Miért nem értjük egymást? Közös nevezőink nyomában

Limpár Imre tanácsadó szakpszichológus keresi a válaszokat a „Miért nem értjük egymást? Közös nevezőink nyomában” c. előadásában, az ELTE Karreierközpont „Hogyan tovább?” előadássorozat keretén belül. A koronavírusra való tekintettel online közvetítéssel történt az esemény az ELTE Karrierközpont képzőterméből.

Miért nem értjük magunkat? Mert magunkat sem értjük. „Én értem-e magamat, te érted-e magadat?” Ezzel kellene kezdeni az utat. A másik pedig, hogy nem ismerjük a másikat. Szeretném őt érteni, de ahhoz meg kéne őt ismerni.

Ahhoz, hogy értsük egymást, fontos, hogy a szempontváltás képességével, készségével éljünk. Mit jelent ez? Felmérni például, hogy a másik milyen lélektani állapotban van? Az elbeszélés egymás mellett ott is kezdődik, hogy valójában nem tudom, hogy a másik pszichésen hogyan van. De ezt meg sem kérdezem.

A pszichológus kifejti, itt nem kész megoldásokat fog nyújtani, problémafeltevéseket ad, melyek mentén el tudunk indulni, és változtatni tudunk. Elmondja többször is, amiben hisz: mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit tettünk, ezért létezik változás. A következő pontokban fejti ki problémafelvetéseit:

1. Fogalmaink tisztázatlansága

Beszélünk, méghozzá közös nyelvet, de vajon értjük-e egymást? Ugyanazon szó alatt ugyanazt értjük-e mindketten? Például ugyanazt jelenti-e mindkettőnk számára a boldogság szó? Ha például összeházasodik két ember, érdemes tisztázniuk, ugyanazt jelenti-e mindkettejük számára a boldogság.

Ha új baráti körbe kerülünk, és felmerülnek új gondolatok, nem biztos, hogy érteni fogjuk egymás frázisait, kifejezéseit, mert még nem ismerjük a másikat, a gondolkodásmódját, egy-egy szón mit ért pontosan. Ezért érdemes visszakérdezni. Ilyenkor felmerülhet, evidens dolgokra minek kérdezzek vissza? Hiszen akkor hülyének néznek. De máskülönben meg elbeszélhetünk egymás mellett, ezért talán érdemes túllépni ezen a félelmen.

2. Az érzéseket nem visszük bele a diskurzus terébe

Valódi érzéskifejezésről van szó, amit sokszor nehéz kimondani, például, ha az előadó elmondja, mennyire frusztrált abban a helyzetben, hogy nem egy nagyelőadóban beszél, ahol általában sétál, nagyokat gesztikulál, hanem egy speciális helyzetben. Vagy például nem könnyű beszélnie arról sem, hogy az imént bakizott, és mivel ez egy vágott konstruktum, nincs gond belőle, előadáson ezt kimaszatolja az ember, de ettől frusztrált, feszélyezett, megfeddi magát, hogy ejnye, ennyi gyakorlat után már nem kellene hibázni, de emberek vagyunk, és az életünk része a baki. És persze felmerül, erről illik-e egyáltalán beszélni egy ilyen keretben? Mire a válasz az, hogy akárhogy is van, a bakik az életünk részei.

Miért jó, ha bevisszük az érzéseket a diskurzusba? Mert az érzésekkel nem lehet vitatkozni. Ha van egy nálam felkészültebb vitapartnerem, a racionalitással vitatkozhat, és meggyőzhet valaminek az ellenkezőjéről, de azzal, hogy „Én most frusztrált vagyok”, igen nehéz vitatkozni.

Nincs erre sémánk, normánk, sok meglepő arccal találkozhat az, aki ki meri, tudja mondani az érzéseit, viszont érdemes. Igaz ez munkahelyi és magánéleti szituációkra egyaránt.

Felmerülhet, hogy „De nem tolom-e rá az érzéseket a másikra, ha kimondom őket?” Jó kérdés, erre a másik fél tud igazán válaszolni, viszont asszertív jogom kimondani azt, hogy itt és most ezt érzem.

3. Idegen szavak (felesleges) használata

Érdekes kérdés, miért választjuk azt, hogy szakzsargon mögé bújunk? Kik csinálják és miért csinálják?

Egy újságíró mondta egyszer: Aki huszonhárom szóval fejez ki valamit, amit három szóval is ki lehetne, az egyéb emberi aljasságokra is képes.

Mindennapos tapasztalat, mikor a tévébe hívnak egy szakértőt, rendszerint előveszi a szakzsargont, a szakértői hangot (hátulról a garat felől képezett hang), magabiztosságot kifejező metakommunikációt használ, mindenképp magázza a hallgatóságát a hitelesség érdekében, de ez gyakran vezet a hallgatóság szimbolikus elvesztéséhez.

