Őszi napok az Örök Városban (2008-11-13)
Róma nem mű (ergon), hanem tevékenység (energia)
…a léleknek, amely oly sok mindent fogad be,
sehol sem kell egyúttal oly sokat tennie is, hogy
a képet kialakítsa. […]
Csak isten, akiben hiszünk, s a művészet, amelyet
élvezünk, rendeltetett eleve lelkünk számára,
pusztán azáltal, hogy léteznek.
Georg Simmel
Az őszi szünet örömei… „Óh, mily lelkesüléssel tölt el e klasszikus ország!” (J. W. Goethe, Római elégia) Az itt következő esszé a saját élmények tudatosításának az eredménye. Nem akar több lenni, mint ami: többé-kevésbé átgondolt beszámoló, emlék. Elsősorban azokhoz szól, akik részt vettek az utazáson – barátokhoz és utazótársakhoz, de ajánlás is talán, minden szubjektivitása mellett. Senkit se tévesszen meg a hivatkozások jelenléte, nem szisztematikus áttekintés ez (ilyenekből sokat találhatunk: filozófiai, szociológiai, pszichológiai szakirodalomban stb.), de talán a szisztematikus gondolkodás eredményeinek felhasználása révén kialakuló magyarázat és megértés. Ami a magyarázatot illeti (a mi esetünkben szemiotikai magyarázatot) leszögezhetjük: aktuális helyzetben nem választható le teljesen a megértésről.
Már utazás közben is azon gondolkodtam, hogy mennyire lehet megközelíteni egy másik kultúrát, legalább kis mértékben sajáttá tenni azt.(1) Persze a kérdést nem érzi súlyosnak az ember, hiszen ott a közös európai hagyomány – a közelség alapja. A válasz pedig magától jön: amit látunk, amit megélünk (akárcsak pár napig) a miénk lesz. Többé nemcsak Capitolium, hanem elsősorban az a Capitolium, amelyet én láttam, amikor közeledett a vihar, egy csodás őszi estén… „Az adott kultúrán kívüli szemlélő kissé olyan, mint a hadvezér, aki számára a katonákat köznevek jelölik – viszont a hozzájuk közel állók, a családjuk számára e katonák a tulajdonnév kategóriájába tartoznak: nincs többes számuk. Mellesleg ebben áll a kultúra két értelmezésének gyökeres különbsége.” (Lotman, 2001, 187. old.) Így lesz teljes a Városról való tudásunk: általános tudásunk róla és saját vele kapcsolatos élményeink révén.(2) Itt vagyok végre. „Ős Róma képe! […] Alázatos-új szívvel térdelek /Árnyaid közt, s lelkem leglelke issza / Nagyságod, búd és glóriás híred!” (Edgar Allan Poe, A Colosseum)
Minél sajátabb, közelibb lett a Város, annál jobban érezhette úgy az utazó, hogy képes Róma polgáraként látni a világot… Milyen nagyszerű érzés, hogy olyan különleges helyen lehetek, amelynek határai több dimenzióban is terjednek, és meghaladják a tényleges városhatárokat, akár Európa sarokköveként, akár a kereszténység központjaként. „A város általában határok között létezik, azaz határ a határban.” (Lotman, 2003, 146. old.) A határok pedig nem elválasztanak, hanem összekötnek… a múltat és a jelent is… Róma tökéletes művészete ez: a határokat összekötő központ, egy tökéletes és ezáltal időtlennek is látszó példa. Ezt éreztem Szent Péter téren állva, és még inkább a Szent Péter bazilika kilátójából a Városra tekintve. „Amikor a város úgy viszonyul az őt körülvevő világhoz, mint a centrumában elhelyezkedő templom a városhoz, akkor a világmindenség idealizált modelljévé válik, s annak centrumában helyezkedik el. Helyesebben szólva: akárhol helyezkedik is el, központban fekvőnek, centruminak kell tekinteni. Jeruzsálem, Róma, Moszkva a különféle szövegekben úgy vannak meghatározva, mint egy bizonyos világ centruma s mint Saját környezetének eszményi megtestesülése. Ebben a minőségben lehetősége van egyszerre az Égi Város előképeként és a környező földterületek Szent Helyeként való megjelenésre. […] A város koncentrikus helyzete a szemiotikai térben rendszerint a hegyen (vagy hegyeken) elhelyezkedő város képével áll összefüggésben. Az ilyen város az ég és a föld közötti közvetítőként viselkedik, vonzáskörében szerveződnek meg a genetikus mítoszok (alapításában istenek vesznek részt); az ilyen városnak van kezdete, de nincs vége – ez az „örök város” – Roma aeterna.” (Lotman, 1994, 187-188. old.) A Város más értelemben is összekötő: ez egy kommunikációs központ, a kapcsolatok létrejöttének terepe – erre világit rá, hivatkozva például Webberre, Ulf Hannerz is.
