Idén november 12. és 17. között rendezték meg a 16. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivált, melyen a legjobbnak járó díjat Az ügyvéd című film, Rachel Leah Jones és Philippe Bellaiche munkája kapta.
A díjnyertes dokumentumfilm egy izraeli ügyvéd, Lea Tsemmel munkásságát mutatja be. Különlegességét az adja, hogy Lea palesztin vádlottak eseteit vállalja, a békés tüntetőktől az erőszakos bűnelkövetőkig mindenkit beleértve.
Önmagában ez még nem lenne rendkívüli, de Lea fekete báránynak számít az országában. Zsidó létére nagyon erős véleménye van Izraelről és annak működéséről. Tulajdonképpen hazaárulónak van bélyegezve, és számos bírósági eljárás indult már ellene és a családja ellen. Izraelt egy megszálló államnak tekinti a palesztin néppel szemben, az arab – tulajdonképpen – terroristákra pedig szabadságharcosokként gondol.
Önmagában már az ügyvéd karaktere is hihetetlenül megosztó lehet a nézők számára, az a mélység pedig, amivel film operál a témával kapcsolatban, még inkább tágítja ezt a szakadékot. Ha beültetnénk egy bal- és egy jobboldali szemléletű embert a vetítőterembe, valószínűleg a fejüket fogva jönnének ki, és nem tudnák megmondani, hogy pontosan mit is érezzenek. A film megragadja a néző európai gondolkodásmódját, összegyűri, és bevágja a gázai övezet határára, hogy onnan figyelje meggyötörten a történéseket.
Lea véleményével egyáltalán nem kell egyetérteni, megismerni viszont mindenképpen érdemes, ugyanis árnyalja a közel-keleti helyzetet. Nagyon érdekes volt látni annak a nőnek a küzdelmét, aki a saját országával néz farkasszemet napról napra, és aki mindezt a győzelem esélye nélkül teszi meg: Lea Tsemmel szinte soha nem nyer pert, a védenceit majd minden esetben évekre elítélik.
De mégis hogy lehetne felmenteni egy fegyveres ámokfutót vagy egy robbantót? Egy átlagember számára ezek az ügyek elég nyilvánvalóak lennének. Lea viszont ezeket a megszállás elleni tiltakozásnak tekinti, és minden esetben nagyon megértően és barátságosan tekint a vádlottakra.
A film hátrányai is ebből adódnak. A történet egyik központi szála egy késes támadás, amely során egy 13 és egy 15 éves gyerek megsebesített egy szintén 13 éves fiút. Az összes velük foglalkozó jelenet során együttérzést próbált kiváltani a nézőből a film az elkövetőkkel kapcsolatban. Hosszasan figyelhettük a síró anyukát és a borostás apukát, akik az ügyvédnővel együtt mély egyetértésben rendre bizonygatták, hogy a fiuk csak megijeszteni akarta az embereket.
Egy dokumentumfilm célja a bemutatás kellene, hogy legyen, nem pedig a befolyásolás. Éreztem az Izraelben fennálló helyzet és a jogi működés visszásságait, azonban nem tudtam sorsközösséget vállalni az erőszakos bűnözőkkel.
Az viszont elvitathatatlan Leah Jones és Philippe Bellaiche alkotásától, hogy elképesztő hatást gyakorol a nézőre. Egy olyan kontinens lakosait szembesíti a valósággal, akik jobban élnek, mint a világ nyolcvan százaléka, és sokszor elképzelésük sincs a nem európai országok működéséről. Dokumentumfilm mivolta ellenére szinte homokviharként dörzsölte ki az ember arcát gyűlölet és a feszültség, ami a vetítővászonból áradt.
Bár Lea Tsemmel karaktere nem feltétlen vált ki szimpátiát az emberből, elhivatottsága és személyének rendkívülisége megkérdőjelezhetetlen. Élete pedig puskapor, vér- és verejtékszagú valóságában robban a néző arcába karaktere bemutatásán keresztül.
A film naturalizmusa és realizmusa egy kis részrehajlástól eltekintve fantasztikus, így valószínűleg jogosan kapta meg a legjobb filmnek járó díjat a Fesztivál keretein belül. Bár én jó európai módjára leginkább csak szörnyülködni és megdöbbenni tudok a közel-keleti helyzetet látva, azt megállapíthatom, hogy ennek a filmnek léteznie kell, hogy az emberek lássák, hogy a kontinens sajátos borzalmai nem feltétlen érnek véget Jordánia határánál.
(A fesztivál nyitóestjéről szóló beszámolónkat itt olvashatjátok.)
Kép: verzio.org