Ha ezt tesszük, garantált, hogy nem értjük egymást.

4. A másik milyen állapotban van?

Rá tudok-e hangolódni az ő hogylétére. Észreveszem-e, hogyan ül, mit fejez ki a testtartása, nonverbálisan mit üzennek? Mit veszek le róluk, és számít-e ez abban, hogy én hogy fogom mondani a következő mondatot? Jobb esetben számít, ezt nagyon fontos beleépíteni akár egy előadásba, akár egy beszélgetésbe. Rosszabb esetben mit teszek? Azt, mint az az autoriter főnök, aki azt mondja, „Leszarom a kollégákat, tolom nekik, amit én gondolok, mert a munka legyen elvégezve. Egyéni szociális probléma, hogy ti most hogy vagytok, a lényeg a teljesítmény”.

5. Tudunk-e váltani?

Mindannyiunknak vannak hozott stratégiái, sémái, amik hozott minták, szocializációnkon múlik. Például, hogyan próbáljuk meggyőzni a másikat, hogy elérjük, amit akarunk? Három tipikus reakció van, az érzelmi manipuláció, a racionalitásra hatás és a csere (megteszem ezt, ha odaadod azt). Mindannyiunkban megvan, hogy melyik eszköztárat vesszük elő a meggyőzésnél. Viszont figyelembe kell vennünk, kihez beszélünk. Például egy mérnök férfi a racionalitással akar meggyőzni egy kevésbé racionális hölgyet, nem biztos, hogy célt fog érni. Viszont, ha hajlandó váltani, és az érzelmek felé közelíteni, akkor pont az a kapu lesz nyitva, amin keresztül bemehet. De míg ezek nem tudatosulnak bennünk, az automatikus eszköztárainkat fogjuk elővenni és működtetni.

6. Hagyjuk-e a másiknak végigmondani a mondandóját?

Általában nem. Persze ez az életszerű, hiszen közbevágunk, „Ne haragudj, most valami eszembe jutott, szavad ne feledd, de most megakasztalak…”, és a végén a másik azt veszi észre, hogy „de ő nem is ezt akarta mondani”, és már nagyon messze került attól, amit eredetileg ki akart fejezni, ahová eredetileg ki akart lyukadni.

Ez is típusfüggő. Valaki szereti állandóan jártatni a száját, és ha ő kifog egy introvertált nőt vagy férfit, akkor jaj az introvertáltnak. Ő fogja nagydumásként vezetni a beszélgetést, míg a másik épp csak felvezetné a halkabb hangján amit szeretne, vagy az öt perces monológjában az utolsó másfél perc lenne a lényeg, de addig esélye sincs eljutni. Ki tudjuk-e várni, hogy tulajdonképpen mit akar a másik?

Egy tréningjén tipikus feladata, hogy az idegen résztvevők járjanak körül a teremben, és tekintet alapján válasszanak maguknak párt, majd három percig csak az egyiknek folyamatosan beszélnie kell, a másiknak pedig nem szabad félbeszakítania. Én választottam-e a páromat, vagy ő választott engem? Én mentem oda hozzá, vagy ő jött oda hozzám? Kinek jó volt három percen keresztül beszélni és miért? Mitől volt ő jó hallgatóság nekem? Ezekre választ találni mind az önismeret részei lehetnek.

Ha például „Gerzson” baltaarccal ül előttem, akkor nem lesz kedvem neki elmondani, és nemhogy érzelmi híd nem lesz, hanem semmilyen sem. Egy „legyünk túl rajta”-hangulat jön létre. Ez tesz tönkre sok meetinget is. A hangulat, „ennek az egésznek úgysincs értelme” létrehozza, hogy nem is értjük meg egymást. Ilyenkor érdemes kilépni ebből a körből, és egy jól irányzott kérdéssel feloldani az általános ürességet: „Mi legyen a következő lépés?” „Kinek mi a dolga?” Így világossá válik, kinek mit kell tennie, és lehet haladni a cél felé.

7. Nő, férfi

Mit szeret a férfi? „Értjük és tudjuk. És megoldjuk”.

Mit szeret a nő? „Hallgasson meg. Csak elmondani szeretném. És nem kell rögtön megoldani.” És jön a mérnök-férfi, és azt mondja: „Azt próbáltad már? Ez a következő lépés, azt kéne csinálni…” stb.

Így el tud beszélni egymás mellett nő és férfi.

Az is érdekes kérdés, hogy kinek mi a mumusa. Például egy első randinál, mi az, amitől a falra mászik egy ember. Amivel rossz berögzült tapasztalata van, kivált belőle egy sémát. Ekkor megtörténhet, hogy első randin a fiú feltesz egy kérdést, amitől a lány adrenalinszintje már az egekben van, amiről a fiú nem tud. És ez nem a fiúról szól, hanem a lány sémáiról. Például ilyen séma lehet, ha a fiú azt a sémát hozza otthonról, hogy „A nőkben nem lehet megbízni”, a lány azt a sémát, „Minden férfi disznó, és csak azt akarja”. Tele vagyunk sémákkal, amiket cipelünk, és amik automatikusan aktivizálódnak egy-egy helyzetben, de a kérdés, hogy ez tudatosul-e, elborít-e minket, vagy tudjuk kezelni.

