Depeche Mode, másodszor
(2010-01-25)
„Reach out, touch faith” – négy szó, amit január 11-én több ezer ember teli torokból üvöltött a Sportarénában. A Depeche Mode egy éven belül másodszor koncertezett nálunk, mi pedig ismét elmentünk, hogy megnézzük, milyen bulit csinál a csapat.
A világhírű angol együttes a rajongók legnagyobb örömére gyakori vendégnek számít Magyarországon. Az ördögi Dave Gahan, a – szó szerint – angyali Martin Gore és a mindig unott arcú, szemüveges Andy Fletcher néhány évente útba ejti hazánkat, hogy egy fergeteges koncertet adjon, a mostani turnéjuk alatt azonban nagy örömet okoztak az igazi „módosoknak”: mint azt meghirdettük júniusi koncertjük után januárban ismét Budapestre látogattak.
Már tavasszal bejelentették a Tour of the Universe 2010-es állomásaként a Papp László Budapest Sportarénát, így az élelmes rajongók egyszerre két koncertre is begyűjthették a jegyeket. A belépők természetesen gyorsan elfogytak, hiszen a férőhely is sokkal kevesebb volt, mint a nyári koncertre.
Január 11-én, hétfő este a forralt borosok és perecesek kitelepültek a Stadionok metrómegállóhoz, hogy a rajongók színes forgatagának árusítsanak „bemelegítő” ételt és italt. A színes forgatagot persze nem kell szó szerint érteni, az együttes színe ugyanis a fekete, viszont a kor-, nem- és stílus szerinti megoszlás változatos volt: a hosszú, fekete bőrkabátos, DM-pulcsis fiúk, a szőke cicababák, a középkorú rockerek, a tinik, tehát mint az egy Depeche-koncerten már megszokott, az idősek és a fiatalok is képviseltették magukat.
Hamar elfoglaltuk helyünket, így végighallgattuk az előzenekar, a Nitzer Ebb koncertjét is. Az essex-i banda meglepően jó hangulatot csinált, industrial-elektro-goth dalaik megmozgatták az órák óta álldogáló közönséget. Az együttes stílusban sokkal jobban passzolt a Depeche Mode-hoz, mint a júniusi bulin bemelegítő Zagar, érdekes azonban, hogy végig az járt a fejemben: „micsoda csapat, pár év múlva sokra vihetik”, azonban utóbb kiderült, nem is fiatal bandáról van szó. Már a nyolcvanas években koncerteztek, mégsem sikerült a kortársaiknak számító DM babérjaira törni. Mindenesetre sötét zenéjükkel remekül bemelegítettek mindenkit.
Nem sokkal fél 9 után végre megtörtént, amire több ezer ember várt: megjelentek a színpadon a kísérő zenészek, majd Andy Fletcher, Martin Gore, és végül a frontember, Dave Gahan is. Kezdésnek felcsendült a Sounds of the Universe album első száma, az In Chains. A háttérben a júliusi koncertről jól ismert visual ment, az együttes fotósa és „videómestere”, Anton Corbijn jóval minimalistább képi világot álmodott a csapat mögé, mint azt megszokhattuk tőle. Mindenesetre minden egyes háttérvideó passzolt az új album űrbéli, univerzumot idéző hangulatához.
A koncert kezdése egyébként teljesen megegyezett a múltkorival, az új album számai követték egymást: az első kislemez dala, a Wrong, majd a Hole to Feed. Fontos tudni, hogy a régi rajongók általában elégedetlenek a Sounds of the Universe-zel és hiányolják a régi hangzást. A júniusi koncerten nagy számban hangzottak el dalok az új lemezről, lévén lemezbemutató turnén voltunk, de sokan reménykedtek, hogy idén a csapat inkább visszanyúl a gyökerekhez. Ez a negyedik számnál meg is történt: a Walking in My Shoes megadta az igazi Depeche Mode hangulatot.
Az indulatok azonban két számmal később szabadultak el igazán, amikor elkezdődött a pörgős Question of Time. Dave Gahan is ekkor mutatta meg, mit tud, hiszen ő egy igazi showman: illegeti magát, riszálja a csípőjét, táncol, hosszan pörög a mikrofonállvánnyal. Jó látni, hogy ennyire formában van: két órán keresztül megállás nélkül hergelte a közönséget.
Eddig a pontig a set list megegyezett a nyárival, a következő számmal azonban beváltották azon ígéretüket, mely szerint most más dalokat is játszanak. Az 1990-es World in My Eyes-nál vált nyilvánvalóvá, hogy ez tényleg így lesz, és inkább a nosztalgiára épít a csapat az új lemez bemutatása helyett.