Lenyűgöző benne az is, hogy a saját szépségét kiterjeszti mindarra, aminek a képviselője (szimbóluma) – az olasz kultúrára, az európai civilizációra és a keresztény világra. De fordítva is láthatjuk eme jelenséget: „Valószínűleg a város szerkezete valamilyen módon összefügg a kultúra szerkezetével.” (Lotman, 2003, 146. old.) Tovább tágítva az érvényességet el kell mondani, hogy az átsugárzás a Sapienza-ra, a Római Egyetemre is átterjed. Legalább is a rövid odalátogatásunk alatt ezt éreztem… a hely szellemét…
Ha szóba került már a Róma szépsége, akkor gondolnunk kell az idő szerepére is. Kézenfekvő dolog a szépség és az idő kapcsolatáról gondolkodni, főleg egy város kapcsán. A város élete az időbeni változás(3), akkor hogyan létezik az örök szépsége?! Lotman megoldása önmagában is megállja a helyét: „A város olyan mechanizmus, amely állandóan újraszüli tulajdon múltját, mely múlt lehetőséget kap arra, hogy a jelennel szinkronba kerüljön. Ebben az értelemben a város, akárcsak a kultúra, az időnek ellenálló mechanizmus.” (Lotman, 1994, 196. old.) A Forum Romanum épületeit járva, a Városra letekintve egyszerre megértéssé alakul át ez a magyarázat… A múlt és a jelen határa ismét egységet teremt.
Úgy látszik a megértés és a magyarázat közelsége annak köszönhető, hogy mindkettő a tevékenységben születik és valósággá válik. A hivatkozott tudományos szövegek és Róma városa is a tevékenységben születnek meg a számomra. Lássuk az esztétikai megértés egy útját, nem saját utamat, de a sajáttá vált utat.
A szépség legjellemzőbb sajátossága immáron Róma sajátossága is: „A szépséget titokzatos ajándéknak érezzük, olyasminek, amit a valóság tulajdonképpen nem igényelhet magának, csupán alázatosan elfogadhat mint valami kegyet – mindennek oka a világ azon elemeinek és atomjainak esztétikai közömbössége lehet, amelynek mindegyike csak a másikhoz, amaz viszont csak az előbbihez való viszonyában hordozza a szépséget, s így az hozzájuk tapad ugyan, de külön-külön egyikükhöz sem. […] Úgy vélem, az emberi célokból kialakult képződmények véletlen összenövése új, akaratlan szépséggé, a római városképben hozta létre a legvonzóbb példát.” (Simmel, 1990, 18-19. old.) Nem tudnék mondani egy olyan városrészletet, mely ezt jól példázza, hiszen az egész Várost átható szellem ez.
Eme viszonyszerűség mindenhol jelen van. Gondolkodhatunk a városról mint fogalomról, vagy városról mint térről. „Az épületek szinte mindenütt a fent és a lent kölcsönös viszonyában állnak egymással. […] Talán ez a hegyvidéki táj alapvető vonzereje: minden fent csak a lent által lehetséges, s minden „lent” lehetőségét a „fent” szabja meg…” (Simmel, 1990, 20-21. old.) Még a Capitolium és a Santa Maria di Aracoeli bazilika is immáron meghatározzák egymást.
A viszonyok csak az egységen belül érvényesülhetnek. A Vatikáni Múzeum is ezt példázta. Egy pillanatra sem hagyott el az az érzés, hogy minden belső különbözőség ellenére a lakosok megteremtették az egységet, melynek részesei. Az ide látogató pedig sajátjává teszi eme egységteremtést, akár egy esztétikai aktusként is: „Ahogyan a megismerésnek az a lényege, hogy az érzékek töredékes és elszigetelt érzékleteiből értelmesen összefüggő világképet formáljon; ahogyan az erkölcsiség dolga, hogy összebékítse valamilyen egységben az összefüggéstelen vagy ellentétes érdekeket – ugyanúgy az esztétikai kielégülés egyik végső motívuma, hogy egységet fedezzen fel vagy teremtsen a benyomások, eszmék, ösztönzések széttartó gazdagságában.” (Simmel, 1990, 20. old.)