Valójában senki nem indul tiszta lappal. Lehetőség szerint van egy tiszta fehér lapunk, rajta pedig pacák. A kérdés az, rázoomolunk erre a pacára, amitől fekete lesz az egész lap, vagy reálisan a helyén kezeljük.

8. Érzelemkifejezés

Következő fontos kérdés, hogyan alakul az érzelemkifejezés a kapcsolatainkban. Mennyi esne jól neked, a párodnak gyerkőcnek, és ez érdemi érzelemkifejezés lesz-e?

Akinek problémája van jelenleg a megértéssel, és válaszokat keres, annak azt a kérdést érdemes feltennie, hogy ki az, akivel jobban meg akarom értetni magam? 

És ami talán a legnehezebb kérdés ebben a témában: érzelmileg elérhető vagyok-e a másik számára? Vagy a magam számára? Itt is számít, kit hogyan neveltek. Előfordulhat, hogy vasfüggönyök vagyunk, észre se vesszük, és csak látszólag vagyunk a másiknak elérhetőek érzelmileg, valójában nem.

S megértem-e valójában saját magamat?

Mennyit találkozunk önmagunkkal? Az intrapszichés csend az ma már szinte kihalt, nagyon ritka, hogy egyedül tudunk lenni önmagunkkal, úgy, hogy nem a képernyőt nézzük, vagy úgy, hogy éjszaka, teljes sötétségben,csendben vagyunk, miközben nem zökkent ki minket ebből egy sziréna hangja, vagy a szénmonoxidmérő villogása.

Valójában sokszor úgy teszünk, mintha értenénk egymást, közösségi hálóban is mindenki ott van, de vajon találkozik-e a lelkünk?

9. Reflektálás a jelen helyzetre, provokatív kérdések

A krízis egy beszűkült lélektani tudatállapot. A jelen kénköves poklában ragadunk, nem látjuk a jövőt, vagy hogy egyáltalán lesz-e jövő.

Mire szoktátok azt mondani, ha több időm lenne, ezt meg azt csinálnám? Az életnek van humorérzéke is, mert úgy tűnik, hogy a sors leszállította nekünk ezt a plusz időt. Mire használjuk? Arra, hogy a kortizolszintemet felnyomom, hogy egész nap közösségi oldalak posztjait olvasom, és világvége-hangulatba hergelem magam? Vagy eltervezem, milyen struktúrát adok következő egy-két hétnek? Mi az, amit de jó lenne megtenni, mert eddig azt mondtam, „De jó lenne, ha több időm lenne, mert akkor megtenném.” Akkor esetleg? Nekidurálhatnám magamat?

„Nagyon fontos, hogy krízis idején megtalálod-e a pajzsaidat? Nagyon fontos az egészséges énvédelem, egészséges önvédelem. Nem a wc-papírra gondolok. Hogyan véded meg magadat attól, ami a te pszichés jóllétedet kizökkenti? Hogy ez az anyád sirálmai, főnököd károgása, saját lelked parája, vagy melyik cikk? Azt neked kell tudnod. De mikor adod oda a lelki békédet a következő időszakban? Fel vagy-e vértezve azzal, amit fel kell venni?”

Nem mindegy, hogy mikor elmúlik a krízis (mert el fog), milyen pszichés státuszban várjuk az újrakezdést. Nem mindegy, hogy tespedünk majd a krízisben, vagy azt nézzük, mi a kihívás, mi az, amin változtathatunk, mi az , amiből megugorható egy más minőség

Nietzsche azt mondja, ami nem öl meg erősebbé tesz. Hogy leszünk ezáltal erősebbek? Az előadó kedvenc technikája, amit minden nap megkérdez magától:

„Hogy szolgál ez engem? Mit lehet ilyenkor máshogy csinálni? Mire nézhetek rá? Megállhatok-e, hogy az intrapszichés csend éljen és ne meghaljon. Most lehetőség van a jó értelemben vett merengésre, gondolkodásra. Ránézni saját életutunkra, hogy mettől meddig tart. Élünk 27 375 napot, ez egy átlag magyar életút, ebből most van nehéz – 20? 30? 60? 90? 120? –, de azért véges szám, amíg lecseng ez a járvány. Ez a harminc-iksz-száz nap hogyan változtatja meg gondolkodásmódunkat arról a többezer napról, ami remélhetőleg előttünk áll még majd?”

 Cikk forrása: YouTube-előadás

Fejléckép: StartupIstanbul