viszont sokszor úgy tűnik, mintha futószalagon olvasná mindenki a könyveket. Szinte minden nap jön egy új poszt a legújabb olvasmányról. Ez azt a benyomást keltheti, hogy legalább ilyen tempóban kéne nekünk is fogyasztani a könyveket. Szerinted ez mennyire befolyásolja az olvasási attitűdöt? Sőt, a befogadásunkat, vagy éppen a feldolgozásra hagyott időt?
Mindenképp módosítja. Nekem az a tapasztalatom, hogy az olvasás utáni első reakciók elsősorban érzelmi töltetűek, és ahogy telik az idő és megkezdődik a feldolgozás, úgy jön be a gondolati sík, aztán később akár a viselkedéses változások. Az irodalomterápiában az érzelmi reakcióknak is nagy szerepe van, így általában az adott ülésen élőben olvassuk fel a szöveget és azonnal nekilátunk a feldolgozásnak. Ahhoz, hogy valóban alapos feldolgozás kövessen egy olvasmányélményt, célszerű, ha mindhárom reakcióval jutunk valamire, de természetesen nem kell minden könyv vagy szöveg után nagy szünetet tartani, és megvárni, hogy biztosan beépült-e. Ezek azért egymáson átfedve is működnek, és lehet, hogy évekkel később jelenik meg valami a gondolkodásunkban vagy a viselkedésünkben, ami esetleg egy korábbi olvasmányélménynek köszönhető. Nincs erre pontos időbeosztás, függ a befogadótól, a szövegtől, a kettő egymásra hatásától és még egy csomó külső tényezőtől.
Hogy látod, miként hat ránk ez a helyzet, a bezártság, az izoláltság, illetve a közösségi háló nyomása?
Ezt még nem biztos, hogy ennyire a sűrűjéből ilyen rövid idő alatt pontosan meg lehet mondani. Az biztos, hogy most a közösségi háló kitüntetett szerepet kapott, hiszen gyakorlatilag az egyetlen csatornánk maradt, amin a külvilággal tarthatjuk a kapcsolatot. Éppen ezért nagyon fontos odafigyelnünk arra, hogy hogyan és mit fogyasztunk rajta, mert most talán még nagyobb befolyása van ránk, mint korábban. Hiszen hatalmas előnye, hogy a nagyikkal, skype-ra tanítva őket, megtarthatjuk a kapcsolatot, meg megnézhetünk olyan múzeumokat, amikbe lehet, hogy a két lábunkon sose jutunk el, de emellett, ahogy te is mondod, nem kicsi nyomást helyez ránk. Ugyanúgy jelentkezhet, ha nem erősebben, a FOMO (Fear of Missing Out) jelenség, amikor az okoz frusztrációt, hogy úgy érezzük, kimaradunk valamiből. Tényleg nyomaszthat, ha azt látjuk, hogy a másik home office-asztala rendezettebb, mint a miénk, vagy, ha az előbbi példánál maradunk, több könyvet olvasott az elmúlt hónapban, mint mi, és a többi.
Hogyan tudunk tudatosan figyelni arra, hogy mit „fogyasztunk”? Lehet a FOMO-t ebben a helyzetben kezelni?
Ez két részre osztható, egyrészt a mennyiségi, másrészt a minőségi faktorra. Érdemes bizonyos időt megszabni, amikor ránézünk, ez lehet reggel-este 1-1 óra, vagy napközben óránként 10 perc, kinek mi a kényelmes ritmus, de az, hogy van kijelölt ideje, segít abban, hogy kontrolláljuk, ne hiányozzon, amikor épp „nem lehet”, és ne legyen bűntudatunk, amikor Instagramot pörgetünk, mert végül is mi magunk engedtük meg magunknak abban az idősávban. A minőséget is nagy mértékben tudjuk szabályozni. Ha bizonyos témák vagy profilok rossz érzéseket keltenek bennünk, kikövethetjük őket. Ha valami különösen feltölt, vagy szeretnénk napról napra követni, akkor azokat megjelölhetjük fontosnak. Tudom, személyre szabott hirdetések, stb., de azok is az alapján igazodnak hozzánk, hogy mi magunktól mivel töltünk időt.
Te mit javasolnál erre az időszakra?
Én azt, hogy nyugi, és ezt legalább annyira mantrázom magamnak, mint amennyire könnyen dobálózom vele másnak. 4-5 hét telt el, és ezalatt globálisan megkaptunk egy olyan élményt, amit az életünk során még nem tapasztaltunk meg, rengeteg ijesztő meg bizonytalan információval, erre válaszreakcióként hirtelen nagyon sokan érteni kezdtek egyrészt az önmegvalósításhoz, másrészt a világjárványok kezeléséhez, és a legtöbben csak kapkodják a fejüket a két nagyon súlyos és nagyon ellentétes pólus között. Annyi inger zúdult ránk hirtelen, hogy az kitöltene egy egész életet, szóval teljesen rendben van, ha ezt nem dolgoztunk fel néhány hét alatt. Ez a türelemre intés számomra sok mindenre vonatkozik, de elsősorban arra, hogy most se másokhoz mérjük magunkat, hanem figyeljük a saját tempónkat, saját érzéseinket, saját reakcióinkat.
Szerinted az irodalom, az olvasás hogyan tud segíteni ebben az időszakban?
Egyrészt segít eltölteni az időt, amit amúgy türelmetlenséggel vagy szorongással töltenénk, másrészt segít elterelni a figyelmünket is, harmadrészt erősíti bennünk, hogy nem csak a járvány létezik, és ha le is lassulunk, más módon, más síkon még fejlődhetünk és dolgozhatunk, negyedrészt meg talán már csak ismételni tudnám azt a sok irodalomterápiás tényezőt, amitől működik a dolog.
Ajánlasz nekünk néhány karantén-olvasmányt, ami szerinted ebben az időszakban hasznos lehet számunkra?
Hát, ez nehéz kérdés, pont azért, amiről beszéltem az előbb, hogy nem biztos, hogy a karantén ideje egybeesik bármilyen saját olvasói ritmusunkkal. De saját olvasmányélményekről szívesen mesélek. Nemrég fejeztem be Sally Rooney-tól a Normális embereket, most pedig a szerző másik könyvét, a Baráti beszélgetéseket olvasom. Valóságos történetek, mindennapi szereplőkkel és mindennapi érzésekkel, amikkel könnyen azonosulhatunk. Én élveztem őket, könnyen olvashatóak, de el is gondolkodtatják az embert. Aztán egy ideje Háy János novelláit forgatom sokat, most például a Házasságon innen és túl című kötetet. Érvelni nagyjából ugyanazokkal a gondolatokkal tudok, mint a Rooney-könyvek mellett, azzal kiegészítve, hogy ezekben a történetekben főleg hazai, így talán hozzánk közelebb álló helyzetekkel találkozunk, illetve a novella műfaja egészen más dinamikát ad nekik. Ha valaki épp abban a fázisban van, hogy nem tud hosszút olvasni, akkor a novella például jó választás lehet.
Ezen kívül pedig szerintem olvassunk bármit, ami segít kicsit kikapcsolni ebből a helyzetből, ami jókedvre derít, ami feltölt minket. Ha segít rajtunk, hogy hasonló helyzetről, bezártságról, kollektíven sokakat érintő traumákról, társadalmi feszültségekről olvasunk, és benne párhuzamokat találunk a saját élményeinkkel, ez pedig megnyugtatóan hat ránk, akkor nyugodtan, de ha azt érezzük, hogy csak a szorongásunkat növeli, akkor nem kell azt erőltetünk.
Hogyan tudunk olyan szöveget keresni, amely hasonló helyzetekről, bezártságról szól? Tudsz mondani néhányat?
Ezeket talán már sokan összegyűjtötték előttem, de például Camus Pestise, Gabriel García Márqueztől a Szerelem a kolera idején, vagy Bocaccio Dekameronja abszolút rímel, habár Márqueznél több szó van a szerelemről, mint a koleráról. Most eszembe jutott még Agatha Christie Tíz kicsi néger című regénye is.
Ha egy verset kéne ajánlatod erre a helyzetre, vagy a saját viszonyulásodat kéne verssel ábrázolnod, melyik vers lenne az?
Már régen belopta magát a szívembe Krusovszky Dénes A zsurlók című verse, és most ettől a kérdéstől ráeszméltem, hogy újra és újra felülmúlja az aktualitását.
Krusovszky Dénes: A zsurlók
Felülkerekedünk majdnem mindenen,
mielőtt végképp elhibáznánk,
mennyi érzelem megy itt kárba folyton,
miközben máshol meg sosincs belőle elég,
de hát a világ nem kristálypohár,
hogy folyton kocogtassuk,
ha eszünkbe jut valami,
a civilizáció például csodálatos álom volt,
mégis a zsurlók bírják majd legtovább.
Képek: Jakobovits Lili