Minden Depeche Mode-buli megszokott része a „Martin-blokk”. A szőke énekes ilyenkor néhány lassú számmal örvendezteti meg rajongóit, és egy biztos: ez minden koncertjük legemelkedettebb pillanata. A varázslatos hangzású Insight után felcsendült a Home, melyet sokan hiányoltak júniusban. Csak Martin hangja és egy zongora… a koncert legszebb pillanata talán ez volt, főleg amikor a dal végén lévő gitárszólót a közönség dúdolása helyettesítette, természetesen Martin karmesteri vezénylésével.
A meghitt pillanatok után fokozatosan felgyorsult a koncert, jött az In Your Room, az I Feel You, majd az elmaradhatatlan Enjoy the Silence. Itt volt némi kellemetlen érzésem, Dave Gahannek ugyanis mintha egy az egyben betanult reakciói lettek volna. Ugyanakkor kiáltotta, hogy „Sing it!” mint a múltkor, ugyanúgy nyögdécselt a mikrofonnal való pörgés után, mint az előző koncerten… Nyilvánvaló, hogy egy ilyen hosszú turné alatt kialakul egy rutin, és hát félig-meddig ő egy színész, aki játszik a közönségének a színpadról, ez mégis furcsa érzéseket hagyott bennem. Mindez azonban nem rontott a hangulaton, a közönség ugrált, az ülőjegyek tulajdonosai is tomboltak, kivéve azok, akik az én szektoromban ültek. Hihetetlen, hogy egy Depeche Mode koncertet és egy Enjoy the Silence-t hogyan lehet tapsolás és ének nélkül, csendben, ülve kibírni. A Never Let Me Down Again-nél Dave megcsápoltatta a rajongókat, és számomra, onnan fentről különösen nagy élmény volt a látvány, ahogy több mint tízezer ember karja egyszer lengedezik a levegőben. A szám után levonultak a színpadról, a hosszas taps után azonban természetesen ismét visszatértek. A rutinos rajongók itt már dörzsölték a tenyerüket: „Na, itt van az első visszajátszás”, azonban később kiderült, hogy csalódniuk kell.
Martin a One Caress-szel megint megmutathatta, hogyan tudja a magasba emelni a közönséget, legalábbis átvitt értelemben. A levezető számok visszatértek a nyolcvanas évek végéhez, vagyis a Black Celebration és a Music for the Masses albumok hangulatához, a Stripped és a Behind the Wheel című számokkal. A teljes őrület ezután következett. Aki azt hitte, nem lehet fokozni az Enjoy the Silence-hangulatát, most meglepődött: következett a Personal Jesus. „Reach out, touch faith” – üvöltötte egyszerre mindenki, Dave-nek nem is kellett mikrofon, elég volt, hogy a közönséget énekeltette, többször egymás után.
Meghajlás, Dave bemutatta zenekart, végre Andy is kiemelkedett a háttérzenészek közül. Tökéletes végszava lehetett volna ez a koncertnek. Azonban aki ott volt a Stadionban júniusban, vagy olvasgatta a régebbi set list-eket, az tudhatja, hogy általában két visszajátszás van. Így miután levonult a csapat a színpadról, mindenki várt, tapsolt… egészen addig, amíg fel nem kapcsolták a villanyt. A környékünkön ülők mind csalódottan hangot adtak nemtetszésüknek. Kisebb helyszín, rövidebb koncert? Esetleg a turné alatt annyira elfáradtak, hogy kevesebb szám jár a rajongóknak? Az ok kérdéses, és bár egy tökéletes koncertet láthattunk, emiatt én személy szerint csalódottan jöttem ki a Sportarénából.
Ennek ellenére zeneileg sokkal többet adott a koncert, a régi számok ugyanis jobban ütnek, mint a Sounds of the Universe dalai. Azok, akik ott voltak mindkét koncerten (esetleg évekkel ezelőtt, több bulin is) azt vallják, hogy sokkal jobb hangulatot kerített a Depeche Mode most, mint régebben. Azonban szerintem nem érdemes kukacoskodni: ha a csapat színpadra lép valahol, ott garantált a hatalmas buli, ahol mindenki elveszti a fejét. Reméljük, hogy Dave, Martin és Andy hamar elkészülnek a következő albummal, és minél előbb újra ellátogatnak hazánkba, hogy átvitt értelemben a magasba emeljenek, vagy szó szerint vad ugrálásra késztessenek minket.
Barta Virág
ELTE Online
(A képek forrása sorrendben: