Május 19-én volt 145 esztendeje, hogy hatvanadik születésnapja előtt kevéssel, az angliai Plymouthban elhunyt a Skarlát betű írója, Nathaniel Hawthorne. Alább sok mindent megtudhatunk gonosz boszorkányégető dédpapákról, rituális könyvégetésről, Herman Melville ömlengéseiről és padlásszobába zárkózott művészekről. Ha kedves olvasóm valami gyerekkori nosztalgiából, mikor a szigorú tévémegvonás elől szívesen ment volna matróznak, felüti a Moby Dick, a Fehér Bálnát, e sorok az elsők, amik szemébe kell ötöljenek: „Lángelméje iránti csodálatom jeléül ajánlom e könyvet Nathaniel Hawthorne-nak”. A bók nem üres szó, szerzője, Herman Melville jól ismerte Hawthorne-t, ekkorra már esszét írt róla („Hawthorne és az ő mohos kövei”), helyét az irodalomban pedig egyenest Shakespeare mellett jelölte ki. Pedig alig egy éve volt annak, hogy megjelentette első olyan regényét, amelynek példányait nem a tűzifa alá szánta gyújtósnak. Vajon mi volt Hawthorne gyors sikerének titka? A válasz, mint az ilyen kérdések esetében mindig, itt is meglehetősen komplex. Először is, a Moby Dick megjelenése idején (1851) Hawthorne már közelített ötvenedik évéhez – 1804. július 4-én született a boszorkánypereiről híres Salem városában, szóval volt ideje kiérlelni remekművét. A boszorkányperekre való utalás esetében nem csupán afféle retorikai fordulat – ahogy a Skarlát betű igen terjedelmes bevezetéséből, „A vámházból” (mely tulajdonképpen a regénytől csaknem teljesen független elbeszélés) megtudhatjuk, ükapja, William Hathorne híresen kegyetlen inkvizítor volt (nemigen van kvéker a környéken, aki szeretettel emlegetné nevét), dédapja pedig „nagy érdemeket szerzett a boszorkányok üldözésében”, s „a Charter Street-i temetőben nyugvó csontjain is ott van még a vérnyom, ha el nem porladtak”. A derék Nathaniel kemény szavai nem véletlenek – a dédpapi, John Hathorne bíra volt az 1692-93-as boszorkányperek idején. Ahogy a fenti idézetből is kitűnik, a kései utód nem volt túl büszke felmenőire, s az is gyanítható, hogy ősei, ha megadatik nekik a feltámadás lehetősége, mint Zrínyinek és kompániájának Mikszáth híres regényében (Új Zrínyiász) apró ficnikre aprítottak volna puhányságáért a „közönséges naplopót”. A kőkemény puritán szellem, mely a Hathorne-okat vagy kétszáz évig jellemezte, a tizenkilencedik század Salemében már kiveszőben volt, hősünket pedig arra ösztönözte, hogy nevébe egy w-t csempészve elhatárolódjon ősei szellemiségétől. A puritanizmus, s főleg annak bűnfogalma azonban egész életében foglalkoztatta – ha tetszik, ez volt az ő skarlát betűje, amitől sosem tudott megszabadulni. Az irodalmi életbe való berobbanásának tényezőihez visszatérve meg kell említenünk, hogy az 1850-ben megjelent A skarlát betű természetesen nem volt minden előzmény nélküli. Mindazonáltal Hawthorne első lépései az irodalom útján meglehetősen érdekesek, s még annál is romantikusabbak. Hawthorne, miután négyéves korától egy kizárólag nők lakta házban nőtt föl, az egyetem befejezése után ismeretlen okból bezárkózott anyja házának padlására, hogy aztán az ott összeirkált lapokat kamaszosan rejtegesse. 1828-ban aztán saját költségén, Fanshawe címen megjelentetett egy rémregényt, de azt minden bizonnyal olyan bűnrossznak ítélte, hogy valóságos hajtóvadászatot rendezett a könyv darabjai után, s nagy részüket sikerült is elégetnie. Ezek után Hawthorne hosszú hallgatásba mélyedt, s huszonegy évnek kellett eltelnie, mire újra közreadott egy hosszabb elbeszélést. Bár a köztes időben is írt novellákat, azok sokáig csak női képes újságokban jelentek meg, ráadásul álnéven. 1837-ig kellett várni az első vállalt elbeszélés-gyűjteményére – a Twice-Told Tales („Újra elmondott mesék”) már beemelte az irodalmi köztudatba. Nem nagy újdonság, hogy a tizenkilencedik század első felének amerikai írója számára nem adattak meg Dan Brown-i anyagi lehetőségek – Melville bestsellere, a szupertempóban fogyó Typee összvissz 6500 példányban kelt el a kor 23 milliós Amerikájában, és az írónak kemény 786 dollár 46 cent jövedelme származott belőle (ezen alsó hangon se vehetett akkoriban egy rabszolgát). Hawthorne-nak is szüksége volt valami tisztességes munkára, így a harmincas évek végén aztán a vámszakmában helyezkedett el, ahová később – mint arról A skarlát betű bevezetőjében megbizonyosodhatunk – három év erejéig visszatért. Ugyanebben az időben kezdett el hevesen udvarolni Sophia Peabodynak is, aki aztán később a felesége lett, de aki a legkisebb siker nélkül próbálta rávenni urát a templomba járásra. Hawthorne e fóbiája nem volt új keletű: egy helyen szülőhelye minden bizonnyal kevéssé komfortos fa imaházat „gyerekkorom fagyos purgatóriumának” nevezi, a lelkészi munkát pedig az unalom netovábbjának. Mindez csupán azért érdekes, mert ha találomra felütünk egy-egy jobb Hawthorne-kötetet, azt mélyen átitatja a vallás – témájában, szóhasználatában, kérdésfelvetéseiben, szereplői lélektanában egyaránt, alakjai közül pedig nem egy űzi a lelkészi hivatást, például A skarlát betű Dimmersdale tiszteletese. Mindez egyrészről társadalmi realitást tükröz – a tizenkilencedik század vidéki Amerikájában a vallás kulcstényező – mindazonáltal erre semmi sem kötelezné. Hawthorne nem klasszikus regényeket, sokkal inkább romantikus felütésű románcokat ír, melyekben a fikció rendre felülírja a realitást (ahogy ő mondja, a románcíró „mind stílusában, mind anyagában bizonyos lazaságot enged meg magának”) – A skarlát betűt is, ha igaz, néhány aszott folio szegényes információhalmazából kerekítette ki. De miről is szól az 1850-ben megjelent regény, amit annyit kerülgettünk már? A skarlát betű a 17. század közepének Bostonjában játszódik, és minden bizonnyal minden idők legcsekélyebb szexuális aktivitású szerelmi háromszögtörténete. A főszereplő triász a művészien varró Hester Prynne, a csodálatosan szónokló, ifjú Arthur Dimmersdale tiszteletes, és a fausti jellemvonásokban gazdag vén tudós, Richard Chillingworth doktor úr. Az ifjú Hester nem szereti a vén Chillingworth-t, de hozzámegy; a minden idejét tudóskodásra fecsérlő sátánfajzatot elfogják az indiánok; a magányra kárhoztatott Hester összeszűri a levet Dimmersdale tiszteletessel, s titkos viszonyuk (egy része) nem maradhat titokban, lévén, Hesternek gyermeke születik, Pearl (Gyöngy). A puritán közösség nem hagyja szó nélkül a példátlan erkölcstelenséget: pellengérre állíttatják a szabados fiatalasszonyt (ezzel kezdődik a könyv) akinek egész hátralevő életében hordania kell mellén egy A betűt (adulteress – házasságtörés). Az apa személye ugyanakkor nem derül ki – Hesther mélyen hallgat, az indián fogságból kiszabadult Chillingworth pedig új életcéljának tekinti, hogy felfedje a rejtőzködő papát. Miután rájön, hogy a bűn súlya alatt roskadozó, ám a közösség által bálványozott Dimmersdale a hunyó, évekig tartó sanyargatásba kezd: orvosságaival életben tartja, burkolt célzásaival viszont lelkileg szétmarcangolja a lelkészt, aki végül szembeszegül kínzójával, korai halála előtt a pellengéren egyesülve kis családjával. Akárhonnan nézzük, A skarlát betű nem kicsit lehangoló, ámde annál kevésbé akciódús románc, nem kevés moralizálással, s ráadásul nem túl szívderítő végkifejlettel. A fausti alakok, a paradoxonok és a hit/tudomány háborújának kedvelői számára azonban minden bizonnyal nem kevés érdekességet tartogat. Hawthorne írási kedve a következő időszakban sem csökken: A skarlát betű megjelenését követő három évben, míg Angliába nem kerül, további két kiemelkedő fontosságú románca (A hétormú ház, Derűvölgy románca) és három elbeszéléskötete jelenik meg, s emellett még arra is marad ideje, hogy összedobjon egy kampányéletrajzot jó barátjáról, Franklin Pierce-ről. Pierce aztán megnyeri a választásokat, Hawthorne pedig, hogy, hogy nem, 1853-ban az USA liverpooli konzulja lesz. Ekkortájt kezdi el kiemelten érdekelni, miben rejlik Amerika karaktere, és milyen szálak kötik össze, s választják el a két angolszász világot egymástól. Mint a The Marble Faun bevezetőjéből kiviláglik, nem jut valami kedvező eredményre: Amerikát olyan országként jellemzi, mint amiről nehéz románcot írni, mert „nincs árnyék, nincs antikvitás, nincs semmi rejtély, semmiféle festői és komor bűn, semmi a világon, csak hétköznapi jólét.” Hol van már az az idealista Hawthorne, aki esküvője után képes volt beköltözni egy Fourier-féle kommunába feleségével? Az egyre pesszimistább jövőképű író előbb lemond hivatali állásáról az írás kedvéért, majd Olaszországba helyezi át székhelyét, hogy aztán 1860-ban hazaköltözzön az Újhazába. A jó öreg Uncle Samnek ekkortájt már jócskán nyakán a polgárháború, s a pacifista Hawthorne-nak nincs ínyére az agresszió lehetősége: úgy tűnik, hazája ártatlanságába vetett hite revideálásra szorul. Magánéletében is igen frusztrált: alkotóereje hanyatlófélben, ő maga pedig olyasfajta „fájdalmas magányban” van, melyet, ha hihetünk kortársa, Emerson naplójának, „nem tudott többé elviselni”. 1864-ben, álmában éri a halál. Jelentősége a kortárs amerikai próza fellendülésében óriási: közvetlen utódai között tudhatja Henry Jamest, barátai között Melville-t, Emersont, Longfellow-t, Thore-t, műveiről pedig akkor és az óta könyvtárnyi munka született: beírta magát az irodalomtörténetekbe. Ha stílszerűek akarunk lenni: skarlát betűkkel. Zelei Dávid Elte Online