Eddig főleg a Város sajátosságairól esett szó, és ezek persze létezésükkel gazdagítanak minket; de ebben kimerülne Róma hatása?! Egy pillanatig sem érzi ezt az utazó, ellenkezőleg: történik itt még valami más is. „Talán ez a szavakban csak megközelítőleg kifejezhető érzés a végső alapja Feuerbach ama mély értelmű állításának, hogy Róma mindent a helyére tesz. Az egyén, aki ezen az összképen belül tudatosítja saját magát, elhagyja azt a helyzetet, amelyet szűkebb, zártabb történelmi-társadalmi köre juttatott számára, s hirtelen rendkívül változatos értékek rendszerében találja magát, amelyen mintegy dologilag mérődik le. […] itt, ahol az összes időbeli-történelmi feltétel egész nagyságában, s egyúttal végül egész jelentéktelenségében áll előttünk, a dolgoknak – beleértve magunkat is – csak legsajátabb, időtlen tárgyi értékei számítanak. Így Róma valóban a saját helyünkre tesz minket…” (Simmel, 1990, 23. old.) Pillanatnyiságunk itt is hatalmába keríti az embert: így már – tágas horizont előtt – könnyebb súlyozni a dolgokat és a döntéseket.
Úgy érzem, hogy az esszé központjának kell lennie ennek a gondolatnak, mint ahogy a római utazás központja volt a számomra e magyarázat megértése. Felejthetetlenné válik a számunkra a római tartózkodás és közismert gondolatot követve: Roma szeretetté (Amor) alakul, a város és általa képviselt kultúra szeretetévé.
Simmel szerint – és ezzel egyet is akarok érteni – a Város által kezdeményezett aktivitás lesz az örök emlékezés alapja. „…Róma legértékesebb ajándéka éppen az az öntevékenység, amelyet az egység igényel. […] Ha Rómát nem érezzük nyomasztónak, hanem éppen a személyiség legnagyobb magaslataira érkezünk, akkor ebben bizonyosan emberi bensőnk rendkívül felfokozott öntevékenysége tükröződik. […] Ezért van az is, hogy Róma oly kitörölhetetlenül beleivódik az emlékezésbe. […] Csak ahol a lélek belülről válik aktívvá, s legsajátabb ténykedését beleszövi a kívülről származó benyomásokba, csak ott válnak ezek valódi tulajdonává.” (Simmel, 1990, 25-26. old.)
Világos, hogy nem végleges az élményeim megfogalmazása, hisz csak az aktuálisan fontos aspektusokat világítja meg és idővel más aspektusoknak is érvényre kell jutniuk. Ugyanakkor azt is világossá akartam tenni, hogy a jelen esszé egyben köszönet is az utazásért. Azt sem titkolhatom, hogy reményeim szerint minden út Rómába vissza is vezet. Főleg mert, ahogy az esszé címének Humboldt parafrazálásának jelzése alapján is látható, hiszek abban, hogy Róma idővel csak szebb lesz.
Budapest, 2008. november 10.
Ilyash György
Jegyzetek
(1) „Bármely kultúra arra alapozódik, hogy kettéosztja a világot: kijelöl egy belső teret (ez a „miénk”), és egy külsőt (ez az „övék”). […] A szemioszféra szintjén a saját elválik az idegentől, a határ pedig az – idegen nyelvű szövegnek tételezett – külvilág megszűrésének és saját nyelvre fordításának helye lesz. Ez tehát a külvilág strukturálásának módja is.” (Lotman, 2002, 97-106. old.)
(2) „…sem a tulajdonnevek, sem pedig a köznevek világa nem képes egyedül átfogni a reális valóságot. A realitás e két világ dialogikus viszonyán keresztül valósul meg.” (Lotman, 2001, 187. old.)
(3) „Mivel a város él, nem azonos önmagával. […] Élni csak abban lehet, ami nem azonos önmagával, és ami mindig különböző nyelveken beszél önmagáról.” (Lotman, 2003, 144. old.)
Felhasznált irodalom
Hannerz, Ulf: A világvárosok szerepe a kultúrában. Replika, 38.
(http://www.c3.hu/scripta/replika/38/06hanner.htm)
Lotman, Jurij (2002): A határ fogalma. In: Kultúra és intellektus. (szerk.: Szitár Katalin), Budapest, Argumentum Kiadó.
Lotman, Jurij (2001): Kultúra és robbanás. Pécs, Pannonica Kiadó.
Lotman, Jurij (2003): A város és az idő (beszélgetés J. Lotmannal). In: Történelem és mítosz. Szentpétervár 300 éve. (szerk.: Nagy István), Budapest, Argumentum Kiadó.
Lotman, Jurij (1994): Kultúra, szöveg, narráció. (szerk.: Kovács Árpád) Pécs, Janus Pannonius Egyetemi Kiadó.
Simmel, Georg (1990): Velence, Firenze, Róma. Művészetelméleti írások. Budapest, Atlantisz – Medvetánc.
